Bezzeg a feleségének szabad, amit nekem nem

„Nagyon meghatott Erika levele, mert félig-meddig én is hasonló cipőben jártam” - írja egy Regina álnevű olvasónk egy múlt heti posztunkra reagálva. Regina története hasonló, mint Erikáé: úgy találkozott össze a nagy Ő-vel (az illető a Zakariás nevet kapta tőlünk), hogy már maga is férjnél volt, és a férfinak is volt családja. Regina reakciója azonban teljesen más volt a helyzetre, mint Erikáé, és ennek következtében náluk a végkifejlet is teljesen más lett. Ha ön is megírná saját történetét vagy véleményét, a Randiblog email-címére küldjön üzenetet!

„Mi is kicsit későn találkoztunk, és biztosan tudtuk, hogy mi vagyunk az igaziak egymásnak. De Zakariásnak, hasonlóan Egonhoz, voltak kicsi gyerekei és egyikőnk sem akart ártatlan életek felett önző módon rendelkezni, oly módon, hogy csakazértis szétválasztjuk Zakariás családját. Na meg persze nekem is volt egy 5 éves házasságom, amely repedezett már, mire Zakariást megismertem, de belül tudtam, ha kell, én mindent feláldozok, és kérdés nélkül kilépek a régi kapcsolatomból.

Kár ragozni, Zakariás volt az, akit a legjobban szerettem életemben, és akinél jobban még sohasem szeretett engem senki. Imádott, rajongva imádott, bókolt, és ha csak tehette, velem volt - már persze ha én hagytam, mert egyre-másra uralkodott el rajtam a düh, meg a frusztráció, hogy bezzeg az ő feleségének szabad azt, amit nekem nem: gyereket szülhet neki, vagy mondjuk esténként mellette hunyhatja le a szemét, és reggelenként igaziból együtt ébredhetnek… Ezt a dühömet Zakariáson vezettem le… Kár volt, most már tudom! Sokszor taszítottam el magamtól, a saját gyengeségem miatt. Zakariás, nem azt mondom, hogy egy szent ember, de talán az egyik legjobb lelkű lény, akivel valaha összehozott a sors, kicsit már túlontúl is azt nézte, hogy őrajta kívül kinek mi a legjobb, és valószínűleg ez dühített engem a legjobban, hogy tudtam, sokszor a feleségét akarja megkímélni a fájdalomtól, amit a mi kapcsolatunk okozna neki. A feszültség egyre nőtt közöttünk, bár amikor háttérbe szorult, én a világ legboldogabb embere tudtam lenni, de amint este mindenki hazament a családjához, összetörtem és goromba lettem a gondolataimban.

Pedig ha csak mi voltunk és ki tudtunk zárni mindent és mindenkit, ki merem mondani, soha de soha senkivel nem voltak olyan lelki és testi élményeim, amit együtt elérhettünk. Senki, de senki nem érhetett az Ő nyomába olyan intellektussal és kedvességgel áldotta meg őt a sors, és ha összeért a bőrünk, akárcsak véletlenül is, az egész testem rezonált, minden porcikám bizsergett, ha pedig simogattuk vagy öleltük egymást szinte nem tudtam élek-e vagy álmodom! Már túl vagyok életem felén, és tudom, hogy ilyen se előtte, se utána nem volt, és nem is lesz.

Mindez azonban kevés volt nekem. Nem tudtam elfojtani a dühömet, hogy nem csak az enyém, hogy van családja is. Pedig olyan gyönyörűen ellehettünk volna együtt évekig, évtizedekig... Irigylem az előző posztolót, Erikát, hogy baráti kapcsolatot is ki tudtak alakítani a kettős élet mellett. Hát én nem tudtam! A barátnőim szinte kérleltek, hogy ha már tényleg megtaláltuk egymást, élvezzem ki a helyzetet, és békében, szeretetben töltsük az időt, ne veszekedjek vele a családja miatt, de én egyszerűen nem bírtam. Sokszor egy dühöngő házisárkány mászott elő belőlem, de Zakariást még így sem tudtam megingatni: ő csak szeretett, egyre csak szeretett engem, talán pont úgy, ahogyan egy ilyen kapcsolatban kellene. Sajnos korábbi életem egy szakaszában olyan dolgokat használtam, amelynek utóhatásaként nagyon ingerlékennyé váltam, és ez sokszor elő is jött. Őrá haragudtam, pedig igazából csak én nem tudtam kezelni a helyzetet. A feleségét ismeretlenül is utáltam. Egy barátnőm szerint biztosan az volt az oka, hogy még soha nem volt olyan, hogy nem kaptam meg valakit, vagy gyerekkoromban valamit, és talán igaza is volt. Másfél évig bírtam, és azt mondtam, bármennyire is szeretem, én megmutatom neki, hogy ez így nem mehet tovább.

