Néhány brit tudós most bizonyára a fejét fogja mérgében, hogy nekik nem jutott eszükbe a téma, de a Science Daily tudósítása szerint a Pisai Egyetem kutatói, Ivan Norscia és Elisabetta Palagi voltak azok, akiknek eszükbe jutott azt vizsgálni, hogy ásító ember látványa mekkora valószínűséggel készteti arra az embert, hogy maga is ásítson. Mint kiderült, ez attól függ, hogy a néző érzelmileg mennyire áll közel az ásítóhoz.
Önmagában az ásítás igen elterjedt dolog az állatvilágban, nemcsak kutyák és macskák ásítanak, ha álmosak, fáradtak vagy unatkoznak, de állítólag még bizonyos halak is. Az ásítás ragadóssága azonban csak a legfejlettebb főemlősökre jellemző, az emberen kívül csak a csimpánzoknál és egy páviánfajnál figyeltek meg ilyesmit.
A mostani kutatás mindenesetre csak emberekre irányult, 100 résztvevőt figyeltek meg alaposan, egy részüket Olaszországban, a többieket Madagaszkáron. Az alanyok nemcsak eltérő nemzetiségűek, kultúrájúak, neműek és életkorúak voltak, de többféle élethelyzetben, és többféle embercsoport között is megfigyelték őket.
A kutatók azt vizsgálták, hogy ha az alany környezetében ásított valaki, akkor a megfigyelt személy ásított-e maga is, és ha igen, mennyi idő telt el a két ásítás között, azaz milyen gyorsan terjedt az át egyik személyről a másikra. Azt kapták, hogy ásításhullám terjedésének sebességére csak egy tényező van hatással. Nem számít a nem, az életkor, sem pedig a helyzet (munka vagy étkezés közben például), egyedül az számít, érzelmileg milyen közel áll hozzánk az ásító.
A vizsgálat azt mondja, hogy ha szerettünket vagy rokonunkat látjuk ásítani, szinte elkerülhetetlen, hogy azonnal mi is ásítsunk. A többi kategóriában nehezebben terjed az ásítás, ebben a sorrendben: barátok, ismerősök, majd idegenek. Azaz ha ásítunk, és valaki ásít utánunk, örülhetünk, mert ez azt jelenti, hogy az illető önmagához közel állónak érez minket.