A héten már közöltünk egy olvasói levelet, abban valaki azt írta le, hogyan veszítette el a szüzességét. Most megint egy olvasói levél következik, de a változatosság kedvéért egy másik népszerű témában: arról lesz szó, milyenek a nehezen levakarható exek. A beküldő ezúttal az Eliza nevet kapta, és sokáig sajnálatból nem merte megmondani barátjának, hogy vége, ő pedig annak ellenére nem vette a lapot, hogy már nem is ugyanabban az országban éltek. Alább kiderül, hogy Eliza végül hogyan oldotta meg a helyzetet, de előtte még hadd emlékeztessük önt, hogy az ön levelét is várjuk a Randiblog email-címén. Ha véleménye van, vagy elmesélné saját tapasztalatait, saját történetét, kérjük, írjon!

„Velem tavaly novemberben történt, hogy elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy véget vessek első igazán komoly kapcsolatomnak. Akkor 2 éve voltunk együtt, de nyáron adódott egy lehetőségem, hogy külföldre költözzek. Kaptam munkát, kivettem egy lakást. Eleinte rettenetesen éreztem magam, hiányzott az otthonom, a családom és Ő is. Eleinte.

Aztán találkoztam emberekkel, régi ismerősökkel újra, barátaim lettek, saját életem. A megszokott hétvégi hazajárásokat el-elhalasztottam, volt, hogy csak havonta egyszer látogattam haza egy hétvégére. Ez persze neki nem tetszett, utánam akart jönni, de 21 évesen korainak éreztem, hogy valakivel együtt éljek, főleg, hogy életem első pasijával. Fokozatosan alakult ki bennem az érzés, hogy ez már nem működik, persze őt nem lehetett levakarni, megkövetelte, hogy minden nap beszéljünk, és ha esetleg nem vettem fel a telefonom, egyből megsértődött… Kezdtem azt érezni, hogy azért beszélek vele minden nap, mert muszáj, nem azért, mert akarok. Az agyamra ment minden egyes mondatával, lejártnak éreztem a dolgot, de közben rettenetesen sajnáltam, nem tudtam elképzelni, hogy szemtől szembe szakítsak vele. Mert tudtam, hogy akkor nem lesz erőm kimondani. Százszor elképzeltem, hogy könnyes szemekkel néz rám… egyszerűen képtelen voltam.

Inkább úgy döntöttem, megvárom, amíg elege lesz, és ő dob ki engem. Hát ez nem történt meg. Minél jobban taszítottam, annál jobban tapadt. Érezte a vesztét, tipikus férfiviselkedés. Novemberre teljesen elegem lett.

Kaptam egy hét szabadságot a munkahelyemen, aminek nagyon nagyon örültem. Elterveztem, mi mindent fogok csinálni, bulizni, találkozni az összes barátnőmmel, a családommal lógni, anyukámat már utasítottam rá, hogy vegyen ki szintén egy hét szabadságot. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy nem fér bele az időmbe. Úgyhogy úgy döntöttem, megejtem a szakítást. Így is lett. Már rögtön az első napon, amikor megérkeztem, megmondtam neki, hogy már nem szeretem, és nem érzem értelmét a kapcsolatunknak. Persze jött a pityergés meg stb., és nagyon nagyon sajnáltam, majd megszakadt a szívem. De amint hazaértem, és elgondolkodtam az egészen, úgy éreztem, hogy megleszek, és hogy teljesen jól vagyok. Persze érdekelt, hogy mi van vele, de nem tudott többet meghatni. Néhányszor még beszéltünk, de távolságtartó lettem, nem akartam, hogy azt higgye, újrakezdhetjük. Persze ő minden egyes apróságban, amit mondtam, látta a reményt, ezért eldöntöttem, hogy nem tartok vele semmilyen kontaktot egy jó darabig.

Azóta sem beszéltünk, bár visszahallottam, hogy vérig van rám sértődve, és hogy szerinte ez a két év nekem nem jelentett semmit. Ami persze nem igaz, nagyon is sokat jelentett, de nyilvánvalóan nem annyit, mint neki, és ezért jobbnak láttam, ha haragszik rám, végülis az még mindig jobb, mintha haverkodni akarna… Amit én ebből tanulságként levontam: a sajnálat a legnagyobb hiba, amibe szakító felek beleeshetnek. Ugyanis ha sajnálatból maradunk valakivel, csak a régi érzéseket kergetjük, abból táplálkozunk, ami volt, és nem tekintünk előre. Ez örökre megmérgezhet egy kapcsolatot. Szóval bátorság, lányok, fiúk. Legyetek erősek, és hozzatok olyan döntéseket, amiknek később csak csekély százalékát bánjátok meg.”