„Sokat olvasgatom a randiblogos bejegyzéseket, s már többször gondoltam arra, hogy én is leírom nektek a történetemet. Leginkább azért, mert sokszor leginkább egy rosszul sikerült brazil szappanoperára hajaz, és legalább mások jót szórakoznak rajta, esetleg tanulnak belőle” – ez áll Vilma levelének bevezetőjében, és nem túlzás a szappanoperás hasonlat, egyik-másik fordulatnál nekünk is leesett az állunk. Vilma azt írta meg nekünk, milyen utat járt be 31 éves koráig a nagy Ő keresése során, de a poénokat természetesen nem lőjük le itt, érdemes értük végigolvasni az egész levelet, elöljáróban annyit, hogy van benne jó pár váratlan eltűnés és újbóli felbukkanás. Ha ön is mesélne saját tapasztalatairól, vagy szívesen reagálna az alábbi sztorira, kérjük, írjon a Randiblog email-címére! Ha levelét megjelentetjük, megígérjük, hogy álnévet használunk majd, természetesen igazából Vilmát sem Vilmának hívják.

„Ha magamat kellene jellemeznem, talán az a legnagyobb bajom, hogy túl normális vagyok. Megbízható, hűséges, értelmes, sőt még az intelligens és okos jelzőket is megkockáztatnám. Külsőleg pedig egy vékony, „trendi”, szép arcú lány, aki általában bejön a pasiknak.

Az én tapasztalatom a mai férfiakkal, hogy képtelenek felelősséget vállalni, áldozatot hozni a kapcsolatért, ráadásul az őszinteséggel is hadilábon állnak. 20-25 éves koromig volt egy komoly kapcsolatom, igazi „se veled, se nélküled” hatalmas drámákkal, könnyes békülésekkel, szenvedélyes szerelemmel, melynek aztán a kompromisszum hiányában végül véget vetettünk. Sebaj, gondoltam, most aztán előttem a világ, lehet ismerkedni, ÉLNI, élvezni az életet, és keresni a nagy Ő-t. Persze a rózsaszín felhőcskék pár hónap ismerkedés, randizás és szerencsétlen szexuális élmények után szertefoszlottak, de én töretlenül hittem a fehér hercegben.

Kb. 2 év telt el, míg találkoztam Dáviddal, akibe szép lassan fülig belezúgtam. Az elején úgy tűnt, a dolog kölcsönös, jól megvoltunk, bár néha eltűnt, ritkán ért rá, de hát én egy végtelenül toleráns ember vagyok, így ez még belefért. 3 hónap után aztán egyik pillanatról a másikra közölte velem, hogy ő magányra vágyik, nem kész még egy komoly kapcsolatra, nem tudja megadni, amire vágyok, így inkább hagyjuk abba, bár ő biztos benne, hogy mi még egyszer együtt leszünk (majdnem így is lett, de ez későbbi sztori). Én teljesen összetörtem, lefogytam, felmondtam, kimenekültem külföldre, ahol egy nyár alatt újra összekapartam magam.

Ezután rövidebb – kevésbé szenvedélyes kapcsolatok következtek. Az egyik legviccesebb az a barátom volt, aki bemutatott a családjának, a legjobb barátainak, majd két nap múlva szakított velem azzal a címszóval, hogy nem szerelmes. Ok, de akkor miért kellett bemutatni mindenkinek??? Aztán volt egy srác, akivel remek szexuális életünk volt, de ő még 3 hónap múlva sem akart többet. Neki nyilván én mondtam egy idő után, hogy köszi, de azért ennél többre van szükségem.

Közben persze én is próbálkoztam a neten, általában nem is voltak annyira rossz tapasztalataim és itt ismerkedtem meg a következő nagy Ő-vel. Nem tudom, éreztetek-e már olyat, hogy már az első levélben érzed, hogy ő más. Nekem ő ilyen volt, totális lelki társ. Persze rövid idő után kiderült, hogy kapcsolatban él, ami már nem az igazi és éppen szakítás szélén áll. Ennek tudatában folytatódott a levelezés és kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Kiderült, hogy ugyanaz a csillagjegyünk, érdeklődési körünk….és egy idő után az is, hogy egy városban, egy utcában lakunk, a szomszédos házban!!! Hát mi ez, ha nem isteni jel? Nőnapkor virágot csempészett az ajtóm elé, hihetetlen romantikus volt. Ő azonban nem szakított, így én hirtelen felindulásomban szakítottam vele, és arra kértem, akkor jelentkezzen legközelebb, ha szabad ember lesz.

