Az esküvőm napja életem legrosszabb napja volt

„Nemrég olvastam a blogon két történetet, amely sok szempontból hasonló volt az enyémhez: Erika és Regina kicsit én is vagyok, voltam” - kezdi levelét Petra, de persze hozzáteszi, ami aztán megrázó erejű írásából ki is derül, hogy mint minden történet, az övé is teljesen egyedi. „Beletelt kis időbe, mire le tudtam írni, ami velünk történt, mert magamra ismertem és nagyon a történetek hatása alá kerültem” - mondja Petra, aki szintén a munkahelyen találkozott az igazi szerelemmel, Mihállyal, de a hepiend elmaradt. Ha ön is átélt már hasonlót, mint Petra, írja meg nekünk a történetét! De ha egyéb témában szeretne hozzászólni, akkor is rendelkezésére áll a Randiblog szokásos email-címe.

„Amikor Mihállyal megismerkedtünk, mindenki élte a maga kicsit szürke életét, és szerintem egyikünk sem tudta még, mi az: „legnagyobb szerelem”. Mi is egy munkahelyen dolgoztunk, és csak lassan ismerkedtünk össze. Mihályra a legtöbben felnéztek a cégnél, mert egy sportbaleset miatt súlyosan beteg feleségét ápolta évek óta, de kifelé soha nem tört meg, nem sajnáltatta magát, és mindenkivel nagyon kedves volt. Volt, aki szerint persze a feleségének ápolása csak vetítés, a kedvessége pedig csak egy mesterséges álarc volt, a kemény döntéseket pedig a másik háta mögött intézte. Mégis mindenkihez mindig volt egy-két jó szava. Hozzám is… Jóllehet, én is azok közé tartoztam, akik nem kifejezetten kedvelték őt, azt gondoltam, persze kedves és mosolyog rád, de a hátad mögött bármikor beléd döfné a kést. Nekem volt egy sokéves kapcsolatom, amely már régen megfáradt, érzelmileg már rég nem az volt, aminek indult, a barátom évek óta hanyagolt, csak a munkájának élt, néha azt gondoltam, időnként be-becsúszhat neki egy-egy lány is. Ilyenkor persze komoly féltékenységi jeleneteket rendeztem, és ez elhitette velem, hogy biztosan nincs gond, hiszen ha valakire féltékeny vagy, akkor nyílván ő kell neked, számítasz rá és tulajdonképpen ez egy jó kapcsolat, még ha tovatűntek is az igazi érzelmek. Akkor még biztos voltam benne, hogy Vencellel, a barátommal fogom leélni az életemet.

Sajnos kicsit olyan fajta vagyok, aki szereti feszegetni a határokat, és néha többet is megengedek egy fiú felé, mint kellene, mert van, hogy önbizalomhiányos vagyok és jól esik a pozitív visszajelzés. Ha jobban belegondolok, talán picit csapodárnak is lehetne mondani, bár korábban soha nem csaltam meg az aktuális barátomat, még ha elő is fordultak éles váltások, amikor az egyik fiútól költöztem a másikhoz. És bár Vencel mellett képzeltem el az életemet, úgy gondoltam, egy-egy apró flört még beleférhet, hiszen én őt szeretem, mert ugye rá vagyok féltékeny, hát mi rossz lehet egy-egy félreérthető e-mailből, vagy ha véletlenül egyszer kíváncsiságból becsúszott egy csók egy vállalati évzáró bulin…?

