Több poszt is volt itt a Randiblogban az elmúlt hetekben, amik arról szóltak, hogy képtelenség egy normális csajt találni. Az emailek azóta is tömegesen érkeznek a témában, és az áradatból a mai poszthoz két olyan hölgy válaszát emeltük ki, akik úgy érzik, sőt, azt tapasztalják, hogy a férfiakkal sem könnyebb. Az első levélírót Lujzának kereszteltük át, ő gond nélkül talál magának kalandokat, de egy rendes, komoly kapcsolat szinte lehetetlennek tűnik. Kornélia nagyjából ugyanezen a véleményen van, ő még egy vicces kísérletet is elvégzett egyszer muffinokkal, amiből szintén azt a következtetést lehet levonni, hogy nem egyszerű a férfiakkal. Ha bekapcsolódna az eszmefuttatásba, ha véleménye vagy hozzászólása van, írja meg, mit gondol, mit tapasztalt a Randiblog email-címére!

Lujza

„Rólam dióhéjban: 25 körüli nő vagyok, orvosi egyetemet végeztem, szakterületemben kutatásokat végzek. Külsőmről annyit, hogy sokan nem hiszik el, mivel foglalkozom, miket értem el, mivel nálam a magassarkú alap és igazán elegánsan, nőiesen öltözök, tehát nem az a tipikus magára nem adó, fehér köpenyben szaladgáló ember vagyok. Erős, határozott személyiség vagyok, aki tudja, mit akar az életétől, de kapcsolatban kompromisszumképes, és szeretném, ha engem is irányítana valaki néha.

Későn érős típus vagyok, így nem véletlen, hogy eddigi életemben 5 pasi volt, akit közel engedtem magamhoz. Járok szórakozni, kirándulni, rendszeresen futok, ami jótékony hatással van a lábaimra... Nagyon mosolygósan élem a mindennapjaimat, tipikusan nem vagyok az az otthonülős típus.

Mégis miért vagyok egyedül? Ez jó kérdés. Egyetem alatt volt egy 2,5 éves kapcsolatom, azóta csak hosszabb-rövidebb próbálkozások, mert azt vallom, inkább vagyok magamban, mint egy rossz párkapcsolatban, olyanban, amiben én nem is igazán szeretnék benne lenni...

Rengeteg lelki sérülttel (ahogy itt nevezték), akit én inkább útkeresőnek aposztrofálnék, találkoztam, aki énelőttem még marhára tudta, mit akar, aztán mellettem rádöbbent, hogy nem tudja, merre tart az élete, mit szeretne. Ezt néhányan elmondták nyíltan, a többiek sunyultak és nem kerestek többé. Én miért tudom megmondani, hogy figyelj, szerintem nem egymást keressük, és ne pazaroljuk egymás idejét? Ők miért nem méltatnak engem ennyire, vagy talán maguknak se merik bevallani a valóságot.

Szórakozóhelyen találkoztam legénybúcsún a vőlegénnyel, aki az esküvő óta is rendszeresen keres, hogy találkozzunk és „jó lesz”. Az utcán véletlenül egy daliás férfival, aki elsőre „herceg fehér lovon”-nak tűnt (nagyvállalat vezérigazgatója, korban 10 éven belül, intelligens, világlátott, innovatív emberke), aztán kiderült az internetről, hogy feleség és 4 gyerek várja otthon. Természetesen az első randin megkérdeztem a miheztartás végett, hogy családi állapot? gyerkőc? elvált? özvegy stb… A válaszra pontosan emlékszem: egyedülálló vagyok, gyermekem nincs vagy legalábbis nem tudok róla! 1 hétig találkozgattam vele, aztán kiderült számomra a valóság, de többet nem találkoztunk, így nem tudtam szembesíteni a tényekkel, telefonon nem akartam. Azóta mindenkit leinformálok a Google-n.

Beleunva a „véletlenekbe”, társkereső irodához fordultam, nah az katasztrófális eredményt hozott, inkább nem minősítem, nekem nagyon nem jött be. Jött egy társkereső oldal, elég vegyes az érzésem ezzel kapcsolatban: ott vagy valaki nagyon görcsösen akar, vagy csak kalandokat keres. Van kivétel: egy srác volt, aki majd minden szempontból eddig megfelelt az elképzeléseimnek, vele majd az idő eldönti.

Konklúzióként talán annyit, nem jó érzés, amikor nap mint nap szembesülsz azzal a feléd irányzott kérdéssel: te mégis miért vagy egyedül? Hogy lehetséges ez? Sokszor én is felteszem magamnak a kérdést, mivel nyitott vagyok az új dolgokra, társaságban meg merek és tudok szólalni, és mégis. Nem tudom, ki és hol hibázik/zott, hogy a rendetlen pasik rontják el a rendes lányokat, vagy fordítva, de pl. én nem tudatosan választom a szinglilétet, mert tökre szeretném már az örömömet, bánatomat és a mindennapjaimat megosztani valakivel. Lehet, az én igényeim túl nagyok, de kérdezem én, ha én megszereztem a diplomát, egzisztenciát, akkor ez nem várható el a másik részről is?”

