Manka mindössze négy, olvasónk, Alex pedig tizennégy volt, amikor a szüleik összekerültek. Nem húzták sokáig a dolgot, három hónap után össze is költöztek, ami miatt Alex nem zuhant meg, mint a legtöbb hasonló korú, hasonló helyzetbe kerülő kamasz. Bírta a mostohaanyját, bírta a kiscsajt is, és akkor még nem gondolta volna, hogy ebből egyszer szerelem lesz.

"Enikő, Manka anyja jó fej nő, Manka meg nem sok vizet zavart, én kollégista lettem a gimnáziumban, így alig találkoztunk, meg egyébként is, aranyos kislánynak gondoltam. Apám is imádta, Manka is imádta apámat. Volt arról is szó, hogy a nevére veszi, de Manka vér szerinti apja nem volt hajlandó lemondani róla, noha soha nem is látogatta és a gyerektartást se fizette. Így Manka vezetékneve maradt, de már pár hónap után apának nevezte az én apámat.

Úgy is éltünk, mint egy normális család. Senkinek nem tűnt volna fel, hogy nem vagyunk édestestvérek. Amikor találkoztunk, sokat foglalkoztam Mankával, mivel elég nagy volt a korkülönbség, így összeveszések se voltak, mindig is rajongott értem, és felnézett rám. Én meg persze élveztem ezt, és még csajozni is jól lehetett vele.

Harminc voltam, amikor megházasodtam. Az esküvő után feleségemmel külföldre költöztünk, jó messze, Ázsiába, így alig tudjuk hazajárni látogatóba. Pár évvel később Manka Amerikában kapott munkát, ő sem sűrűn tudott Magyarországra utazni, a mi látogatásainkat nem mindig tudtuk egyeztetni az övével, így esett, hogy egyszer öt évig nem is találkoztunk. Apám halálának hírére viszont mindketten azonnal repülőgépre ültünk.

Bár megrázott apám halála, nem tudtam amellett elmenni, milyen vonzó és érett nőt pillantottam meg a szülői házban. Manka akkor volt harminc, amikor legutóbb láttam, még szinte kislány volt. Zavarba ejtő volt a legelső ölelése is, utána pedig egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Teljesen megzavarodtam. Betegesnek véltem a vonzalmam a testvérem iránt, pedig tisztában voltam azzal, hogy nem a vérrokonom. De mégis: együtt nőttünk fel, húgomnak tekintettem, apám volt az apja. Szégyelltem magam az érzéseim miatt, és bár két hétre terveztem a maradásom, igyekeztem elintézni, hogy mihamarabb visszautazhassak.

Azalatt a pár nap alatt viszont Manka szabályszerűen tapadt rám. Folyamatosan kereste a társaságom, mindig az aurámon belül volt, megérintett, ha beszélgettünk, és az ölelése is más volt, mint korábban – bár akkoriban még azt hittem, csak én gondolok bele ebbe többet. Betudtam annak, hogy a gyászom miatt foglalkozik velem többet a kelleténél, meg hogy már rég látta az ő bátyját.

Egy hét után visszamenekültem a feleségemhez. Otthon viszont már egy email fogadott Mankától, amiben ugyan csak szimpla érdeklődés volt, hogy épségben megérkeztünk-e, iszonyúan belemart a gyomromba a vágy. Egy éven át leveleztünk, webkameráztunk, amikor végre szerelmet vallottam neki. Belőle is kitörtek az érzések, úgyhogy megbeszéltük, hogy a nyáron mindketten hazautazunk és találkozunk. Tudtuk jól, hogy ez nem fellángolás, de azt még nem tudtuk, hogyan fogjuk ezt az egészet beadagolni a rokonságnak. Legfőképp Manka anyjának és az én feleségemnek.

Az év augusztusában három hetet töltöttünk együtt a Balatonon, ahol bebizonyosodtak az érzéseink és szándékaink. Hatalmas botrány volt, amikor nyilvánosságra hoztuk a kapcsolatunkat. Manka anyjának persze nem a személyem ellen volt kifogása, hanem, mivel mindig is fiaként tekintett rám, nem bírta feldolgozni a dolgot, perverznek, betegesnek tartotta, ami köztünk történt. A feleségem ugyanezen a véleményen volt , bár állítása szerint fel volt készülve az egészre: ő már a temetésen észrevette, hogy nem úgy nézünk egymásra, mint a testvérek.

Manka anyja végül megbékélt, bár, ha választhatna férfit a lánya mellé, biztosan nem rám esne a választása. Mankával lassan ötödik éve vagyunk együtt, és amit a volt feleségemmel igazából el sem tudtam képzelni, azt vele igen: kisbabát várunk. A környezetünk is elfogadta a dolgot, és már egyre ritkábban szívatnak a haverjaim is a mondással: nappal húgom, éjjel dugom."