Azt mondják, senki nem kerülheti el a sorsát, a végzetét… - senki, kivéve én, gondoltam. Ha tényleg Zakariás az én végzetem, majd én megmutatom, hogy mégsem. Először magamnak akartam bizonyítani, hogy kellek én „nála jobbaknak” is… Szórakozóhelyekre jártam, hetente többször, de csak egyetlen szándék vezérelt, hogy a legjobb pasik szedjenek fel. Érezni akartam, hogy mással is rezonálok, hogy mással is van olyan jó, mint vele. Hiszen én csakis egy tévedés áldozata lehetek, hogy egy többgyerekes családapába szerettem bele, aki bizonyára galád módon, vagy épp merő véletlenségből, mert csak mi voltunk ott egymásnak abban a bizonyos pillanatban, engem csábított el… Hát be kell ismernem, sohasem, még csak a közelébe sem kerültem senkivel azoknak az élményeknek amiket Vele élhettem át korábban… Ellenben átéltem jó sokszor is, szörnyű lelkiismeret-furdalások közepette, hogy milyenek az igazi felszínes kapcsolatok, milyen, amikor csak használnak, eldobnak, milyen, amikor a buli hevében összejössz valakivel bizonyítási vágyból, és már az első érintkezésnél tudod, hogy ezt bizony nem kéne, de dolgozik benned az alkohol. Hétről-hétre egyre üresebbnek, olcsóbbnak és kiégettnek éreztem magam. Mímeltem a mesterséges jókedvet olyan helyeken és olyan emberekkel, ahol és akik mellett tulajdonképpen semmi keresnivalóm nem volt. Szellemileg és testileg is jócskán lejjebb adtam annál, amit korábban akárcsak én elvártam önmagamtól... Cicababák és plázagörlök közé ugrottam fejest, és lassan én se voltam már más, csak egy útkereső szőke nő. Mindezt azért, mert már a saját furcsa víziómnak is egyre csak megfelelni akartam, és azt gondoltam, így repülhetek majd vissza a Zakariás előtti időkbe, amikről azt sulykoltam, azok voltak a boldog békeidők nekem, és Zakariás pedig tulajdonképpen csak belerondított az én idillembe, sőt igazából mi nem is illünk össze egyáltalán. Mindezt úgy, hogy a háttérben közben még ott volt a sokéves házasságom is, és a férjem mit sem tudott az én éjszakázásaimról… és… volt… Ő, aki könnyes szemmel nézte végig, ahogy porig rombolom a kapcsolatunkat, csak mert a dac és a büszkeség erősebb volt bennem mindennél.

Egy újabb „ötlettől” vezérelve mindeközben – én balga – kitaláltam, hogy a legjobb mód az elválásra Zakariástól, ha a férjemnek gyereket szülök, hiszen mégiscsak ő a biztos pont az én életemben, szeret, értünk, a közös jövőnkért dolgozik, és sosem csalna meg, hát ki másnak szüljön az ember, nem igaz? Nem hallgattam senkire, pedig mennyire kellett volna… Gyermekem született, majd másfél évvel később az apjával szétmentünk, hát nem véletlenül recsegett-ropogott már a kapcsolatunk… Utóbb az is kiderült, hogy a férjem, miközben sosem felejtett el biztosítani arról, hogy mennyire szeret, és csakis a munka miatt hanyagol, már réges-rég a saját útjait járta, a baba érkezése pedig csak rávilágított a kevés együtt töltött idő valódi okaira.

Most itt állok egyedül, elüldöztem életem legnagyobb szerelmét (talán pont az általam távolról is utált felesége karjaiba?), gyereket szültem valakinek, akinek nem kellett volna, és egyik depressziós ciklusból esem a másikba. A lelkemet nem más, mint én magam tettem tönkre, a folytonos makacsságommal és a keménykedéseimmel és az ezekből kikerekedett cselekedeteimmel. Legyőztem Zakariást, már nem keres, de vele együtt legyőztem magamat is, végleg.

És mindeközben hihetetlenül hiányzik nekem Ő, pedig már tudom, hogy soha nem kaphatom vissza úgy, ahogyan régen, ő már túllépett, de csak mert én így akartam. Utólag azt mondom, azokat a boldogságperceket, amelyeket egymással együtt élhettünk meg, soha nem adnám oda semmiért. Az életem legszebb pillanatai voltak, pedig csak hétköznapi dolgokat tettünk, mégis a képek egymás karjaiban, ölében, vissza-visszatérnek minden nap, és a hangja, ahogyan becézget, bókol, verset olvas vagy éppen énekel nekem, és ahogy úgy mondja ki a nevemet mint senki más, alig van idő, hogy ne csengene ott a fülemben…

Bárkinek, aki ilyen helyzetbe kerül, csak azt mondhatom a saját tapasztalatomból, hogy legyen felnőtt, türelmes, elfogadó, és sose harcoljon. Szeretői kapcsolatba, mégha mély szerelemmel szeretitek is egymást, csak türelmesen, egymást megértve és felnőttként lehet és szabad belemenni. És ha úgy alakul, mint nálam, hogy végzetesen beleszeretsz a nagy Ő-be, akkor el kell fogadni a körülményeket és nem kérdezni, nem agyalni, csak együtt boldognak lenni. Kihasználni a pillanatokat, szárnyalni együtt a föld felett, és élvezni minden egyes másodpercet. Mert pont azok révén jössz rá, hogy mennyire törékeny dolog is a boldogság, akiket a legjobban szeretsz. Ha a sorsod összehoz a valóban nagy Ő-vel, akkor nem harcolni kell a nehéz helyzetekben, hanem elfogadni és türelmesnek lenni. A szerelmed, a szerelem ellen harcolni, küzdeni lehet, de nem szabad – ez egy végtelen erejű sodrás, egy természeti erő, amely ha elkap, inkább hagyd, hogy magával húzzon, mert ha kalimpálsz, ha ellenállsz, akkor le fog húzni a mélybe, s úgyis csak arra jössz majd rá, mennyire tehetetlen vagy ellene, és bizony bármiféle kapálózással végül csak magadban és másokban teszel kárt.”