Kollégám szólt, tudom-e, hogy Tibi ott bujkál a fa mögött

Csakúgy, mint pénteken, ma is két, szakításokról író női olvasónk levelét tesszük közzé, ők megint egy-egy elég fura álnevet kaptak. Lavíniának a két véglethez volt szerencséje: először két párja lépett le mindössze egy virtuális üzenetet hagyva hátra, aztán egy harmadik meg még akkor is kutakodott utána, amikor már mindennek rég vége volt. Anasztázia ezzel szemben első nagy szerelmének a végét írja le, illetve azt, hogy mit tanult meg magáról és az életről a szakítás kapcsán, gondolatai szépen összecsengenek azzal, amit Lavínia írt. Ha ön is hozzátenne valamit, vagy éppen vitatkozna valamivel, vagy ha el szeretné mesélni saját történetét, ne habozzon, hanem írjon! A Randiblog email-címéért kattintson például ide.

Lavínia

„Szakítani illendő személyesen. Utolsó két párom – mindkettő közel egy hónapos együttlét után – nem vette a bátorságot arra, hogy mindezt személyesen közölje. Inkább közkedvelt közösségi oldalunkon írta meg üzenetben. Nagyon elítélem ezt a rendkívül személytelen módszert, sajnos másoktól is hallottam már, hogy így lett vége kapcsolatuknak.

Emellett elmesélném egy rendkívül kínos szakításom történetét is. Négy éve voltunk már együtt, mikor eléggé elsekélyesedett a kapcsolatunk, és „üldözve” is voltam rendesen. Ebben sajnos nekem is nagy szerepem volt, mert – szégyen ide vagy oda – megcsaltam a párom a harmadik évben. Miután erre fény derült, megbeszéltük a dolgokat, és próbáltuk rendbe tenni a kapcsolatunkat. Ezután még egy évig együtt voltunk, mikorra már annyira elhatalmasodott a gyanakodás, hogy ha nem figyeltem – volt, hogy éjszaka, mikor aludtam – Tibi megnézte a telefonomban az üzeneteket, vagy akár utánam is jött, ha elmentem valahova a barátaimmal nélküle. Az egész akkor vált a legdurvábbá, amikor egy rendezvényen nekiállt leskelődni utánam, hogy kivel mit csinálok. Elég kellemetlen volt, amikor a kollégám szólt, hogy tudom-e, hogy Tibi ott bujkál az autó vagy éppen fa mögött, és hallgatózik. Akkor pedig már rég nem tartottam a kapcsolatot a szeretőmmel, ezt hiába is mondtam neki. Ez az esemény tette fel a pontot nálam az i-re, megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó tovább így élni. Engem is és saját magát is megalázza ezzel a viselkedéssel. Következő nap össze is pakoltam és hazaköltöztem a szüleimhez.

Ezek után több felől hallottam – barátoktól is –, hogy szid mindenki előtt, hogy mekkora kurva vagyok, hogy képes voltam megcsalni, stb. Nem is nagyon beszélünk azóta, csak ha a munka így kívánja. Ő ki nem állhat engem, én meg nem szeretnék vele kommunikálni azután, hogy miket terjesztett rólam, még ha alapja is volt.”

Anasztázia

„Húszéves koromig valahogy mindig úgy jött ki, hogy én szakítottam. Volt, hogy hirtelen adódott rá alkalom, mert bár már fontolgattam, nem terveztem meglépni, és volt, hogy elmúlt minden érzelem, betelt a pohár, és közöltem: nem szeretném folytatni. Mindig megmondtam őszintén, hogy miért, és felettébb bátornak éreztem magam, mivel a Nagy Lépés megtétele előtt minden alkalommal sokáig vívódtam magamban, tapasztatatlanságom miatt nem tudtam, hogyan kell, mit kell mondani, mi lenne a leghelyesebb. Főként amíg azért volt még érzelmi kötődés, törődtem az illetővel, érdekelt a lelke, a sorsa (egyikükre sem haragudtam, csupán tovább akartam lépni). Csakis akkor voltam képes szakítani, amikor már abszolút semmi örömöt nem okozott, teljesen elhidegültem, és észre sem vettem, ha egy hétig nem beszéltünk.

Aztán jött az első nagy szerelem. Azt hittem – reméltem, örökké fog tartani. Ettől aztán görcsös lettem, állandóan attól féltem, hogy ami ilyen jó, az nem is lehet igaz, ráadásul ilyen fiatalon... a kapcsolatnak hamar vége lett. Én halálosan szerelmes voltam, de a távkapcsolat felemésztett még engem is, hát még őt. Néha talán okoltam is érte, holott az sem hiba, ha valaki a szegényes megélhetéséért is sokat dolgozik, s messze lakik, de az sem, ha nem esik szerelembe. Utóbbinak az volt a jele, hogy mikor változtatásra kértem – majd javítva magam arra, hogy legyen kedves a szemembe mondani, hogy elég fontos vagyok-e neki ahhoz, hogy kitartson mellettem, ő pár nap után (bár elmondása szerint nem akart így dönteni) nagy görcsök közepette elmondta: nem lát számunkra jövőt. Attól félt, talán elpazarol sok időt, ami után rájön, mégsem én vagyok számára az igazi, ő pedig akkoriban már úgy érezte, nincs elpazarolni való ideje. Természetesen volt neki, még ma sem házas, pedig nem tegnap szakítottunk, de ezen nem vesztem össze vele. És máson sem... tudomásul vettem, már készültem rá, éppen akkor is sietett valahová természetesen. Megpróbáltam úgy elköszönni tőle, ahogy nekem jól esett volna, aztán elsétáltam, hátra sem néztem.

Hetekig, talán hónapokig sírtam, többet, mint egész addigi életemben. Meglepődtem, mikor lehiggadtam, s végiggondoltam azt a negyed-fél órát, ami alatt a szakítás lezajlott. Fegyelmezett voltam, nem sírtam, nem omlottam össze. Én ilyen típus vagyok. Meg kell érnie bennem mindennek ahhoz, hogy képes legyek reagálni rá. Fel kellett fogjam, hogy ez velem történik, hogy vége, s ami a legfontosabb: fikarcnyit sem szeretett, feleannyira sem volt neki jó velem, mint nekem vele, hiába állította az ellenkezőjét. Ha így lett volna, nem lett volna képes feladni, nem hitte volna azt, hogy amíg egymásra várunk, azzal elpazarolja az idejét. Ő azt hitte, talán egy, esetleg két évet is kellene várnia – szerintem az csak két-három hónap lett volna.

Visszaadtam, ami az övé, megszorítottam a kezét, s ő az enyémet, aztán ment mindenki a maga útján. Azóta nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, és leginkább a hangját, a szavait, a lényét, az embert hiányolom.

Szerintem egy nő akkor is hülyét csinál magából, ha az érzelmei csillapodása, esetleges elmúlása után megpróbálja felvenni a kapcsolatot az exével, még akkor is, ha az illető hajlandóságot mutat erre, esetleg ő kéri (bezony...). Egyetlen oka van: az ex is továbblép és kényelmetlen lesz neki, de legalábbis hosszabb-rövidebb időre elfelejti, hogy az a másik még létezik. Bár nem kell, hogy a fontossági sorrendje első harmadába tegye a kapcsolattartást (ha már nincs ellenére), de nyilván az ember számít rá, és ennek jelzésével csak fölösleges találgatásokra, félreértésekre ad okot. Jobb a szakítás után teljesen távol maradni, s hagyni a másik felet tovább élni, máshol, mással, ha már azt választotta. Ráadásul még a szenvedő fél méltósága is megmarad.”