Kapcsolatunkban látszatra én vagyok a domináns, ami minket szórakoztat

Továbbra is érkeznek email-címünkre az érdekes és tanulságos hozzászólások a munkára nem hajlandó nőkkel foglalkozó olvasói levél kapcsán. Egy posztot már közöltünk az olvasói reakciókból, ami talán segített a problémakört árnyaltabban végiggondolni, de még adósak vagyunk a megoldással. Hogyan lehet a munkán úgy osztozni egy kapcsolatban/családban, hogy abból a lehető legkevesebb, vagy ideális esetben semennyi gond ne származzon? Három olvasónkat idézzük alább, akik mind arról írnak, hogy ők olyan megoldást találtak, ami működőképes. Ketten hölgyek, egyikük férfi, természetesen mindhárman álnéven szerepelnek. Ha ön is szívesen hozzászólna még a témához, vagy egyéb mesélnivalója van randikról, szerelemről, kapcsolatokról, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

Abigél

„Az én párom 10 évvel fiatalabb nálam, pedig én vagyok a nő. Van gyerekem, sosem volt akadály, sosem értettem, miért lenne az. Én gyűlölöm a házimunkát, én másra vagyok alkalmas. Szervezek, előrelátok, kocka vagyok, számolok, megtervezem, kitalálom, megvalósítom. Mindezt természetesen az ő bevonásával, a döntést közösen meghozva, a döntést nem követelő szituációkat azonban pikk-pakk lezavarva (elromlik, mi legyen, kiszámol, megkeres, felhív, megvesz stb). A házimunka azonban őt nem fárasztja, így a szerepek nálunk nem női-férfi szerepek, hanem ember-ember szerepek. Nagyon szórakoztató az életünk, kikapcsolunk mindent, ami plusz energiát vinne el tőlünk, és csak azt csináljuk, ami mind a kettőnknek jó. A magunk módján mind a ketten iszonyat erős egyéniségek vagyunk, én szikárabb mentalitással, ő végtelenül szabad és könnyed életérzéssel, így én tanulom őt, ő tanul engem, immáron lassan három éve.

Sosem feküdtem bele a kor által elvárt anya-ember szerepbe, őt sosem érdekelték a szerepek, egyenesen, őszintén és rendkívül hatásosan tud ez együtt működni.

Visszakanyarodva, bár rühellem a házimunkát, nálunk minden addig oké, amíg a másik nem érzi, hogy rá van erőltetve a szerep. Nincs semmilyen kötelező szagú, számunkra amúgy elviselhetetlen cselekvés. Mindenki azt csinálja, amiben jó és nem érzi megterhelőnek. Ahhoz, hogy idáig eljusson egy kapcsolat, nekem is és neki is sokat kellett máshol, másvalakivel ütközzünk, és le kellett vonni a megfelelő konzekvenciákat. A mi kapcsolatunkban látszatra én vagyok a domináns, ami minket szórakoztat, mert a valóság az, hogy nincs domináns, csak amíg én kérem a panaszkönyvet, addig ő három dolgon gondolkozik egyszerre, szépen megvárja, amíg lerendezem a dolgom, és megyünk tovább. A látszat azért adja magát, mert engem még foglalkoztatnak az emberek, míg őt, bár nagyon udvarias és végtelenül kedves ember, egy csöppet sem. Az egyik élethelyzetet ő kezeli megfelelően, míg más élethelyzetet én látok át jobban, és ezt el is ismerjük, természetes, hogy igazodunk a másik kvalitásaihoz.

Az én elképzelésem az, hogy úgy élek, ahogy nekem jó, és, nos, az övé ugyanez, és mivel e két gondolatnak egymásban-bennünk van keresztmetszete, a dolog tökéletesen működik.

Sosem értettem azokat a férfiakat, akiknek evidencia, hogy a házimunka a nő dolga, úgy, hogy a nő is dolgozik és sosem értettem azokat a nőket, akiknek evidencia, hogy a férfi eltartja, de közben elvárják az egyenjogúságot.

Én mindenkinek csak azt tanácsolom, hogy a saját elvárásaiból építkezzen, mert az nem csalja meg soha, ha olyan nőt akarsz, aki robotgép, keress olyat, ha olyan pasit akarsz, akinek egyértelmű, hogy a zokniját a szennyesbe rakja, vagy a mosógépbe és kimossa a ruhát, akkor találni fogsz olyat. Ha az egyikünk kátyúban van, közösen megoldjuk, nincs Te meg Én a problémában, Mi van a problémában, ami nem mossa el a másik személyiségét, de egyértelművé teszi a közösségünket.

