A kíméletes szakítással kapcsolatos posztunkra jött még két történet, de a kettőben nem igazán a kíméletesség a közös, hanem inkább az, hogy mindkét férfi életéből kissé rejtélyes körülmények között lépett le egyszer csak a szeretett nő. Az egyik levélírót Attilának, a másikat Marcellnek neveztük el, olvassa szeretettel a két szomorkás sztorit - ha hozzátenne valamit, vagy megírná saját tapasztalatait, küldjön egy emailt a Randiblog címére, várjuk a leveleket!
Attila
„Párommal 2000-ben jöttünk össze, ő akkor még csak 19 éves lány volt, én 22 éves, de semmivel sem voltam komolyabb nála.
Éltünk szépen, változatosan. Az elején nagy szerelem volt. Egy bevásárló központban dolgoztunk, ott ismerkedtünk meg, és lettünk egy pár. A ház dolgozói irigykedve súgtak össze a hátunk mögött. Hat hetesek voltunk, amikor összeköltöztünk, gyönyörű karácsonyunk volt. Aztán jöttek a hétköznapok, viták, veszekedések, de csak együtt maradtunk. A szerelemből - ahogy komolyodtunk - békés szeretet lett. Amikor a nyolcadik évünket koptattuk, kitalálta a párom, össze kellene már házasodnunk. Barátok, családtagok kicsit húztak is már ezzel, így rábólintottam. 2009 augusztusában férj és feleség lettünk. Éltünk csendesen, kisebb vitákkal, de nagyobb veszekedésektől mentesen.
Alig több, mint egy éves házasok voltunk (ekkor már tíz éve voltunk együtt), amikor kedves anyósom eltörte a kezét. Feleségem felvetette, három napra hazamegy segíteni az édesanyjának. Pici lakásban éltünk, jót is tesz pár nap különlét - gondoltam magamban.
És innentől kezdve gyakorlatilag nem láttam a feleségemet. Néha beszéltünk telefonon, kérdeztem, mikor jön vissza, de mindig mellébeszélt.
Egyedül ünnepeltem meg a 10 éves évfordulónkat, egyedül karácsonyoztam - majd belehaltam a fájdalomba. Egyik napról a másikra elhagyta mindenét: a 10 éves kapcsolatát, férjét, macskáját, ruháit, tartozásait.
Amikor már fél éve nem tudtam, hol a feleségem, mit csinál, hol dolgozik, stb., beadtam a válókeresetet. A ruháit, tárgyait, összeszedtem, két teherautóval küldtem el az édesanyjának.
Most decemberben váltunk el. Mai napig nem tudom, mit rontottam el.
Ilyen az élet.”
Marcell
„Idén karácsonykor, 3 nappal szenteste előtt, 2 és fél év után, derült égből villámcsapásként bejelentette a barátnőm, hogy kész, ennyi volt, vége.
Nem tudtam hová tenni a dolgot, hiszen minden rendben volt köztünk, nem volt vita köztünk soha. Az indoka az volt, hogy nem tud engem boldoggá tenni, és ettől ő sem boldog, úgyhogy szünetet kér. Nálam szünet nincs, valakivel vagy járok, vagy elfelejtem - érzelmekben nincsen arany középút.
Gyanakodtam arra, hogy talán másvalakivel csal, korábban gyanúba is keveredett, de végig tagadta, és a szakítás órájában is esküdött rá. Jó tanács mindenkinek: ne kutakodj a másik telefonjában esetleges szerető iránt, mert csak magadnak okozol vele eszméletlenül kínzó fájdalmat. Ha mégis ilyen kiderül, akkor vagy csald vissza, vagy hagyd hirtelen faképnél.
Most sms-re, emailre nem reagál, telefont nem vesz fel. Várok még egy kicsit, aztán továbblépek, és keresem azt, akinek én vagyok a mindene.”