Amikor legutóbb egy szeretői viszonyt mutattunk be, egy levélírónk arról mesélt, hogy 7 éves kapcsolata hogyan ért meglepően hirtelen meglehetősen szomorú véget. Most Erika álnevű olvasónk is megírta saját történetét, aminek ezt a címet adta: „Lehet ezt szépen is”. Erikával az történt, hogy egy nős, többgyerekes férfiban találta meg az igazit, de azt írja, a szerető viszony kifejezés nem tetszik neki: „én mindig elszomorodok, amikor a szeretői viszonynak aposztrofálják két, későn találkozott ember szerelmi kapcsolatát, vagy amikor egy-egy ilyen történetről azt olvasom, hogy micsoda gyűlöletbe fordult az egyik félnél. A mi történetünk más, és talán egy pozitív példa, hogy lehet ezt máshogy is.” Ha ön is megosztaná saját történetét, vagy csak hozzászólni van kedve, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

„Egonnal régóta egy munkahelyen dolgoztunk, de a kapcsolatunk igazából akkor kezdődött, amikor közös főnökünk lett, akinek a keze alatt projekteken kellett együttműködnünk. Mi voltunk azok, akik első ránézésre sohasem jöttek volna össze, hiszen volt köztünk korkülönbség, mindkettőnknek sok éves kapcsolata otthon, Egonnak 3 gyereke volt, és sok mindenben – eleinte úgy tűnt – roppantul máshogy gondolkodunk. Aztán a sok együtt töltött munkaidő előhozott számos beszélgetést, és egyre inkább éreztem, hogy szinte csüngök Egon szavain. Hogy napról-napra úgy indulok el otthonról, hogy szinte repesek, hogy mikor kezdődik az aznapi beszélgetés. Egonban nem csak egy nagyon okos és művelt embert ismertem meg, de olyasvalakit is, aki törődő, másokra és a világ értékeire odafigyelő és aki egyben rendkívül talpraesett is. Nagyon szép beszélgetéseink voltak, és egyre-másra azon járt a fejem, hogy már komolyan vonzzuk egymást, csak éppen nem merjük beismerni a másiknak.

Aztán egy napon, amikor sokat voltunk összezárva, én nem tudtam visszafojtani, bevallottam neki, hogy úgy érzem, több is van már mint sima munkakapcsolat közöttünk, és ő is elmondta, mit érez. A szerelmünk minden nap egyre több lett, de tudnunk kellett, hogy mindenkinek megvan az élete, sőt nála gyerekek is. Hiába lebegtünk együtt a föld felett 3 méterrel, a nap végén mindenkinek haza kellett térnie a családjához. Ezt kezdetben nagyon nehéz volt megélni: fájt, és dühös voltam, hogy nem lehet az enyém teljesen, de nem akartam, hogy elhagyja a családját, mert úgy gondoltam, hogy én nem tehetem tönkre kisgyerekek életét, bármit érezzek is. Nyilván ha csak valami feles megoldás lett is volna a vége, már azzal is komoly törést okozott volna a gyerekeknek. Legbelül tudtam, hogy az a helyes, ha titokban tartjuk mindenki előtt a szerelmünket, de csakis amiatt, mert gyerekek is vannak.

Egonnal olyan spirituális szintekre jutottunk együtt, ami sokak számára hihetetlen lehet, a szex, vagy ahogy mi mondtuk, a szerelmeskedés korábban elképzelhetetlen beteljesülésekkel járt, mégha csak ritkán történhetett is meg. Rájöttem, hogy olyan a kapcsolatunk, ami nagyon nagyon ritka, és nekem sohasem volt még ennyire nagy összhang, egy hullámhossz senkivel. Úgy gondolom, ezt nagyon meg kell becsülni, hogy ilyen egyáltalán megadatott két embernek. Volt egy időszak, amikor majdnem szétmentünk – miattam, mert már nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy nem én vagyok az egyetlen. Kicsit vicces, de mi mentünk házassági tanácsadóhoz, hogy segítsen feldolgozni ezt a szituációt. A megoldás az lett, hogy csakis egymásnak kell élni, és nem gondolni senkinek a hátterére, de elfogadni, hogy az létezik. Őszintén megbeszéltük, hogy ha már mi vagyunk egymásnak a kiválasztottak, de mégis rossz időben találkoztunk, akkor soha-soha nem tagadjuk meg egymást dacból vagy féltékenységből, és mindig fordítunk a másikra elegendő időt. Azóta, hogy kimondtuk, mi elkéstünk, de ugyanúgy megadjuk egymásnak egymást, és nem hagyunk rossz érzéseket betüremkedni, a kapcsolatunk még jobban elmélyült. Giccsesen hangzik, de olyan mélyen szeretjük egymást, hogy az mindenen túllendít. Ha az egyik boldog, a másik is, ha az egyiknek fáj, a másiknak is, ha nem látjuk egymást napokig, mint a mágnes húz össze minket valamilyen láthatatlan és ellenállhatatlan erő.

Már nem csak „szeretői” vagyunk egymásnak, de „barátai” is. A szerelmes együttlétek mellett és közben mindent megbeszélünk és legalább úgy, ahogyan az igazi barátok-társak szokták. Féltünk előre, amikor megtörtént az első találkozó négyesben (ahol mindkettőnk hivatalos társa is ott volt), kicsit megnyugvás is volt látni, hogy a másikra nem néz úgy senki és nem öleli meg olyan bensőségesen, meghitten. Nem mondom, hogy négyesben nagy baráti összejárkálások voltak, de egy-egy ilyen találkozáskor ott van a szikra a szemünkben: „igen, csak mi tudjuk ketten egymást ennyire szeretni!”

Ez évek óta tart már, nekem az első év volt a legnehezebb, amíg megtanultam elfogadni a helyzetet. Tudtam, hogy nem direkt teszi, hogy a gyerekeit adottságnak és külső körülménynek kell elfogadnom, és legfőképp, hogy nagyon szeret, és hogy mi vagyunk egymás társai, nem más. Ez segített átvészelni, és ezt ajánlom azoknak akik hasonló cipőben járnak. Tudom, a miénk nem egy szokványos szeretői kapcsolat, és nagyon nem csak a szexről szól, de ha felül lehet emelkedni azon, hogy külső okok miatt nem lehettek teljesen egymáséi, de mégis megadjátok egymásnak azt a mennyiségű szeretetet, szerelmet és odafigyelést, amit csak ti tudtok, akkor nagyon jól tud működni, és a benne élők igazi boldogságot találhatnak, amit senki mással nem.

Mégis, az élet produkált fordulatokat. Mivel közeledtem a 35 felé, tervezetten teherbe estem a férjemtől. Végig arra gondoltam, mintha ennek a gyereknek Egon is az apja lenne, és ő, ha együtt voltunk, úgy is viselkedett, bár egyszer-egyszer láttam a könnyet a szemében, hogy legszívesebben ő lenne az… Ő megszenvedte, tudom, nem is tehetett mást, de mivel az én életem teljesebbé vált, elfogadta. És idén Egon egyedül maradt, ezt nem szeretném leírni, miért és hogyan, szomorú egy történet, az ő felesége eltávozott. Én mégsem ugrottam rá, másztam rá azonnal, hagyom, hogy meggyászolja, és azt sem szeretném, ha a gyerekei azt látnák, hogy azonnal beköltözik valaki, de talán majd az élet hozza a megoldást.

Visszagondolva az érzésekre és a tudatra, hogy Egonnal azok vagyunk egymásnak, akik, bár a legelején volt idő, amikor bántam, ma már egyetlen percét nem cserélném el az elmúlt 6 évnek.”