A mi baráti körünkben a férfiaknak nem fixa ideájuk a maszkulin, macsó baromság. A kompromisszum pedig megöli a kapcsolatot, mert nem csak akkor bukik ki a zacc, ha elmúlik a rózsaszín köd, hanem attól is elmúlhat, ha mégsem olyan az ember, akit választottál magadnak, amilyennek te megálmodtad.

És amit a legtöbben elszúrnak, az a megbecsülés elkopása. Én a mai napig végtelenül hálás vagyok a reggeli kávémért, a kedvességekért, a jóságért, a türelméért, áldom őt önmagáért és hálás vagyok a sorsnak a szerelmünkért és ezt viszont is megkapom.

És a gyerekek? Imádják őt, én pedig boldog vagyok, mert tudom, hogy ahogy élünk, az hiteles, szeretettel teli, megbecsüléssel teli és jósággal teli, megtűzdelve egy tonna kacagással (leginkább saját magunkon).”

Antal

„Én nem szeretném senkinek a helyzetét megítélni, mert nagyon nem vagyunk egyformák. De ha létezik általánosan működő, mindkét fél számára előnyös rendszer, akkor az enyém a párommal szerintem az. Nem önfényezésből mondom, csak a tapasztalataimat szeretném átadni.

Először is a munkavégzés arányairól: én teljes időben dolgozom egy multinál, ő részidőben otthon. Emellett neki van ideje ellátni az összes házimunkát (főz, mos, vasal, takarít stb.), ápolni a családi, baráti kapcsolatokat (amikre nekem sokszor nem lenne energiám), elintézni kisebb-nagyobb feladatokat (ügyintézés, számlák, vásárlás stb.) és még magára is van ideje. Emellett nem érzi magát „kitartottnak”, mert ő is keres pénzt (arányaiban nem is keveset).

Ez nem csak így alakult, hanem tudatosan építettük fel ilyennek az életünket, mert így kihasználjuk azokat az előnyöket, amikben genetikailag, a nemünk alapján jók vagyunk. Ez a férfiaknál pl. a fokozott teherbírás, eredményorientáltság. Máshogy fogalmazva mi végezzük el a munka „durva részét”. Sok idő alatt minél több pénzt igyekszünk keresni, amit aztán eredményesen fel lehet használni. A nők hagyományos erőssége pedig a multitasking, vagyis hogy több dologra tudnak egyszerre koncentrálni. A párom sikeresen tud zsonglőrködni a sok aprónak tűnő részfeladattal, amik összesen bőven kitesznek annyit, mint egy teljes idejű munka. Én erre például sokkal nehezebben lennék képes.

A hétvégéket pedig igyekszünk együtt tölteni, megosztani a feladatokat. Ilyenkor én is szívesen besegítek a házimunkába, egyáltalán nem érzem magamat attól megalázva, ha megfőzök, amíg ő mondjuk tereget és vasal. Főleg, hogy tapasztalatom szerint minden értelmesen együtt töltött perc hozzájárul a kapcsolatunk erősítéséhez.

Amint látszik, a mi életünk közelebb áll a hagyományosnak tekintett szerepmodellhez, bár azért igyekeztünk hozzáigazítani a modern élethez. Szerintem nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy „a nőnek nem kell dolgoznia, mert épp elég neki az otthon rendben tartása”. Ez a hagyományos modellben úgy nézett ki, hogy a nő nevelte a 8 gyerekét, rendben tartott egy nagy házat, kapált a kertben, gondozta az állatokat, főzött, mosott, takarított minden gépi segítség nélkül. Ezzel szemben a tipikus 20-30 közötti, Index-olvasó nők (akiket talán lehet a célközönségnek nevezni) nagy része egy nem túl nagy városi lakásban él, van mosó- (esetleg szárító-, mosogató- stb.) gépe, és hetente többször főzés helyett kint ebédel. Ezt figyelembe véve a házimunka átlagosan napi 2 óránál többet nem vesz igénybe. Ha emellett dolgozik egy nő 4 órában, még mindig marad 2 órája magára, ügyintézésre, shoppingolásra, barátnőkre, stb. és így pont annyi ideje ment el, mintha teljes időben dolgozna. Másfél normális fizetésből pedig kényelmesen meg lehet élni.

