Innentől kezdve a szerelmi ügyeidet házon kívül intézd!

Távkapcsolatokkal foglalkozó posztunkra is érkezett jónéhány olvasói levél, két kedvencünket közöljük közülük ebben a posztban. Az első olyan rövid, hogy itt a bevezetőben is elfér: „a barátnőm kapcsolatunk első évfordulóján Brüsszelben dolgozott már egy hónapja, úgyhogy megszerveztem a neten egy helyi virágküldővel, hogy kézbesítsenek neki egy szál rózsát a nevemben. Nem számított rá, amúgy is egyedül érezte magát, úgyhogy potyogó könnyekkel írta meg a Facebookra, milyen öröm érte. A következő két hétben legalább négy párkapcsolatban okozott kisebb-nagyobb problémát a baráti körünkben az eset, amikor a lány elővette a pasiját: ha az Emil tud a Mártinak virágot küldeni Brüsszelbe, akkor te miért nem voltál képes évek óta nekem venni egy virágot?! Ennyi.”

De nem mindenki olyan szerencsés, mint ők ketten, hiszen a két szerelmes közötti távolság általában nem mások kapcsolataiban okoz gondot, hanem a két fél között. Alább olvasható a második levél, amelynek írója a Zoltán álnevet kapta tőlünk. Őt nemcsak egy országhatár választotta el interneten keresztül megismert szerelmétől, hanem valamiért egy szigorú apa is a kapcsolat útjába állt, bár távolról sem ő az egyedüli felelős a vég bekövetkeztéért. A közcímeket egyébként nem mi tettük bele a szövegbe, hanem Zoltántól így kaptuk meg a történetet. Örömmel vennénk, ha ön is megírná saját sztoriját, ha van kedve és ideje – a leveleket továbbra is a Randiblog email-címére várjuk.

„Előzmény

30 éves vagyok, de az eset velem 24 évesen, 2005 júliusában kezdődött. Rendkívül egyszerűen indult, regisztráltam magam egy online társkeresőre, és egy-két randi után már alább hagyott lelkesedéssel vettem tudomásul, ez nem nekem való. Az egyik a volt pasijának jövőbeni kasztrálásáról mesélt, hogy így megy úgy fogja kinyírni, a másik meg szimplán nem tudott beszélni. Eltelt pár hónap, mikor egy lány rám írt, hogy megismerkedne velem. Ránéztem az adatlapjára, helyes lány volt, Vajdasági, de nem mondtam volna elsőre, hogy abszolút esetem lett volna. Tulajdonképpen nem is volt jópont, hogy ilyen messze lakott, mégis elkezdtünk levelezni. Eltelt egy hónap, váltottunk pár hosszabb emailt, majd egyik napról a másikra eltűnt. Szomorú voltam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen még alig ismertem. Majd 2005 novemberében előkerült, aminek szokatlan módon örültem. Valamit magyarázott, miért tűnt el, volt benne külföld, meg útlevéleltűnés, de nem különösebben érdekelt, lényeg, hogy újra előkerült, és tovább beszélhetünk. Így telt el két hónap, és szilveszterkor már felhívtam, az akkori tarifákon egy 30e HUF-os telefonszámlát generálva. De nem bántam meg, nagyon szépen csengett a hangja, gyakorlatilag onnantól szárnyaltunk. Úgy tűnt, mindenben egyezik az ízlésünk, talán még archiválva meg is van az a többszáz SMS-t tartalmazó dokumentum, amiket egymás között üzengettünk. Amatőr zenész lévén írtam neki pár dalt, de onnantól csak ő inspirált, bármit írtam. Barátaim meg is jegyezték, jó hatással van az alkotói vénámra, mert azóta nagyon komoly kis zenék gördülnek ki a kezeim alól.