A cégnél Mihállyal ugyanazokra a termékpiacokra osztottak be minket és az elején időnként együtt is kellett a területeket ellenőriznünk, volt olyan nap, amikor órákat beszélgettünk. Kezdtem úgy gondolni, már nem tudom, hogy csak a többiek szövegelték tele a fejemet és Mihály tényleg mégsem olyan rossz ember, vagy csak én vagyok túlontúl bizalmatlan és egyszerűen képmutatás zajlik: csak félreértés, hogy ilyen jó velem… és persze nekem vele… Furcsa szenvedély kezdett húzni hozzá, meg akartam ismerni, tudni akartam róla mindent, és közben vele, csak vele lenni, megállás nélkül. Vártam a reggeleket, amikor újra találkoztunk a munkahelyünkön és vártam az olyan ügyeket, amelyekkel együtt kellett foglalkoznunk, ahol végre össze voltunk zárva ismét. A Facebook-oldalát naponta 4-5 alkalommal néztem, és bár legtöbbször semmi új nem volt rajta, én ilyenkor is megnéztem az elejétől. A kedvessége, a műveltsége és a hihetetlenül gazdag fantáziája rabul ejtett. Egyre többször hívtam fel telefonon munkaidőn kívül is kisebb ügyekkel, és ilyenkor valahogy mindig hosszú és szép beszélgetések kerekedtek. Rájöttem, hogy szinte nincs olyan téma, amiben ne mozogna otthonosan, és élvezettel hallgattam az elbeszéléseit, ahogyan ő a világot látta. Akkor még valahogy az sem esett rosszul, ha elmesélte hogy otthon a beteg feleségének esténként milyen könyveket olvas fel, sőt mi ketten sokszor együtt is kibeszéltük egy-egy ilyen esti olvasmány mondanivalóit. Azt hiszem, többet tudtam meg róla, mint szabad lett volna… Ahogy magányomban végiggondoltam, rájöttem, hogy ilyen férfit soha életemben nem ismertem még. Ő másodállásképpen játszótereket tervezett és szabadidejében olajképeket festett, időnként megmutatta a munkáit, ilyenkor teljesen le voltam döbbenve, hogy mikre képes, milyen gyönyörű dolgok tudnak kibújni belőle! A szelleme, a fantáziája, a lelke fogott meg, amilyen érzéke volt a szép dolgok iránt, és egyre-másra úgy éreztem, már ő is törődik velem, én is fontos vagyok neki.

Egy napon egy közös vidéki túra alkalmával útba ejtettük visszafelé a szülővárosomat egy apróság miatt. Ő velem volt, és mondtam, hogy bemutatom a szüleimnek, ha már úgyis itt vagyunk. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel: én majdnem úgy mutattam őt be otthon, mint a vőlegényemet, ő pedig gyakorlatilag úgy is viselkedett az otthoniakkal. Útban Budapest felé az idő nagy részét némaságban töltöttük, aztán egyszercsak leparkolt, megszorította a kezem, és csendben adott egy puszit. Azt hiszem, így kezdődött a mi történetünk.

Mivel időközben kinevezték a közvetlen főnökömnek, hogy elkerüljük a pletykálkodást, titkolnunk kellett mindent. S persze mivel otthon mindenkinek megvolt az élete: neki a beteg felesége, nekem pedig a sokéves kapcsolatom, amiből nem akartam két szék közül a padlóra esni, szóval a benti és az otthoni körülmények miatt teljesen titkoltuk a szerelmünket. Egy-két havonta azonban meg tudtuk szervezni, hogy ne csak néhány órát, hanem egy-egy napot és éjszakát együtt tölthessünk, mint igazi szerelmesek. Ilyenkor egész nap randiztunk és együtt voltunk, mintha csak együtt élhetnénk, szabadon. Hihetetlen gyönyörű percek, pillanatok voltak ezek az idők. Biztos voltam benne, és azóta is biztos vagyok, hogy ő az én igazi párom, életem legnagyobb szerelme. Mégis, egyre inkább zavart, dühített, hogy nem lehet teljesen az enyém, hogy – és most egy klasszikus mondatot hadd lopjak az előző posztokból – este mindenki ment haza a saját családjához… A gyönyörű érzések mellett napról-napra uralkodott el bennem a fájdalom, hogy életem szerelme nem lehet az enyém. Amikor Mihályt kérdőre vontam, bevallotta, amit magam is sejtettem már, hogy nem tudja elhagyni a beteg feleségét. Nem azért, mert engem nem szeret, mert azt tudtuk, hogy egymásnak mi vagyunk a legnagyobb szerelmei, hanem mert Mihályon kívül más nem tudná őt úgy ellátni, ő pedig lelkiismereti okokból nem is szeretne ilyen gondolatokkal foglalkozni. Végül 2 év után, amikor már fizikai tünetei voltak a szomorúságomnak, döntöttem (bárcsak sose tettem volna!): ennek véget kell vetnem. Életem talán legrosszabb döntése volt. Ahelyett, hogy kiélveztük volna az élet csodáit, hogy próbáltunk volna valamilyen megoldást találni, inkább közösen végignéztük, ahogyan én erőszakosan széttúrom a lelki közösségünket, és évekre, ha nem évtizedekre megrogyasztom magamat és őt is.

