Lábtörlőm volt, aki legalább jó az ágyban

„22 éves vagyok, és sokszor úgy érzem, ilyen fiatalon talán pofátlanságnak tűnhet panaszkodni az élet és a párkapcsolatok nehézségeiről” - írja levele bevezetőjében Flóra, aki a csütörtöki olvasói levélre reagált egy emailben. Csütörtökön a kiskutya típusú férfiakról volt szó, és most is ez a téma, Flóra is tartott néhányat ugyanis, az utolsótól, amint azt alább leírja, húszévesen szabadult meg, két éves kapcsolat után. Akkor aztán jöttek a váratlan fordulatok és felismerések, és Flóra hirtelen egy egészen más szerepben találta magát, mint ami addig olyan kényelmesnek tűnt, és így már újabb két év telt el. Az alábbi szövegből meglepő erejű őszinteség árad (vigyázat, nem hiányoznak belőle a trágár szavak sem!), és ha e sorok olvastán önnek is kedve támad megírni, hogyan tanult kudarcra ítélt kapcsolataiból és korábbi hibáiból, a Randiblog e-mailcímére címezze levelét!

„Az alatt a közel két év alatt, ami jelenleg mögöttem áll, úgy érzem, legalább tízet öregedtem. Anna levele azért volt rám nagy hatással, mert szinte szóról szóra az én életemet írta le, 20 éves koromig bezáróan. Talán azzal a különbséggel, hogy én ezekkel a „kiskutyákkal” néha hosszabb-rövidebb ideig párkapcsolatban is éltem. Ugyanis, akkor, kis taknyos fejjel még nem is igazán fogtam fel, hogy ezek kiskutyák. Szentül hittem, hogy én szerelmes vagyok. Mindig iszonyatosan ragaszkodtam ehhez az állításhoz, és száz körömmel küzdöttem azok ellen, akik meg merték kérdőjelezni az érzéseim őszinteségét. Gondolok itt elsősorban a saját anyámra.

Ahogy teltek a hónapok az épp aktuális kutyuskám mellett, egyre gyakrabban gondolkodtam el azon, hogy én vajon mit teszek azért, hogy az adott kapcsolat fennmaradjon. Semmit. Semmit nem kellett tennem, mert az édes kis kutyuska mindent elviselt. Úgy beszéltem vele mint a kapcaronggyal, ugráltattam, ha szar napom volt, minden második szavammal a földbe döngöltem. Mert megtehettem. Mert hagyta. Sokáig fogalmam sem volt, milyen az, amikor az embernek tennie is kell azért, hogy párkapcsolatban élhessen. Soha nem voltam rákényszerítve, mert igazán szerelmes sem voltam, így pedig nem is volt igazán vesztenivalóm. Ha az adott kiskutyának elege lett és az asztalra csapott, akkor kikértem magamnak, mit hisztériázik, nekem erre nincs szükségem, én jól akarom magam érezni. És szépen kiadtam az útját. Azt éreztem, enyém a világ, csak csettintek és bárkit megkaphatok, akin úgy lehet aztán taposni, mint a nappalink perzsaszőnyegén.

A legutolsó kiskutya az életemben talán nem is volt annyira kicsi. Egy nőnek nyilván borzasztóan imponál, ha helyes kis fiatal kutyusok ugrálják körül, hát még ha egy nála több mint 10 évvel idősebb kutya kezd el lihegve rohanni utána. 18 éves voltam, épp érettségiztem, amikor egy baráti társaság egyik - addig általam ismeretlen - tagja egyszer csak elkezdett félreérthetetlenül kopogtatni az ajtómon. Ő akkor volt 31, és 3 éve kapcsolatban élt. Soha nem voltam sem szent életű, sem erkölcshuszár, de ha egy férfi kapcsolatban élt - legyen az akármilyen is -, azt tiszteletben tartottam. Ekkor ért életem első igazi meglepetése. Mit akar ez tőlem, ha barátnője van?!

Azt hiszem, a történet megkívánja, hogy hozzáfűzzem: 10 éve lehetetlen családi körülmények között élő szülők gyereke vagyok, akinek anyagi gondjai sosem voltak, viszont fogalma sincs arról, mi az a szó, hogy "Apa", arról, hogy "Család". Így talán érthető, hogy mindeddig abban a hitben éltem (ringattam magam?!), hogy a világ minden kapcsolata szép, harmonikus és tökéletes, csak az én szüleim házassága pokoli. Borzasztó volt a felismerés, hogy másoknak is szar a kapcsolata, mások is vergődnek, mások is sóvárognak. Nyilván akkor erről még fogalmam sem volt, csak sodródtam.

