Ma is egy olvasói levél kerül sorra, ennek a beküldőjét Anna névre kereszteltük át. Anna saját bevallása szerint egy azon nők közül, akik mindig tartanak maguk körül egy vagy több férfi hódolót. A szerelem ebben a felállásban legfeljebb egyoldalú, valami barátságféle van inkább az ilyen kapcsolatok mélyén, a legjobban a kutyatartásra hasonlít a dolog - éppen ezért Anna is a kiskutya-metafora segítségével írja le saját kapcsolatait, és azt a szomorú következtetést, amiről levelében élete nagy felismeréseként említ. Ön is ismer kiskutya típusú férfiakat? Vagy olyan nőket, akik ilyen férfiakat tartanak? Akkor minden bizonnyal ön is érdeklődve olvassa majd Anna levelét. Ha reagálna rá, vagy saját történetét mesélné el szívesen, a Randiblog címére bármikor írhat!

„Mi csajok – akár úgy is, hogy nem tervezzük – könnyen kutyatulajdonosokká válhatunk. 34 éves vagyok és nekem is vannak kiskutyáim. Tőlük kapom a szeretetet, a pozitív visszajelzést akkor, amikor szükségem van rá. Belőlük táplálkozom, tőlük kapom az energiát, a pozitív megerősítést. Tök jó.

Egy nőnek – és persze egy pasinak is – szüksége van a pozitív megerősítésre, energiára. Mindenkinek szüksége van rá, ebből lesz magabiztosságunk, egészséges önbizalmunk, szóval kell a női mivoltunknak egy bizonyos mértékben. Erre a célra én kiskutyát, kiskutyákat tartok.

A kiskutya szeret engem, tetszem neki, esetleg szerelmes is belém, de soha nem kaphat meg, mert nekem nem elég jó, nekem nem kell. Nagyon közeli ismerősömnek, nagyon jó barátomnak tartom. Neki lehet panaszkodni ha megbántottak, ha probléma van a párkapcsolatommal, és ő mindig meghallgat, és mindig azt mondja, amit hallani akarok: ha szidok valakit, igazam van, ha sajnálok valakit, ő is sajnálja, ha boldog vagyok, ő is elmeséli, hogy boldog a párjával, ha éppen tönkrement a párkapcsolatom, neki is kezd megromlani. Ha szerelmes vagyok valakibe, szurkol nekünk, hogy sikerüljön, soha nem szapulja a szerelmemet – pedig neki ő ellenfél, jogosan harcolna ellene, de nem teszi –, hiszen akkor én megharagudnék rá, és elvesztene. Ha küzdene értem nyíltan, esetleg kudarcot vallana, inkább csendben gyűlöli. Tűri, hogy másról ábrándozom, csak neki ábrándozzak, legalább addig is vele vagyok. Megalázó szerep ez neki, de hát szeret, és így egy kicsit az övé vagyok, azt meg ő is tudja, hogy teljesen sose leszek az övé, mert nem elég jó nekem. Ezt érzi, sőt tudja is, hiszen megbeszéltük, hogy nem tesszük tönkre a barátságunkat azzal, hogy összejövünk. Nyilván ezt én mondtam, ő meg helyeselt, hiszen nem mondhat ellent, mert akkor elveszít.

Azzal tisztában vagyok, hogy szerelmes belém? Persze, de próbálom magam meggyőzni, hogy nem így van, ő csak egy nagyon jó barát – ha ezt nem tenném, akkor egy szemét lennék, aki kihasználja őt –, és ez, mármint önmagam meggyőzése, átverése sikerül is mindig. Hiszen bármit kérek tőle apró, vagy nagyobb szívességet, ő készségesen segít, még akkor is, ha irreális a kérés, és soha nem mondja, hogy nem. Fut, siet, rohan, segít, akármilyen helyzetben találom meg. Ilyen egy igazi barát. Persze néha részegen felhív (vagy ha gyávább, akkor ír a Facebookon vagy a mobilomra) és egyértelművé teszi, hogy szerelmes belém, de másnap, vagy ha legközelebb találkozunk, úgy teszünk mindketten, mintha ez nem történt volna meg, és ezzel rendben is van minden, ő csak egy barát.

Sokat segít nekem, érzem, tudom, szükségem van rá. Hát hogyne lenne, hiszen energiát ad, és cserébe nekem nem kell ugyanannyi energiát adni neki, csak néha dobni egy kis csontot, és a kiskutya örül, és cserébe amikor én igényt tartok rá, akkor ő a rendelkezésemre áll, szolgál engem. És ez mérhetetlen energiát ad nekem, ettől én önbizalomra teszek szert, szóval nagyon jót tesz az önértékelésemnek. Ennél már csak az a jobb, ha nem egy, hanem mondjuk két kiskutyát tartok. Nem probléma, energiát tőlem nem vesz el, hiszen csak néha kell dobni egy kis csontot, egy mosolyt, egy kedves mondatot, illetve ha szívességet kérek tőle, neki az is pozitív megerősítés, hiszen őt kértem, felhívtam, beszéltem hozzá, a közelemben lehetett. Nekem nem került semmibe, sőt esetleg ki is használtam, neki viszont bearanyoztam a napját. Szóval mindenki jól jár, mindenkinek jó ez így. Senki nem panaszkodik. Illetve néha igen, a kiskutya havonta, kéthavonta, félévente panaszkodik egyet részegen, de arról ugye nem beszélünk utána, és gyorsan megnyugtatom egy kis odavetett csonttal, vagy – ha éppen úgy adódik – egy teljesítendő kívánságommal. Különben is – felnőtt ember, miért hagyja magát kihasználni? Menő csaj vagyok, akkor mi evvel az egésszel a gond? Egy darabig semmi.

