Július utolsó napján tettük közzé Júlia történetét, akinek viszonya volt egy nős férfival, aki azóta is a boldog házasság látszatát tartja fenn kifelé. „A Facebookon azóta is sorozatban töltődnek fel a képek a szép, boldog családról, az ismerősök pedig irigykedve kommentelnek a fotók alá, miközben csak az érintettek tudják, mekkora képmutatás az egész” - írta keserűen Júlia. Mai levélírónk Domonkos, aki pontosan erre a mondatra reagál, a saját történetével. Ő ugyanis egy olyan férfi, aki boldog házassága mellett egy másik nővel is folytat viszonyt, de hogy kivel, milyet, miért és milyen körülmények között, az csak a levélből derül ki. Olvassa végig Domonkos írását, mielőtt ítéletet mond, de aztán véleményét vagy saját történetét elküldheti a Randiblog email-címére, minden levelet szeretettel várunk.

„Soha nem gondoltam, hogy megírom egy lapnak a saját történetemet, történetünket, de a szeretői minőségből kilépő, szülőszobára siető apával szembeni kritikus írás arra buzdít, hogy mégis megtegyem. Júlia miközben azt írja, hogy „mindenki csak addig ítéli el a szeretőket, míg saját maga nem kerül ugyanolyan helyzetbe”, a végére jól elítéli a volt szeretőjét. Én is házas, családos férfi vagyok, mi is töltünk fel a Facebookra képeket „a szép, boldog családról”, a mi ismerőseink is „irigykedve kommentelnek a fotók alá”, de mégsem gondolom azt, hogy mindez képmutatás lenne, csak azért, mert a feleségemen kívül van még egy nő az életemben.

Elhiheti az olvasó, hogy elég sok vívódással jár, ha az ember már a kezdetekkor is tudja, s aztán a házasság alatt újra és újra rádöbben, hogy a feleségén kívül van még valaki, aki fontos, nagyon fontos neki. Öt éve voltam házas, amikor egy estén felhívott E. Majdnem kiszakadt a szívem. Mert ő az a főiskolai szerelmem, akivel soha nem jöttem össze, pedig ő is szeretett engem, de valahogy sosem voltunk szinkronban. Mindig úgy éreztem, hogy rajtam, az én „alkalmatlanságomon”, éretlenségemen csúsztunk el. Ott voltunk egymás mellett négy évig, mégsem tudtunk semmit sem tenni egymásért, magunkért. Aztán vége lett a főiskolának, eltávolodtunk, elköltöztem messzire. S bár időről-időre újra váltottunk emaileket, hosszú évek maradtak ki.

És akkor felhívott, két és fél éve. Az azóta eltelt idő életem sok szempontból legnehezebb, mégis legboldogabb időszaka lett. Másfél hónapig csak cseteltünk, aztán személyesen is találkoztunk. És bár előtte megfogadtam, hogy semmibe nem bonyolódok bele, „baráti” találkozó lesz, amikor megláttam, a közelembe ért, megcsókoltam. Életemben először. 14 évnyi plátói szerelem után. És ő visszacsókolt. Három-négyhavonta találkoztunk, kézen fogva sétáltunk, csókolóztunk, beszélgettünk. Egy éve pedig megszerveztünk egy közös éjszakát is. Soha nem éreztem olyan összhangot senkivel sem.

Ezek után adódik a kérdés, miért nem léptem ki a házasságból, miért nem kötöttem össze E-vel az életemet, miért nem vagyok azzal a nővel, aki olyan hatással van rám, mint senki más. És a válasz egyáltalán nem könnyű. A legfontosabb érv talán az volt a maradásra, hogy semmi olyan nem történt otthon, amiért robbantanom kellett volna. Se a feleségem, se a gyerekeim nem adtak okot arra, hogy elhagyjam őket. Semmivel sem szerettem őket kevésbé attól, hogy más is a szívemben volt. Erre persze könnyen írhatja bárki, hogy a kényelmesebb utat választottam, veszekedések, konfrontációk helyett lett egy szeretőm, akivel csak azt tesszük egymással, amit szeretnénk, semmi elköteleződés, stb. De aki ezt írja, annak fogalma sincs ennek a helyzetnek a nehézségeiről. Ráadásul hajlamos azt mondani, hogy ebben a helyzetben dönteni kell a két nő között. Pedig miért ne lehetne mindkettővel kapcsolatom? Az előítéletek miatt? Ugyan!

Mielőtt lefeküdtem volna E-vel, azt hittem, hogy őrült lelkiismeret-furdalásom lesz, otthon nem bírok majd a feleségem szemébe nézni. Engem lepett meg a legjobban, hogy semmi ilyen nem volt. Nem éreztem úgy, hogy megcsaltam, csak az zavart, hogy a találkozásokat hazugságok árán hozhattuk össze. Tökéletes volt az összhang E-vel, ugyanakkor elképesztően sokat vívódtunk azon, hogyan lehetne kezelni ezt a helyzetet. Végül abban maradtunk, hogy a meglévő kapcsolataink mellett adunk egymásnak annyit, amennyit tudunk, amennyiről éppen úgy érezzük, hogy belefér. E. a szeretkezésünk után két hónappal összeházasodott azzal a sráccal, akivel évek óta együtt élt. Hamarosan megfogant a babájuk. És rá két hónapra újra találkoztunk, újra együtt voltunk egy éjszakát. Szerettük egymást, de nem szeretkeztünk. Annyit adtunk egymásnak, amennyit ebben a helyzetben adhattunk. Felolvasott nekem egy könyvből, együtt zuhanyoztunk, csókolóztunk, simogattuk egymást, együtt aludtunk. Csodálatos volt.

Egy hónapja pedig meglátogattam őket a lakásukon. A férje dolgozott, egyedül volt otthon a babájukkal. Beszélgettünk. Csók semmi, szex semmi. Mégis csodálatos volt. És igen, ítélkezés ide, ítélkezés oda: E. a szeretőm.”