Visszatérve az eredeti szálhoz, akkor az a srác pár hónap titkos randizgatás és bujkálás után közölte, hogy otthagyja a barátnőjét, mert engem szeret. Nekem ez akkor maga volt az önbizalombomba. Mit is kívánhatna jobban egy 18 éves lány, minthogy egy 13 évvel idősebb pasi, aki naponta húsz szál rózsával a kocsijában várta, mindenhova elvitte, a tenyerén hordozta, végül elhagyja az addigi barátnőjét az új szerelemért? Tündérmese, hittem akkor. Akkor fel sem merült bennem, hogy én ne lennék szerelmes, mert annak kellett lennem. Aki egy ilyen helyzetben nem lesz szerelmes, az hülye, gondoltam akkor.  Ezzel a sráccal több, mint 2 évig voltam együtt, tíz hónapig együtt is éltem vele, egy közös albérletben.

Mostani fejjel egy pillanat alatt elszégyellem magam, ha visszagondolok arra, hogyan viselkedtem vele. Gyakorlatilag a lábtörlőm volt, aki legalább jó volt az ágyban. De semmi, de semmi nem kényszerített arra, hogy a viselkedésemen változtassak. Mindent lenyelt, mert szeretett, én meg dagonyáztam a kényelemben és az önteltségben, hogy milyen jó csaj vagyok. Aztán amikor besokallt, még én voltam felháborodva, hogy mit képzel. Akkor ősszel, amikor elkezdtem az egyetemet, elküldtem őt azzal, hogy már így is végünk van, ne erőltessük tovább, én úgyis buliból buliba fogok járni az elkövetkezendő hetekben, erényövet meg nem akarok húzni. Egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy küzdenem kéne a kapcsolatért, mert nem jelentett annyit. Ma már tudom, hogy az nem volt szerelem.

„A szemét harmadik". Ha valamelyik rendkívül színvonalas, blogon, portálon, vagy akár egy ostoba női magazinban ezt a szóösszetételt látom, rögtön elmosolyodom. Persze ez a mosoly nem a valódi öröm mosolya, inkább amolyan kín-mosoly. A fent említett kapcsolatban ugyan csak kb. 3 hónapig lehetett rám ezt a jelzőt aggatni, addig voltam nagybetűs SZERETŐ. Aztán előléptettek, haha.

Éppen akkortájt, amikor annak a kapcsolatomnak vége szakadt, sírtam ki az összes rákfenét magamból egy olyan barátomnak, aki az előző sráccal közös baráti társasághoz tartozott, évek óta tudtuk róla, hogy nős és gyereke van. Talán ez a tény nyugtatott meg akkor, emiatt mertem neki minden bűnömet, bajomat elmondani, többek közt azt is, hogy így 20 évesen rájöttem, képtelen vagyok szerelmes lenni, mindenkit csak kihasználok, senkiért nem kellett eddig egy napot sem küzdenem. Valahogy azt éreztem, abban a beszélgetésben 100%-os biztonságban vagyok, teljesen őszinte lehetek, nem fog visszaütni a dolog. Házas. Gyereke van. KIZÁRT, hogy visszaélne a helyzettel. Teltek a hetek, én éltem tovább a vérszívó életemet, csak úgy fürödtem az egyetemi életben meg a kis helyes egyetemistákban. Egy belém is szeretett, gyorsan ki is dobtam. A régi baráti kör persze megmaradt, minden hétvégén együtt kocsmáztunk ezzel a kedves, nálam közel 10 évvel idősebb emberrel.

Egyik ilyen ferde péntek este alkalmával, úgy hajnali 2 körül megtörtént az, aminek azóta iszom a levét. Igencsak jókedvűek voltunk, amikor is a pasi, nevezzük B.-nek, elkezdett kergetőzni velem az utcán, mint valami 5 éves. Február vége volt, rohadt hideg, senki nem volt rajtunk kívül kint a mínuszban. Mondtam is, hogy menjünk már be, szétfagy a seggem. B. előzékenyen ajtót nyitott, pusmogott valamit a fülembe, és mire visszafordultam, hogy „tessék?”, máris a számban volt a nyelve. Annyira részeg voltam, hogy nem fogtam fel, mit történt. Visszaültünk a többiekhez, én megfogtam a barátnőm kezét, és nem voltam képes a csávó szemébe nézni. Azt hittem, ő is elszégyellte magát, de nem. Sőt. Önfeledten röhögve, teljesen feszélyezetlenül ücsörgött a pálinkája felett. Én meg csak bámultam ki a fejemből és nem hittem el. Gondoltam, kijózanodom, kialszom magam, és akkor átgondolom.