Eltelt 1-2 hónap, majd kaptam egy szerelmes verset és egy vallomást, hogy szakított, a lány hamarosan költözik. Csütörtökön a lány elköltözött, péntek reggel pedig teljesen véletlenül összetalálkoztunk a buszmegállóban. Újabb isteni jel… az első találkozás tökéletes volt, úgy éreztem, megtaláltam az igazit. Ettől fogva szinte minden nap együtt voltunk, átjött hozzám minden este és igaz, sokszor gondterhelt volt a szakítása miatt, de én úgy gondoltam, csak időre van szüksége. Ápoltam a lelkét, segítettem ott, ahol tudtam. 1 hónap telt el, amikor borult a bili és közölte velem, hogy ő nem találja önmagát, az útját, szét van esve, és egyedüllétre van szüksége. Ok. Persze ez a duma mindig egyet jelent, de mi nők mindig többet akarunk belelátni, legalábbis én többet akartam belelátni. Pár hét múlva aztán megláttam a ház előtt őt és az exét, és szintén 1-2 hónap elteltével az is kiderült, hogy még aznap visszament hozzá, amikor nekem azt hazudta, kicsit egyedül szeretne lenni. Persze utána még keresett párszor, mert persze másodszorra sem működött a kapcsolata nem túl meglepő módon. De legalább annyit tanultam a dologból, hogy kétszer nem követtem el ugyanazt a hibát.

Sebaj, az élet megy tovább és bár eltelt 2,5 év, megjelent az életemben újból Dávid. Kiderült, hogy annak idején egy másik nővel szakított miattam (milyen meglepő…), de azóta sem tud engem elfelejteni. Végül egyik nap éjjel 1-kor hívott fel, hogy épp felém tart, mert beszélni akar velem. A lényeg, hogy rájött, engem szeret, velem akar lenni, még aznap szakít a barátnőjével. Másnap a lány el is költözött, a srác nálam kötött ki, már azt tervezte, az én vagy az ő lakásában éljünk… amikor is 2 nap múlva kiderült, hogy a volt barátnője terhes! Itt már elgondolkoztam, hogy komoly átok alatt állok, mert ez egyszerűen nem lehet igaz és mivel erősen negatív jelnek értékeltem ezt a váratlan fordulatot, gyorsan véget is vetettünk a hirtelen fellángoló románcnak.

Na de nem kell engem félteni, közben már leveleztem egy magyar férfival, aki Amerikában él, és kezdtünk egyre közelebb kerülni egymáshoz. A levelezésünk az elején pusztán lelki síkon zajlott, hiszen egy Amerika-Magyarország távkapcsolatot azért még az én romantikus lelkem sem gondolt komolyan. Aztán odáig fajult a dolog, hogy hazajött hozzám Budapestre, persze megtörtént a nagy egymásra találás, majd a keserű csalódás – ilyen távolságból az egésznek nincs jövője (én nem akarok kimenni, ő nem akar hazajönni), maradjunk csak barátok. Ok, a barátság szép dolog, végül azért én is csak kimentem hozzá Amerikába, ahol a barátságot fűszereztük egy kis szexszel és jövőtervezéssel. Újra elhittem, hogy végre lehet nekem is kiegyensúlyozott párkapcsolatom, akár egyelőre így a távolból, míg egyszer csak közölte velem a Drága, hogy ő ezt a távkapcsolatosdit be szeretné fejezni, majd szóljak, hogy ki tudok költözni hozzá és ő is szól, ha esetleg tud jönni. Ja, ok, köszi…

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy miért vagyok egyedül. Miért is? Mert rossz férfiakat választok, mert balek vagyok vagy mert ezt dobta a gép? Igazából az egészben az a legrosszabb, hogy az ember egy idő után feladja a reményt, és már senkinek nem hisz el semmit. Elkezd a spiritualitás felé fordulni, hátha megérti, mit csinál rosszul, hátha választ kap a kérdéseire. Ettől persze megint csak ferde szemmel néznek rá. A társadalom rádnyom egy bélyeget, és ami még a legrosszabb, hogy elkezded lúzernek érezni magad, hogy 31 évesen még mindig egyedül élsz és képtelen vagy kialakítani egy normális párkapcsolatot. Kezded elveszíteni az önbizalmad, hogy méltó vagy-e a másik szeretetére, szerelmére. Lassan beérnéd már bármivel, már nem várod el, hogy a pasi vörös rózsacsokorral kényeztessen vagy étterembe cipeljen, csak arra vágysz, hogy átöleljen és érezd a biztonságot, a szeretetét, azt, hogy ő téged akar. Persze ez egy idő után rád van írva, görcsössé válasz, a férfiak meg elkezdenek menekülni. Ördögi kör. S hogy mi a megoldás? Nem feladni…?!”