A probléma akkor kezdődik, amikor rádöbbensz, hogy a kiskutyák fontosabb szerepet játszanak az életedben, mint a párod. Onnan tudhatod, hogy fontosabbak, hogy mindent megteszel azért, hogy a kiskutyád megmaradjon neked. Párkapcsolatok jönnek, mennek, szerelmek, csalódások, szakítások, újabb szerelmek, egy valami állandó: a kiskutyák ott vannak neked. És egyre magabiztosabb vagy, és egyre nagyobb az önbizalmad, hiszen a kiskutyák alapjában véve férfiak, akiknek tetszel. Aztán azt veszed észre, hogy a párod ugyanazt a hülyeséget fújja, mint az exed, neki is böki a csőrét a „barát”, pedig te mondod mindig, hogy ha majd megismeri, ha majd találkoznak, rá fog jönni, hogy nincs többről szó, mint barátságról. A kiskutyáddal is megbeszéled, hogy micsoda butaság a párod féltékenysége, hiszen ti csak barátok vagytok, és majd ha megismeri, látni fogja maga is.

Csak éppen ez a mindent tisztázó nagy találkozás soha nem jön létre, és a párod, akit szeretsz, elhagyott téged, mert neked fontosabb a „barát”, mint a társad. Nem azért hagyott el, mert már nem szeret, hanem azért, mert elbukott. Ő nyíltan harcolt érted, mert szeretett, de elbukott. Te meg nem értetted, hogy miért harcol egy barát ellen. Ő meg nem tudott tovább harcolni – ellened. Majd rádöbbensz, hogy már megint egyedül vagy, mert a szerelmedtől kapott szeretet neked nem volt elég, neked a kiskutyák is kellettek, akiktől plusz energiát kapsz ingyen, evvel növelve az önbizalmadat. Csakhogy a kiskutyáktól kapott pozitív megerősítés értéke kétes, hiszen olyanoktól kapod, akik neked nem elég jók, őket te lenézed. De erre akkor döbbensz rá, amikor a szerelmed elhagyott, aki elég jó volt neked, hiszen szeretted, de te elhitetted magaddal, hogy neked még ennél is több jár, hiszen csak csettintened kell, és ott van mindjárt egy kiskutya, aki szeret, feltétel nélkül, ingyen. Te jó ég, mekkora önámítás ez.

De ha fontosabb a kiskutya, akkor miért nem vele vagy? Hiszen szeret! A bizalmasod, mindent tud rólad, megalázod, mégis szeret, kell ennél több? Azért nem vagy vele, mert neked ő nem elég, nem tudsz rá felnézni. Te jobbat érdemelsz. És ebben azért vagy biztos, mert nagy a nőiességedbe vetett önbizalmad, amit éppen a kiskutyák építettek ilyenné. Akikre persze felnézni nem tudsz, hiszen megalázod, mégis szeret. Kinek kell egy ilyen férfi, kinek kell egy kiskutya, neked ugyan nem. Neked jobb kell – hiszen kiskutyád már van. Akik nagyon jól jönnek majd neked, ha helyre kell hozni az önbecsülésedet, amikor megint egyedül maradsz éppen miattuk; miattuk, mert neked fontosabb lesz a szerelmednél a „barát”, hiszen ők nem várnak semmit, csak rajonganak érted, mint a kiskutyák.

Én is kiskutyákat tartok sajna. Nem akartam én, hogy így legyen, de így lett, de most már az okát is ki merem mondani. Könnyen ment, és amikor észrevettem, hogy így működöm, megnyugtattam magamat, hogy nincs ebben semmi rossz. Tényleg nincs is – ha nem csak és kizárólag másokból táplálkozom. Egy nőt (és persze egy férfit is) nagyon fel tud tölteni egy flört, vagy egy rajongó – és ez, valljuk be nyíltan –, olykor szükséges is, testnek-léleknek egyaránt. De amikor végiggondoltam, hogy egyszerűbb az ő rajongásukat elfogadni, és segítségükkel az önértékelésemet magasan tartani, mintsem rendbe tenni a fejemben a magamról alkotott képet, és büszkének lenni az értékeimre, és elfogadni, hogy vannak hiányosságaim, mint mindenki másnak, akkor rájöttem, hogy gáz van. Egyszóval ahelyett, hogy szeretném magamat, másoktól várom, hogy szeressenek, hogy együtt tudjak élni magammal, ezért aztán ha nincs rajongóm, úgy érzem, nem érek semmit. Ha nem flörtölök folyamatosan, vagy nincs kiskutyám, az önértékelésem nulla.

Csakhogy így 34 évesen be kellett látnom, hogy ez nem megy tovább. Kockáztatok, lebontom ezt az önvédelmi hálót, mert érek én annyit nélkülük is, hogy egyvalaki elég lesz, és nem kell mindenki.”