Mindenért őt, sőt: őket hibáztattam és klasszikus reakciók jöttek: szüljek gyereket a barátomnak, váltsak munkahelyet, szakítsunk meg minden kapcsolatot Mihállyal. Szerencsére a gyerekszülés elmaradt, mert figyelmeztettek. De azért mégis, azóta is foglalkoztat a gondolat, lehet úgy nekem bármikor is gyerekem, hogy folyton-folyvást Mihály jár az eszemben? Hogy legszívesebben csak neki szülnék? Hogy Vencel – habár ő is szeretne egy babát – sosincs velem, ki tudja, kivel merre jár, és mi lesz a kapcsolatunkból mondjuk 10 év múlva, ha már most is így állunk? Ez lenne hát az ideális családi háttér egy gyereknek?

Sorban csináltam az egyre nagyobb hibákat. Állásinterjúkra jártam – és noha lelkem mélyén tudtam, hogy jók a juttatásaim – önmagamat azzal szuggeráltam, hogy rossz a munkám, alul vagyok fizetve. Persze az egyetlen indok csak az volt, hogy el Mihálytól, mielőbb, minél messzebbre. Mihály könyörgött, ne menjek el a cégtől, hiszen mindketten éreztük, hogy ha én elmegyek, azzal a kapcsolatunk tényleg megszakad. Végül aláírtam egy másik helyre, egy nagyon nagy céghez. Azt hittem, ez majd jobb lesz, de hamar felfogtam, hogy a korábbi családias légkör helyett egy több tízezres szervezet szürke kis emberkéje lettem, sztenderdizált munkakörben és – ha mindent beleszámolok – lényegesen többet dolgoztam – kevesebbért, és persze Mihály sehol. Ennek ellenére Mihállyal próbáltam minden vonalat elvágni: új telefonszámom lett, Facebook-kapcsolat, bármilyen tőle bejövő email vagy üzenet azonnal törölve… Miért csináltam ezt? Már magam sem tudom, hetekkel később már nagyon bántam a váltást, de már nem volt mit tenni.

Az új cégnél, csak azon a telephelyen, ahová kerültem, többen dolgoztak, mint az egész régi cégemnél együttvéve, s persze nagy része férfi. Érzelmileg súlyosan terhelt állapotban, hiába is próbáltam ezt takarni, az embert jobban ki tudják pécézni maguknak mások. Sajnos előjött a csapodár szellemem, és persze azt is gondoltam, hogy kutyaharapást szőrével, biztos jól fog esni a lelkemnek, ha férfiak udvarolnak nekem. Habár otthon barátom volt, Mihályom volt, súlyos magánéleti válságban voltam, engedtem egy-két bepróbálkozó férfinak, akiknél persze rögtön célkeresztbe kerültem, mint új kolléganő… Annyira rosszul éreztem magam végül, hogy szó szerint a Dunának indultam, csak a testvérem fogott vissza. Gyorsan felfogtam, hogy habár Mihállyal fogalmilag szeretői viszonyban voltunk, az a kapcsolat sosem volt szeretői. Hiszen lelki közösségben voltunk éveken át, éreztük egymás rezdüléseit, és az együttlétek vagy akárcsak az érintések is szó szerinti lelki és testi katarzisokkal jártak. Míg az újonnan megismert férfiak valóban csak felszínes szeretői viszonyok voltak, semmi több. Egyikük sem adta a lelkét, talán csak a testét, de az igazinak csak silány másolata, hamisítványa volt mind. Megcsaltam Mihályt, ezt kimondhatom, egyszerűen azért, mert nem tudtam türelmes és elfogadó lenni vele, és ide jutottam. Meg amúgy is ő a hibás! – gondoltam, vagy inkább nyugtattam magamat. Most már késő, mégis úgy gondolom, hogy soha többet nem engedek szeretőknek, skalpvadászoknak és már nem is kacérkodok, provokálok senkit. Ha más nem is, legalább ennyi változott…