Az eddig felsorolt „praktikáknál” egyébként sokkal fontosabbnak tartom a szemléletmódot, ahogy magunkra, egymásra és az életünkre tekintünk. Mert minden modell sérülékeny, könnyen felborulhatnak ezek a gondosan kalibrált arányok. Ilyenkor számít az, hogy mennyire bízunk meg egymásban, mennyire tudunk egyként tekinteni kettőnkre és lemondani az egónkról a kapcsolatunk érdekében. Ha a másikra eszközként tekintünk, ami a saját egyéni érdekeinket szolgálja, akkor soha nem lesz boldog a kapcsolatunk. Ehelyett kölcsönösen ki kell mutatni, hogy tiszteljük a másikat, értékeljük az erőfeszítéseit, amit a kettőnk érdekében tesz, és el kell ismerni, hogy a szerepe semmivel sem alacsonyabb rendű a miénknél. Ha ezek megvannak, akkor jól fogjuk magunkat érezni, függetlenül attól, hogy ki hány órában dolgozik, mennyit keres, vagy ki végzi a házimunka nagyobb részét.

Ezek tapasztalatok, amiket több mint 3 év alatt (ebből több mint 2 év házasság) szedtem össze. Talán valaki fel tudja használni – én mindenesetre egy percre sem bántam meg, hogy ezen az úton indultam el.”

Adél

„Vidéken nőttem fel, kertes házban, biciklivel jártunk bevásárolni. Két bátyám van, kicsi korunktól kezdve volt kerti munka, mosogass el, segíts a mosásban stb. A fiúknak ez nem igazán jött be tinikorban, de én mindig is szerettem tenni-venni, házimunkát végezni. Nem lettem 3 diplomás, és magas beosztásban sem dolgoztam sosem, most 25 éves vagyok. Már két éve külföldön élek, magyar párommal, tehát „kinti” férfiak terén nincs tapasztalatom, csupán ismerősi, baráti értelemben.

Ennyit magamról. Most pedig belevágok a közepébe: a magyar férfiak többsége nem tudja, vagy abszolút nem akarja tudni, hogyan működik egy háztartás. Megalázóan gondolkoznak arról, milyen szerepek jutnak egy nőnek és egy férfinak egy párkapcsolatban. Kevés bennük a tisztelet a nők iránt. És sajnos sokszor más emberek iránt is. Akinek nem inge, ne vegye magára, természetesen van kivétel! De még mielőtt minden férfi olvasó elátkozna, leírom a véleményem a nőkről is. Nagyon sok nőnek nincs tartása, nem tiszteli saját magát, nem azzal törődik, hogy boldog legyen. Bocsánat a kifejezésért, de sok nő egy igazi lábtörlő. A férfiak panaszkodnak a nőkre, hogy milyen hisztis picsa, hogy már mennyire unalmas lett az évek múltával, hogy mennyire meghízott, hogy inkább ne nyúljon semmihez, mert csak elcseszi. A nők panaszkodnak, hogy a pasijaik milyen bunkók, mert beszólnak, sértegetnek, hogy hiába kérnek tőlük akármit, meg se hallják. Bezzeg más nőkkel milyen kedvesek, mert más nők mennyivel jobbak. A két nem folyton egymásra mutogat, mindig a másik a hibás. De az általános felállás a bunkó, dühítő férfi és a kesergő, elnyomott nő.

Nem az az elsődleges, hogy dolgozik-e a nő, vagy épp mosogat-e a férfi. Először meg kellene tanulni mindenkinek egyedül is élni. Önellátónak lenni, célokkal rendelkezni, építgetni egy saját életet. Tisztelni saját magadat és nem alávetni akárkinek, csakhogy ne legyél egyedül.

Ezeket a dolgokat akkor vettem észre, amikor már egy ideje külföldön éltem. Itt a nők 95%-a 30-40 éves kora után is nő marad. Nem lesz lelakott, igénytelen, a férje 37 évesen is kívánatosnak és nőnek tartja. A férfi a gyerekek születése után nem dolgozógép lesz, akinek annyi ideje van hétvégén, hogy aludjon, a gyerekeket meg a házimunkát majd megcsinálja a nő – persze munka mellett. A férfiak sokadik gyermek után is aktívak a családi életben, kiveszik a részüket a tanulásban a gyerekekkel, a bevásárlásban, házi barkácsolásban, főzésben.

