Zoé azt írja magáról, hogy 29 éves, és hogy sok-sok éve párkapcsolatban él. „Már hetek óta sorra jelennek meg cikkek, amikben teljesen magamra ismerek. Soha nem írtam korábban, de mivel a történetemet nem oszthatom meg senkivel, megosztom hát mindenkivel” - teszi hozzá a bevezetőben. Zoé levelével arra a korábbi posztra reagál, amelyben Petra és Mihály történetét adtuk közre, és amint a címből látható, itt sem az a vége, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De a részleteket nem áruljuk el előre, érdemes inkább végigolvasni az egész levelet. Aztán ha kedvet kap, írjon egyet ön is a Randiblog címére!

„Párom (legyen Ádám) munkája állandó éjszakázással jár, gyakorlatilag fordított életet élünk, nagyon keveset találkozunk. Eleinte sokat szenvedtem ettől, nehéz volt megszokni, de mindig vigasztalt a tudat, hogy értünk teszi, és ha kellő egzisztenciával rendelkezünk, majd minden könnyebb lesz, és végre vállalhatunk gyereket (amit már ő is nagyon szeretne). Közben évek teltek el, egzisztencia lett (más nem), az életformánk semmit sem változott.

Én életem első munkahelyén dolgozom 8 éve, még egyetemi diákéveim alatt kerültem ide. A cégnél számos profilváltás volt az elmúlt évek során, kollégák jöttek-mentek, de rám valahogy mindig szükség volt.

Szerettem itt dolgozni, a fizetés és a juttatások sem rosszak, és mivel egyébként sem kell semmiben hiányt szenvednem a munkahelyváltás soha nem is foglalkoztatott igazán, mindaddig, amíg nem történt valami, ami teljesen felforgatta az eddigi életem.

A cég, ahol dolgozom négy ember tulajdona, ők a közvetlen főnökeim. Az egyikük, legyen Sándor, tervező, a kivitelezésekben mindig részt veszek, beszerzőként, projektkoordinátorként. Észre sem vettem (vettük), egyre többet és többet beszélgettünk eleinte munka kapcsán, később teljesen más dolgokról is. Sokszor munkaidő után felhívott valami céges dologgal, és több órás telefonbeszélgetések lettek belőle.

Talán magamnak sem mertem bevallani, de már sokkal többet éreztem iránta, mint ami egy főnök-beosztott viszonyba belefér. Vártam, hogy újra lássam, újra beszéljünk, sokat tanultam tőle, a műveltsége mindig lenyűgözött.

Tavaly nyáron egy felújítás kapcsán külföldre „költözött” (hétfőn elutazott és csak pénteken jött haza), ő ott koordinálta a kivitelezést, én itthonról rendeltem, amit éppen kellett. Szerettünk és nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Soha nem hiányzott senki annyira, mint akkor ő. Izgatottan vártam, hogy hazajöjjön, sokszor azon gondolkodtam, hogy mit mondunk majd egymásnak, ha újra találkozunk.

Tavaly ősszel minden megváltozott, munkaürüggyel elkísértem egy vidéki tárgyalásra. Mint utóbb kiderült, egy percet nem aludtunk előtte este, olyan izgalomban voltunk.

Aztán eljött a nagy nap, reggel a céghez értemjött, és együtt indultunk el, akkor még nem tudtuk, hogy mi fog történni, de mind a ketten éreztük, hogy eljött az idő, amikor nyíltan beszélni kell az érzéseinkről. Több száz kilométert utaztunk, néha némán (zavarunkban azt sem tudtuk, mit mondhatnánk, hol is kellene elkezdeni) néha csak zenét hallgattunk…

A tárgyalásnak vége lett, és elindultunk haza, akkor nem bírtam tovább és így utólag nagyon bugyuta módon csak annyit kérdeztem, hogy nem érzi–e ő is, hogy valami megváltozott kettőnk között. Mire ő „csak” ennyit mondott: „szeretlek”. Ez a pillanat mindent megváltoztatott, bár hazáig nem szóltunk semmit, csak némán ültünk egymás mellett, elindult valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életünket. Lassú folyamat volt, olyan ártatlanul indult minden, délutáni séták, beszélgetések, egyre jobban megismertük egymást, és egyre mélyebb érzelmek fűztek egymáshoz, olyan őszinte, mély, tiszta szerelem, amit ezelőtt soha nem éreztünk. Sok minden kiderült egymás kapcsolatáról, nem takargattunk semmit, őszintén elmondtunk mindent egymásnak, tudtuk, hogy mind a ketten egy elhidegült kapcsolatban élünk, de volt egy hatalmas különbség, míg én Ádámhoz mentem haza az együtt töltött délutánok, esték után, őt nem csak a felesége, de egy kisgyermek is várta otthon.