Időközben újabb hibaként hozzámentem feleségül a barátomhoz. Gondoltam, ha magam számára is papírom lesz arról, hogy nekem nem Mihály, hanem Vencel az életem, az majd segít a felejtésben. Azt hiszem, az esküvő napja életem legrosszabb napja volt. Kifelé persze virítottam, mosolyogtam, de belül csak ordítottam, dörömböltem. Végig úgy voltam vele, azon járt az eszem, azt hallucináltam, hogy Mihályhoz megyek éppen hozzá, nem is Vencelhez. Mielőtt kimondtam volna, amire azt gondoltam, boldogító, talán 10 másodperc is eltelt (pedig korábban úgy képzeltem, hogy azonnal rávágom majd, csak hogy ne kínozzam magamat, de egyszerűen alig bírtam). A nap végére már szinte folyamatosan folytak a könnyeim. Persze a rokonoknak mondtam, hogy talán csak a meghatottság miatt, de pontosan tudtam én miért… Apukám miközben átölelt az esküvő végén, odasúgta: „gyanús vagy te nekem kislányom, minden rendben?” Hát nem volt, nagyon nem… Pontosan az az ember hiányzott az esküvőmről, akinek az első sorban mellettem állva, a szemembe nézve kellett volna kimondania: „Igen”. Még sohasem gondoltam ennyiszer Mihályra egyetlen nap leforgása alatt.

Két év telt el, amióta megszakítottam a viszonyt vele. Két év alatt semmi sem lett könnyebb, vagy egyszerűbb… Csak érthetetlenebb, kuszább és elfogadhatatlanabb. Időről-időre előtör bennem a vágy, hogy bármi áron rohanjak-repüljek hozzá, hogy átöleljem, hogy végigsimítsam. De ilyenkor mindig előjön bennem más is: a büszkeség, a dac, hogy ezt nem, akkorsem! Nem akarom hogy még egyszer felkavarjon, hogy fájdalmat okozzon, okozzanak – ők ketten! Pedig legbelül tudom, a felesége mit sem tehet semmiről, egyszerűen csak mi ketten késtünk el vagy le, egymásról.

Azt mondják, az ember minden kapcsolatban tanul valamit önmagáról is. Én megtanultam, hogy mik a legnagyobb hibáim: a dacosság, a türelmetlenség, a bizalomhiány, a kritika elfogadására való képtelenség, a lemondás hiánya (van, aki ezt önzésnek is mondja), és a kompromisszumokra alkalmatlanság. Csupa olyan tényező, amely lehetővé tette, hogy Mihályt eltaszítsam magamtól.

A kemény és szigorú hadviselésem vezetett oda, hogy Mihállyal azóta teljesen megszakadt a kapcsolat. Pedig nincs ember a Földön, akihez jobban vonzódnék őnála, és tudom, hogy soha senki nem tudna a helyébe lépni, vagy akárcsak pótolni őt. A szívem mélyén a mai napig szeretem, és hiányzik nagyon. Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy valamiről ne jutna eszembe. Sok helyen, amerre együtt jártunk, be-beugrik rengeteg közös emlék, mozzanat vagy mondat, hang, illat, ilyenkor gyakorta megállok, leülök, elidőzöm egy picit és hagyom hogy elöntsenek az érzelmek, majd mindig könnyek között megyek tovább. Időnként elmegyek valamelyik régi helyünkre, ahol randiztunk, feküdtünk a fűben, a parton, vagy ültünk a sziklán, és néztük a csillagokat, perecet ettünk és limonádéztunk, sokszor visszaidézem a pillanatokat. Az én történetemet azoknak írtam le, akik hasonló helyzetben vannak, és persze én is csatlakozom az előttem posztolókhoz, Erikához és Reginához: nem szabad hagyni, hogy a türelmetlenség, a büszkeség egy kapcsolatot kizökkentsen. Én azt hiszem, a legnagyobb szerelmemet örökre elveszítettem, de mégis vele élek nap mint nap a gondolataimban. Nem akarom, de nem is tudom már elfelejteni őt sohasem...”