Kornélia

„A húszas éveim közepén járó, életvidám, okos, tanult, nevetni szerető, optimista életszemléletű nő vagyok. Rendben, lehet, hogy van rajtam 5-10 plusz kiló, aminek a leadásán éppen munkálkodom, de „sajnos” nagyon szeretek enni és sütni-főzni is. Az utóbbi időben sok posztot olvastam a honlapotokon, ahol elkeseredett férfiak írják le a nőkkel való próbálkozásaik és csalódásaik történetét. Álljon akkor most itt az én véleményem. Sok éve már, hogy nincs tartós párkapcsolatom, sem nekem, sem a kiterjedt baráti körömben szinte senkinek sem (sem nőknek, sem férfiaknak). Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit csinálok rosszul, hiszen viszonylag sokat eljárok otthonról különböző programokra és szentül hiszem, hogy érdekes emberekkel bármikor összefuthatok, akár egy szórakozóhelyen, akár a metrón, akár egy boltban. Én a magam részéről teljesen nyitott vagyok. Szeretek beszélgetni és embereket megismerni. Ez tökéletesen igaz a sok barátnőmre is.  Mégis azt látom, hogy a férfiak részéről semmiféle nyitottság nem tapasztalható.

A számomra legmegdöbbentőbb eset nemrégiben történt. Rendkívül hálás vagyok az élményért, mert sosem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet, pedig bőven tudnék mesélni… Az egyik barátnőm születésnapja alkalmából egy ismert kocsmába ültünk be iszogatni egy kicsit. A születésnap apropóján muffint sütöttem, és el is vittem a csajoknak, de mivel jó szokásomhoz híven csak nagy adagokat tudok sütni, ezért pár darab kimaradt, amit nem tudtunk megenni. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megkínálnánk embereket muffinnal. Természetesen férfiakra gondoltunk, hiszen nőből vagyunk… Azt hiszem, a sokk ekkor ért bennünket. Kissé kétkedve ugyan, de elfogadták, benyammogták, majd elfordultak… Akadtak olyanok, akikkel sikerült beszélgetést kezdeményezni, de a legtöbb „férfi” megköszönte, majd beszélgetett tovább a haverjával/haverjaival. (Ja és egymást fotózták, gondolom, hogy utána kirakják a legismertebb közösségi oldalra, hogy ők milyen jól érzik magukat… Kár, hogy a képen nem vagyok rajta kétségbeesett fejjel és egy muffinnal a kezemben.) Azt hiszem, ezt én már ép ésszel felfogni sem tudom. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy a férfiak nagy része szinte már semmilyen érdeklődést nem mutat a nők iránt. Nem is tudom, félnek? Ha félnek, akkor mitől? Az első kérdés, ami felmerült bennem, az az volt, hogy mit fognak mesélni az unokáiknak? Aztán rájöttem, hogy semmit, mert nem lesznek unokáik. A szomorú igazság az, hogy agglegényként fognak megrohadni, és a fizetésük nagy része prostituáltakra fog elmenni, vagy egyik éjjel csendben örök álomra szenderülnek egy pornóoldal előtt a hímtagjukkal a kezükben. Talán jobb is, ha kiszelektálódnak ezek az egyedek. De akkor ki fog szaporodni?

Az az igazság, hogy élőben már nem is beszélgetnek a férfiak. Sokkal egyszerűbb az interneten társkereső oldalakon nőknek írogatni, aztán vinnyogni, ha kiderül a nőről, hogy egy idegbeteg állat. Kedves férfiak! Ha a nőknek írogattok, az nem azt jelenti, hogy cselekedtek is. (Azt meg végképp nem értem, hogy miért gondoljátok, hogy egy nő belétek tud szeretni interneten keresztül. ) Márpedig egy igazi férfit a tettei tesznek naggyá, nem az, amit mond. Mondani bármit lehet. Találkozzatok a nőkkel, ne csak üljetek a szobátokban a gép előtt és maszturbáljatok! Ha pedig kimozdultok, akkor is merjetek beszélgetni, reagálni, ha valaki kezdeményez. Rengeteg kudarc ért már engem is, a barátaimat is. Akkor sem fogom feladni és nem fogok csüggedni. Sok a hülye ember, törvényszerű, hogy sokkal találkozunk is az életünk során. De sosem tudhatjuk, hogy aki szembe jön velünk, az véletlenül nem egy aranyos, normális valaki. Teljességgel elfogadhatatlan számomra, hogy egyesek hátradőlnek és azt mondják, hogy én már eleget csalódtam, köszönöm, nem kérek többet ebből, ha valaki akar valamit, akkor majd idejön. Ez nem erről szól! Mégis ki mondta, hogy elsőre sikerülnie kell bárminek is? A tapasztalatoktól lesz több az ember. Ha pedig rossz élmény nem éri, akkor a jót sem fogja értékelni. A régi ismerkedős szabályok, normák már nem használhatóak a párkeresés során, ez rendkívül nehézzé teszi a pártalálást is. De ez egy kihívás, amit meg lehet oldani. Habár nehéz és rengeteg bátorság szükséges hozzá, viszont bárki képes rá. Ha jól látom, megérkezett a várva várt tavasz, úgyhogy remélem, hogy mindenki erőt vesz magán, és félelem nélkül beleveti magát az életbe. Ugyanis vagyunk még egy páran normális nők és mi szeretnénk mesélni az unokáinknak. Úgyhogy kedves férfiak, jó lenne, ha megtalálnátok minket!”