Azóta eltelt egy év, nem könnyű így szerelmesnek lenni, de soha nem tudtam elszakadni tőle, és talán soha nem is leszek rá képes, mert tudom, hogy kik vagyunk egymásnak. Olyan dolgok történnek velünk, amit ha nem élünk át, nem is hiszem, hogy létezhet. Tudjuk egymás gondolatait, számtalanszor ugyanazt írjuk, mondjuk, tesszük azonos időben. (Karácsonykor több aprósággal leptük meg egymást, és mind a ketten teljesen ugyanazokat a dolgokat ajándékoztuk a másiknak). Olyan lelki, szellemi és testi összhang van közöttünk, amit soha nem éreztünk korábban. Együtt ismertük fel, jöttünk rá, hogy egymás lélektársai vagyunk, és biztosak vagyunk benne, hogy nem ez az első életünk együtt. Így utólag tudom, hogy nem kerülhettük el a sorsunkat, ha nem egy éve, akkor máskor, de biztos, hogy találkoznunk kellett ebben az éltünkben is, hisz a sorsunkat nem kerülhetjük el.

Ez sokkal több, mint amit valaha hittem, hogy érezhetek. Ha együtt vagyunk, az kimondhatatlan csoda. Az első szerelmeskedésünk (hónapok teltek el addig) életem legszebb éjszakája volt, abban a külföldi apartmanban, amit együtt hoztunk létre, leírhatatlan élmény volt.

A sok boldog pillanat ellenére tudom, hogy soha nem szenvedtem ennyit egy kapcsolatban, annyi fájdalommal jár. Ha együtt vagyunk, minden pillanatban arra gondolok, hogy már csak pár óra, perc és el kell szakadnunk újra. Ha egymás nélkül vagyunk, szenvedünk, annyira hiányzik a másik, hogy a perceket számoljuk, mikor láthatjuk, ölelhetjük át egymást újra.

A legnehezebb pillanat az volt, amikor felesége megszülte második gyermeküket (Sándor szerint nincs közöttük testi kapcsolat, és ahogy az első gyerek, a második is mesterséges úton fogant). Amikor kiderült, hogy felesége mit tervez, elmondta, tudtam, hogy mi vár ránk, lett volna időm felkészülni, de nem ment. Számtalanszor próbáltam elszakadni tőle a 9 hónap alatt, találtam új munkahelyet, de végül maradtam. Azt mondta, elmondta otthon, hogy szerelmes valaki másba, de akkor már késő volt.

Életem legszörnyűbb napja volt, egy kollégámtól tudtam meg, hogy már a kórházban vannak. Hirtelen olyan gyűlölet kerített hatalmába mindkettőjük felé, hogy magam is megijedtem. Nem tudtam mást, csak elmenekülni, egyedül zokogtam, ott ahol senki sem látott, napokig olyan érzésem volt, mintha álmodnék, senkinek nem tudtam elmondani a fájdalmam, majd a testem nem bírta tovább, legyengültem és kórházba kerültem.

Lelkifurdalást éreztem, hisz Ádám volt mellettem, miközben ha tudta volna a betegségem valódi okát…

Ezt soha nem bocsátom meg Sándornak, a legnehezebb időszakban hagyott magamra. Egy olyan nő mellett volt közben, aki iránt állítólag nem érez semmit. Hát akkor miért?

Miért gondolja, hogy a gyermekeinek jobb egy olyan családban felnőni, ahol anya és apa csak papíron házastársak, és semmi érzelem nem köti össze őket? Miért hiszi, ha mással élne boldogan, a gyerekeiről le kellene mondania? Soha nem szakítanám el tőlük. Ha tényleg elmondta otthon, hogy lehet ezek után így fenntartani egy kapcsolatot?

Már jobban vagyok fizikailag, újra dolgozom, de azóta sem tudtam feldogozni a történteket. Ha eszembe jut Sándor, már nem ránk, hanem csakis rájuk gondolok. Ő azt mondja, semmi (még a kislánya sem, aki édesanyám nevét is viseli) fogja megváltoztatni az érzéseit, és tartsak ki, eljön a mi időnk, amikor együtt lehetünk. Szerinte az itt megjelenő cikkek üzenetek nekünk, hogy ki kell tartanunk, nem szabad eltávolodnunk.

Ha egy év kevés volt, hogy felvállalja az érzéseit, miért kellene még éveket áldoznom egy olyan kapcsolatra, amiben szenvedek és cél nélküli?

Miközben neki „terv szerint” alakul az élete, én teljesen megtörtem.

Képtelen vagyok gyereket vállalni ilyen helyzetben. Ő már a 40-hez közel túl van mindenen, ami rám még csak 29 évesen most vár. Ha nem tudott lépni, mert a felelősségtudata a gyerekei felé erősebb volt, legyőzte, akkor miért nem hagy elmenni és miért nem tudja megadni az esélyt, hogy megpróbáljam Ádámmal…?

Annyi szomorú kimenetelű cikket olvastam hasonló esetekről, pedig én is pont ezt tervezem, elmenekülni, másik munkahelyet találni, megpróbálni felejteni és boldognak lenni egy olyan ember mellett, aki megbecsül, aki mellettem áll mindig, nem csak szavakkal, tettekkel is.

Miért kellene boldogtalanságban leélnem az életem, miközben ebben az egész helyzetben az egyetlen áldozat én vagyok? A feleségének így tökéletes minden, elérte célját, a második gyerekkel újabb kötelékkel magához láncolta Sándort, aki teszi a családapák dolgát.

Ha ez a cikk megjelenik (tudom, hogy olvasni fogja, vagy talán már ő is megírta a történetünket), innen is üzenem, hogy nem tudok tovább várni.”