Másnap reggel felkeltem, bementem előadásra, és biztos voltam benne, hogy ő is kurva kellemetlenül érzi majd magát, ha fel ébred és a legközelebbi találkozásnál nagyon kínos pillanatok közepette fogunk hebegni-habogni. Még be sem fejeztem a gondolatmenetet, amikor is előadás közepén elkezd pittyegni a telefonom. Talált, süllyedt. B. volt az természetesen, valami kedves kis alibi sms-sel, ami egyértelmű felhívás volt keringőre. És akkor hangosan elkezdtek zakatolni a fogaskerekek a fejemben. Miért járt ez a csávó velünk évek óta szórakozóhelyekre, fesztiválokra, miért töltötte egy héten több estéjét is velünk, az éjszakában? És kezdett összeállni a kép. Régebben is voltak már pillanatok, amikor rám nézett, hozzám ért… és nem úgy, mint egy barát. Csak akkor azokról nem akartam tudomást venni, gyorsan el is hessegettem a gondolatot. „Fúj, hülye beképzelt picsa!! Mit képzelsz, hogy egy nős pasi rád mozdul?!!”  Soha nem beszélt egy szót se a feleségéről, se a gyerekéről. JÉÉÉ. És íme, megint egy szar kapcsolat jött velem szembe. Egy szar házasság. És azóta én vagyok ismét a „szemét harmadik”, persze az is csak titokban. Rólam azóta sem tud a feleség. Aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, milyen árat fizetnek azok, akik egy ilyen kapcsolatot évekig titokban tudnak tartani. És talán olyan is akad, aki tudja, milyen árat fizetnek azok, akik még egymásba is szeretnek egy ilyen élhetetlen helyzetben.

Szerintem elég, ha annyit mondok, lassan két éve nem voltam moziban, nem sétáltam végig a váci utcán kézen fogva senkivel. Szinte nem is tudjuk, milyen színe van a másik szemének a napfényben. Éjszaka, erdő, autó… szerintem ismerős. A dolgot még tovább cifrázza persze, hogy a srácnak van lelkiismerete. Vissza is táncolt már párszor. Ilyenkor jönnek a nagy lesajnáló tekintetek, meg a nagy „naugyemegmondtam”-ok. Mind-mind olyan emberektől, akik már éltek meg hasonlót, és akiket otthagytak, vagy olyanok, akik gyávák voltak lépni, és inkább maradtak a biztos, de meleg szarban.

Én is ebben a szarban élek tíz éve, csak én éppen gyerekként és nem a párkapcsolat egyik tagjaként. Ha tehetném, azt kívánnám, bárcsak 2 éves koromban elváltak volna a szüleim. Nem a válás teszi tönkre a gyereket, hanem ez. A „finoman vagy durván cizellált pokol”, ahogy Popper Péter mondja. Ezek az emberek egytől egyig megkeseredettek és irigyek azokra, akiknek még van lehetőségük arra, hogy másképp alakuljon az életük. Csak remélni tudom, hogy képes leszek egyszer egy valóban irigylésre méltó családban élni, hogy képes leszek érte tenni. Azt viszont tudom, hogy foggal-körömmel fogok küzdeni az ellen, hogy ilyen undorító kirakat-kapcsolatban éljek, ami belülről rohad.

Már így is rengeteget írtam, és még tudnék írni 15 oldalt ennek a kapcsolatnak a részleteiről, de nem akarok. Nehogy a végén még, ha ebből egy sor is kikerül bármilyen nyilvános felületre, ezen bukjon el az egész. Két mondat még, aztán elköszönök: a srác jelenleg külön él, egy albérletben. Két hete váltunk el azzal, hogy egyetlen esélye maradt a kettőnk kapcsolatának: ha kivárjuk, amíg egyedül lerendezi végleg az életét. Papíron, fejben, mindenhogy. Négyszer futottunk neki a bujkálásnak, a létező legmegalázóbb élethelyzetnek. Nem ment, mindketten többet érdemlünk.  Arra kért, hogy ha fél év múlva megkeres, vegyem fel a telefont. Jelenleg az egész világgal szemben állok. Szemben az anyámmal, a barátaimmal, mindenkivel, tök egyedül. Mert egyedül én… egyedül mi ketten tudjuk, mit éltünk meg, min mentünk keresztül, egyedül mi ketten tudjuk, mit jelent nekünk a másik. Egyedül én tudom, hogy szeret. Egyedül ő tudja, hogy én is szeretem. És ez a legfontosabb, SZERETEM."