A találkozás

2006 áprilisán megbeszéltük, hogy leutazom hozzá. Közben az akkoriban elég népszerű chat oldalon a Vajdasági szobában érdeklődtem, ki mennyit tud arról a városról, ahova készülök, milyen a közhangulat, meg ilyenek. Egy kedves lány válaszolt, és mire kiszedte belőlem, miért is érdekel ez engem ennyire, kiderült, hogy ismeri azt a lányt, akihez készülök. Gyorsan egyeztettünk időpontot, és találkoztunk egy kávéra. Sok mindent mesélt a lányról is, a városról, meg ilyenekről. Sokat nevettünk, milyen kicsi is a világ, hogy így megismerkedtünk. Háttérinfókkal a zsebemben már nyugodtabb voltam, nem csak hang-kép-levél kompozícióját tekintem ennyire fontosnak, hanem egy hús-vér lányt, akiért addigra megőrültem, annyira megszerettem. Nem hazudok, az a nap volt életem legizgalmasabb napja, hasonlót sem éreztem azóta. Úgy beszéltük meg, hogy leutazom hozzá menetrend szerinti busszal, de ehelyett egy szegedi ismerősömet megkértem, ugorjon el értem a pályaudvarra, és lökjön át a határon. Így nyertem közel 30 percet a buszhoz képest, és egy kis tervet eszeltem ki, amire végül nem volt időm, és nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert megláttam Őt, és lemerevedtem. A lábaim mintha kőből lettek volna. Hihetetlen volt. Ott állt előttem, úgy mosolygott mintha ezer éve ismernénk egymást. Furcsa volt az a természetes közömbösség, ami áradt belőlünk, de ettől eltekintve varázslatos volt, természetesnek vettem, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra online-ról real-act módra kapcsolni. Mikor beszálltunk az autójába a Late Night Alumni - Empty Streets (Haji & Emanuel Remix) szólt, amit a mai napig ha meghallok, Ő jut az eszembe és azok a felejthetetlen percek, amiket együtt töltöttünk. Gyorsan körbekocsikáztunk a városkában, ahol felnőtt, ahova iskolába járt, meg ilyenek. De a fő attrakció a nap vége volt, amikor is találkoznom kellett a szüleivel. Nem mondom, hogy simán ment, de azért megkaptam azt a ferde nézést, amiért a lányukra szemet vetettem, amiért ilyen módon belecsöppentem a kis életükbe. Apukája volt a keményebb dió, vállalkozó révén erős akaratú ember volt, ami nem is lett volna probléma, de ezt majd később. Este elmentünk kicsit szórakozni, bemutatott a barátainak, barátnőinek, majd amikor már elég volt a közösködésből, továbbálltunk. Hajnal felé hazamentünk, amikor megjött a lány öccse is, aki enyhén illuminált állapotban közölte velünk, hogy szarba vagyunk, az apja a tesójánál ágyazott meg nekem. Ajjajj... Ennek az lett a vége, hogy reggelig filmeket néztünk, közben egymást simogattuk, így tulajdonképpen semmit se fogtunk fel a filmekből. Majd reggel megjelent mögöttünk az apja, mint valami szamuráj, és megkérdezte, mi a fenét csinálunk itt korán reggel?! Megvártuk, míg mindenki elmegy otthonról, és akkor dőltünk le mindössze 1-2 órára, de arra keltünk, hogy az arcunk mindössze öt centire van egymástól. Sokáig csak néztük egymás szemét, próbáltunk olvasni egymás gondolatában, majd szépen-lassan elcsattant az a csók, amire majdnem fél évet vártunk. És innentől számított – nem hazudok - min. 30 órán keresztül ki se jöttünk a szobából, sok mindent kellett bepótolnunk. Hogy rövidre fogjam, ezután új élményekkel gazdagodva hazatértem, és folytattam a napi rutint. A probléma másnap már abból adódott, hogy az apja nagyon pipa volt, amiért az első számú szabályt nem tartottuk be: nem tölthettük volna együtt az éjszakát.

Kezdődnek a bajok

Rá egy hónapra megbeszéltük, hogy Szegeden találkozunk. Késett vagy 2 órát, de türelmesen vártam, addig elmentem virágért, miegymásért. Együtt töltöttük a napot, kávéztunk, kajáltunk, olyanok voltunk, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy nekünk ez a pillanat csak nagyon ritkán adatik meg. Mind a ketten hazamentünk, de este csak annyit írt, hogy az apja a következőt mondta neki, amikor a vázájában megtalálta a rózsát, amit tőlem kapott (gyakorlatilag így bukott le, hogy megint találkoztunk): „Innentől kezdve a szerelmi ügyeidet házon kívül intézd.” Hirtelen düh és tehetetlenség tombolt bennem, őrjöngtem, miért történik ez velünk? Miden szép, minden tökéletes volt. Ezt követte egy telefonon összeveszés, pont egy olyan dologból kifolyólag, ami a távkapcsolat legsérülékenyebb része: féltékenység. Nem hittem el neki, hogy hol is volt egyik este, és emiatt nagyon összevesztünk. És innentől gyakorlatilag nem is kerestük egymást. Talán büszkeségből, talán mert jobban fájt volna olyan emberrel beszélni, akiért mindent megadtál volna, mégse lehettek együtt. Az is közrejátszhatott, hogy elég konkrét elképzeléseim voltak a közös jövőnkkel kapcsolatban, amit kíméletlenül tálaltam neki: ez lesz, az lesz, és jó lesz. Ő nem volt ennyire lelkes, jogosan. Felborítottam volna mindenki életét.

A vég

De jobb is így, olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, amit kár lett volna kihagyni. Életem legszenzitívebb pillanatait, ami remekül felkészített a további párkapcsolataimra, így történjék velem bármi, nem tudok meggyengülni. Vele ismertem meg saját magam, a határaimat, az érzéseimet. Közös ismerősünktől tudom, hogy azóta megházasodott, szült egy babucit, éli a kis életét. Mivel tisztában vagyok a helyzettel, és racionálisabban gondolkozom, mint előtte bármikor, így elfogadom, hogy így kellett lennie. És csak abban reménykedem, hogy Ő is így gondol ma rám, és azokra a percekre, amiket együtt töltöttünk, azokra az órákon át tartó beszélgetésekre és hajnalig gép előtt gubbasztó levelezésekre.

...és neki is végig fut a hideg a lábán, ha meghallja az Empty Streets-t.”