Itt sincsenek tökéletes családok, de megvan a harmónia férfiak és nők közt. Egy kapcsolatban két fő van, két egyenrangú ember. Nincs elnyomva a nő, nincs istenítve a férfi.

Ami pedig szembetűnő: van különbség bevándorló, vagyis külföldi férfi és nő, valamint helyi férfi és nő közt. Abszolút szembetűnő, mennyire másként viselkedünk. Mivel magyar vagyok, nem tudok beszámolni lengyel nemzetiségű emberekről, azt viszont tudom, hogy mi mennyire a saját világunkban élünk, és ezt nem jó értelemben gondoltam. Nem vagyunk nyitottak, nem érdekelnek mások, elvárjuk, hogy a másik legyen az, aki odajön és segít. Ez igaz a párkapcsolatokra is. Nem vagyunk nyitottak a másikra, beskatulyázzuk egy szerepbe, ami az isten tudja, mióta van az emberek fejében – pedig közel sem biztos, hogy helyes. A férfiak nem nyitottak arra, hogy házimunkát végezzenek, a nők nem nyitottak arra, hogy egy gyerek után is legyen saját életük, mert ez „nem szokás”. Nyitott szemmel és ésszel kell élni!

A munkáról: nagyon jól tudom, milyen most Magyarországon a helyzet, nemhiába élek külföldön... Viszont van egy szomorú tény, ami nyomós okként szolgál arra, hogy a nők nem akarnak dolgozni: nem tudnak dolgozni, mert nem akarják őket alkalmazni. Ha még nincs gyereke, azért nem kell, mert mi van, ha lesz. Ha már van, azért nem kell, mert biztos szabadságot akar, ha beteg a gyerek. Nincs munkatapasztalat, nem kell, van diploma, nem kell, mert sokat kellene fizetni. És sajnos nem sok olyan női szakma van, ami kelendő lenne (pl. férfiak esetében vannak nagyon jó szakmunkák). Továbbá belép a sorba a nők 1%-os önbecsülése, és kész is az eredmény: nem próbálkozik semmivel, úgyse jó semmire, minek a tanfolyam, ha úgyse kell sehova. Majd szül egy vagy több gyereket és akkor lesz dolga. Vagy épp megpróbálkozik a pornóval, mert kell a pénz. Akkor már nem csak lábtörlő lesz, de még a farkát is beletörölheti egy pár idegen férfi.

A férfiaknak engedni kellene, a nőknek bátrabbnak lenni. Mindenki legyen saját maga. Ne azért legyetek együtt valakivel, mert jó a segge, jó a kocsija, vagy épp mert nincs más, és így van hol lakni. Legyen saját személyiségetek, ami megfogja a másikat és ott is tartja. És akkor nem lesz rémálom a házimunka, mert a férfi is meg fogja csinálni. Ha a nővel akar maradni, tudni fogja, hogy meg kell csinálnia, ki kell vennie a részét a kapcsolatban. A nő pedig legyen nő! Legyen szép frizurája, legyen csinos (akár 70 kilósan is), legyen egy tüzes menyecske. Főzzön finomakat, varázsoljon otthont, ahová a férfi is szívesen hazamegy. De ha a másik bunkó, akkor tegye helyre, nem kell mindent lenyelni, csak mert nő. Kompromisszumokat kell kötni, nyitott ésszel kell élni. Ha a férfinak jól kereső munkája van, miért ne tehetné meg a nő, hogy nem dolgozik 5 napot, csak 2-t? Miért ne tehetné meg, hogy a maradék időben magával foglalkozik, tanul, vagy épp a gyerekekkel van? Miért kellene a gyerekeknek csak este látni a szüleit? Miért ne lehetne változtatni egy élethelyzeten, ha az nem jó? Mindig, MINDIG van megoldás, csupán sokszor nem látjuk, vagy nem akarjuk meglátni. Legyen szó munkáról, házimuinkáról, vagy férfi-női szerepekről.

Nem azon kellene háborogni, hogy ez milyen és az milyen és hogy mit csinálj vele, hanem hogy mindennek hol a gyökere. Az embernek joga van ahhoz, hogy a saját életéről saját maga döntsön, senki sem kevesebb a másiknál, hogy ne lehetne saját akarata és véleménye.”