„Alapvetően nem vagyok az a típus, aki késztetést érezne az iránt, hogy a magánélete részleteit megossza a nagyközönséggel, de a Vilma tollából/billentyűzetéből megjelent történet mellett egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni”, kezdi beszámolóját egy újabb levélíró, akit Zita néven fogunk emlegetni. „Olyan, mintha magamról olvastam volna”, teszi még hozzá Zita ezzel a bizonyos korábbi poszttal kapcsolatban, amiben Vilma szerelmeinek rövid történetét írta le, egyiket a másik után. Zitának is hasonló élményekben volt része, különböző férfiakkal hozta össze a sors, de minddel ugyanúgy végződött a románc. Vajon kiben van a hiba? Ezt a kérdést próbálja feszegetni az alábbi levél. Ha ön tudja a választ, vagy saját tapasztalatait mesélné el szívesen, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

„Képtelen vagyok kiverni a fejemből a már olyan sokszor, különböző szituációkban feltett kérdést (legtöbbször ennek helyszíne a konyhapadló volt vagy valamilyen becsületsüllyesztő vendéglátóipari egység, a sokadik fröccsel a kezemben), hogy biztos, hogy nem az én hibám...?

A paraméterek: 28 éves lány, Vilmához hasonlóan – és ellentétben a társkereső hirdetésekben foglalt „szépnek, illetve csinosnak mondott” leírással (mintha ő maga nem tudná eldönteni) – csinos vagyok, vicces, szeretem a munkám, emellett egyetemre járok, odavagyok a főzésért és a takarítástól sem esik le a nem létező gyűrű az ujjamról. És igen, egyedülálló vagyok, évek óta. És nem, nem tudom mi a baj.

Egyetlen komoly kapcsolatom volt eddig, még az egyetemi évek alatt, az első szerelem, ő külföldi volt, de természetesen ez egyáltalán nem akadályozott meg minket közös tervek szövögetésében a jövőről, házasságról, gyerekekről… stb. Nyilván vége lett, nyilván a távolság miatt, nyilván én a padlón – ő pedig már meg is nősült, persze Murphy az örök kedvenc. Eltelt néhány év, mire úgy éreztem, hogy készen állok egy új kapcsolatra, és itt kezdődtek a problémák, ugyanis az elmúlt 2 évben egészen pontosan 4, kapcsolatnak inkább csak némi jóindulattal nevezhető románcon estem túl, mind kísértetiesen ugyanúgy fejeződött be – a pasik szakítottak, szinte felfoghatatlan gyorsasággal, 3-6 hét leforgása után.

  1. A túlbuzgó projektmenedzser – ő volt az a típus, aki ha akart valamit, elvette. Vagány volt, ezerrel pörgött, vicces volt és okos. Rengeteget nevettünk és beszélgettünk, programokat szerveztünk, jó volt a szex, úgy gondoltam, hogy ez akár komolyra is fordulhat, míg egy este – egészen váratlanul – kaptam tőle egy sms-t (ezt már csak az a Szex és New York rész übereli, mikor a főszereplővel egy post it-en szakítanak), hogy sajnálja, de nincs most annyi ideje, amit egy ilyen klassz lány, mint én, megérdemelne.
  2. A kedves bölcsész – nem találok rá jobb jelzőt, egyszerűen ez írja le őt legjobban. Három hét után mégis közölte, hogy úgy érzi, még nem telt el elég idő az előző kapcsolata és köztem, így még egy kicsit bulizna a haverokkal. Annyiban sántított a történet, hogy a szóban forgó haverok vőlegények és apukák voltak, de nem láttam értelmét firtatni. Mondanom sem kell, egy szó nem volt igaz az egészből, egészen pontosan két nappal később összefutottunk egy koncerten, ahol is a volt barátnője kezét szorongatta – ugye, a jó öreg Murphy.
  3. Az egyetemi tanársegéd - itt egy viszonylag hosszabb szünet következett, egy év telt el. Ő volt az, aki mindenáron meg akarta váltani a világot, cuki volt, nagyon okos, borzos hajjal és kockás ingben, még álmában is Kanttal vitatkozott. A történet ugyanaz: pár hétig együtt – programok, beszélgetések, jó szex – aztán ő is kereket oldott, mert úgy érezte, hogy én még nem állok készen arra, hogy elköteleződjem.
  4. A művészlélek mérnök – ő volt mind közül a kedvenc – nagyon vicces, intelligens, helyes, figyelmes, okos és szexi. Azt hiszem, a jelzőáradat jól illusztrálja, hogy érzelmileg nem vagyok túl rajta egészen. Egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg, kiszúrt a tömegben, odaszóltam a barátnőimnek, hogy gyorsan megiszom vele valamit, aztán fél óra múlva vissza is jövök. Ez végül egy ötórás beszélgetés és hatalmas röhögések formájában reggelig tartott. Vele kapcsolatban éreztem azt hosszú idő után, hogy ő tényleg más. Egyszerűen olyan elemi erővel vonzott, amit nem tudtam megmagyarázni. Ilyen lehet, mikor a hollywoodi filmekben felharsan a zene, a háttérben lévő szökőkútból feltör a víz és dundi, barokk angyalkák röpködnek a levegőben. Telefonszámcsere, randik, programok, közös főzés, tervek (!). Hat hét után eltűnt – nem keresett, ha én kerestem, unott volt, elutasító és lehangolt. Nagy nehezen sikerült mégis összehozni egy találkozót, mikor is közölte, hogy úgy érzi, most minden idejét a munkájának kell szentelnie és a magánélete – azaz én is – háttérbe kell, hogy szoruljon. Snitt.

Persze ilyenkor jönnek a jó tanácsok és vigasztaló beszélgetések, bölcsességek mindenkitől, hogy biztosan rosszul választok, a pasik hibája (felelősségvállalás, kompromisszumkészség teljes hiánya), megbánják majd úgyis, mindig jön másik (mint a metró), olyan fiatal vagy még... sorolhatnám napestig. És itt merül fel a levél elején már megfogalmazott kérdés: de mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha igen, mégis az én hibám? Hogy magasan van az a képzeletbeli léc? Hogy én sem tudok kompromisszumot kötni? Hogy én is félek feladni a lakásom/függetlenségem/önállóságom? Hogy egyszerűen olyan nagyon híján vagyok az önismeretnek, hogy hercegnőnek látom magam a gonosz boszorkány helyett?

Vagy eleve rosszak a kérdések és nincs itt senkivel semmi baj, csak az egész párkeresést és párkapcsolatosdit túlgörcsöljük és túlmisztifikáljuk, mert sajnos biztosan nem egyszerű, de lehet, hogy ennyire mégsem nehéz…?”