horoszkóp

Szia, megtaláltam a számod az asztalomon, nekem szólt?

2013.07.07. 14:58

A Randiblog email-címén folyamatosan várjuk rosszul sikerült randik történetét. Az utóbbi napokban ketten is küldtek be egy-egy ilyen sztorit, mindketten hölgyek, ezért az Apollónia, illetve Lukrécia álneveket kapták. Az első sztori egy vakrandi története: olvasónk megadta a számát valakinek, de más hívta el randizni – már önmagában ez sem semmi, hát még a folytatással együtt! A második történetben pedig pont ellentétes a felállás: a hölgy már régóta ismerte a srácot az internetről, ezért is készült olyan hatalmas gonddal az első igazi randevúra. Mint kiderült, nem kellett volna. De persze nemcsak az urak tudnak borzasztóan viselkedni az első randin. Férfiolvasóinkat is buzdítjuk, ha volt már rémálomba fordult randevújuk egy nővel, írják meg nekünk az esetet!

Apollónia

Én: húszas évek közepe, nő, szingli, sportos test, szép arc, konstans mosoly. Ez utóbbival a számomra szimpatikus, leginkább attraktívnak tartott férfiakat ajándékozom bő kézzel, hadd vágják le, jók nálam. A próbaidőm első pár napját tölthettem a cégnél, amikor megakadt a szemem egy srácon, vagyis azon akadt meg, hogy már kiszúrt magának és bámult. Helyeskének tűnt, így amikor az asztala előtt haladtam el oda-vissza, akkor bátorítólag még egyszer rámosolyogtam, hátra is fordultam, és úgy is dobtam felé egy csábos pillantást.

Több se kellett neki, még vissza sem kucorodhattam az íróasztalom mögé, jött széles vigyorral, hogy „Na mizu, mizu, mizu?” Pár mondatot váltottunk, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Kíváncsi voltam, mi lehetne ebből, így a Call me maybe refrénjét lefirkantottam egy papírra a telefonszámommal, és másnap átnyújtottam neki. Elvette, mosolygott, megköszönte, de nem nézte meg, mit írtam a cetlire. Fél nap elteltével visszasomfordált az asztalomhoz és kissé félszegen közölte: „Köszönöm szépen a lehetőséget, de van barátnőm… viszont ha úgy alakul, akkor call me maybe, oké?”

Nem, nem oké, nem leszek tartalékos, köszönöm az infót, lépjünk tovább. Ez nem volt szimpatikus, nem a büszkeségem dohogott, hanem az agyam kattogott: akkor minek kellett utánam fordulni, úgy mosolyogni s legfőképp, odajönni az asztalomhoz bájologni? Ezt percek alatt lerendeztem magamban és kihúztam a srácot a listáról, megpróbáltam, nem jött be. Ennyi.

Talán eltelt egy nap, épp vacsorát készítettem az albiban és lelkesen magyaráztam lakótársaimnak az új melóhelyről, amikor érkezett egy SMS: „Szia, megtaláltam a számod az asztalomon, nekem szólt?” Pillanatig azt gondoltam, ez az SMS félrement, de jobbnak láttam tisztázni és felhívtam az ismeretlen számot. Kérdeztem, hogy kicsoda-micsoda ő, honnan van meg a számom – ja hát egy helyen dolgozunk, emlékszem rá, hisz bemutattak neki (meaculpa, szörnyű az arc- és névmemóriám, ca. egy hét után harminc új embert fejben tartani nekem komoly kihívás) és valami rémlett. Nekem akkor egy jó pasi képe rémlett… Kicsit szájkaratéztunk a telefonban, mondtam neki: megvan neked a számom, döntsd el, mit akarsz. Erre ő: nekem is megvan a tiéd, döntsd el te. Pár perc múlva megszültük, hogy oké, üljünk össze egy kávéra.

Vigyorogtam, akár a tejbetök, hogy na, ilyen az élet, egy hajó elment és már itt a következő – túlságosan feldobott a vakrandi ahhoz, hogy foglalkozzak a legégetőbb kérdéssel: ha én megajándékozok valakit a telefonszámommal, az miért továbbítja önkényesen random embernek?! Mert ez történt.

20.33-kor találkoztunk a sráccal az előre megbeszélt helyen. Azért égett bele a fejembe ennyire percre pontosan, mert egy régebbi posztban itt olvastam az első randi 60 perces szabályát, miszerint 60 perc alatt kiderül, lesz-e folytatás és mivel ennyi időt ki lehet bírni fogcsikorgatva is, 1 óra tisztelet mindenkinek jár. Szóval 20.33-tól , amint megpillantottam az alanyt, fogcsikorgatva kezdtem visszaszámolni. Nem, nem az a jó pasi volt, aki rémlett, az nem arc volt, hanem kudarc. Úgy nézett ki, mint egy rohadt papagáj: citromsárga macipulcsi, fekete-pink Fluor-sapka, hatalmas műanyag babakék karóra és az a fejanyag… A fogai úgy álltak a szájában, mint vézna szalmabálák szélvihar után a mezőn: elszórtan, messze egymástól. Édes kis ráadás volt, hogy egyik cigit szívta a másik után és 28 éves létére öltözködött/ viselkedett úgy, mint egy tosz-toszterontúltengéses BMX-ező tizenhatos.

Végig fosta a szót, kb. három kérdést tettem fel az elején (milyen volt a munka, mióta dolgozik itt etc.), ő vissza se kérdezett, a kávézó felé menet dőlt belőle a politikai panaszáradat, bennem pedig kattogott az óra: 50 perc 51 másodperc, 50 perc 48 másodperc…

Nos, kávészürcsölgetés közben sem lett több közös témánk, azaz olyan, amihez engedett volna hozzászólni vagy szerettem is volna. 21.30-kor üdvözült mosollyal az arcomon vettem tudomásul, kiitta a csészéből az utolsó cseppet és hozzám hasonlóan menni támadt kedve. No, ő ugyan sétálni akart volna, de megráztam a fejem: ó, hát hideg lett és különben is… elmormogtam valami „nagyanyám szomszédja macskájának a gumiegere kiszakadt a négyes-hatos kerekei alatt és nemzeti gyásznap van” kaliberű dumát, miért akarok visszaindulni. Egy darabon ugyanarra vitt az utunk, persze velem jött, ott még nem akartam bunkón koptatni. Na, az utolsó tíz-tizenöt percben, amit még együtt gyalogoltunk, kijött belőle a gyermeteg állat: hogy már egy hónapja szakított a csajával és azóta nem volt nővel és neki már teljesen édesmindegy, milyen és hol és hogyan, csak nőből legyen. Pfff… mégha ne adja ég, szimpatikus lett volna addig, onnantól kezdve már nem. Röhögtem magamban rajta, ahogy azt elemezte, mennyire szereti a női testet és neki az olyan, mint egy játszótér. Erre megkérdeztem: „Miért játszótér, hozod a lapátot?” Persze már tovább gondoltam, hogy na fiam, számomra a te tested is egy játszótér, hozom a lapátot és eláslak.

A kereszteződésnél felajánlotta, elkísér hazáig, de lebeszéltem róla és szerencsémre-szerencséjére levágta, miért nem tartok igényt a társaságára (ahogy azt is tökéletesen értette, miért ragaszkodtam a bő karnyújtásnyi távolságra kettőnk között – és nem csupán a szájszaga miatt, aminek létrát lehetett támasztani).

A srác azóta nem keresett és a telefonszámom valószínűleg utána már csak a kukába vándorolt.

Lukrécia

Nem egy átlagos randinak indult, ugyanis soha nem készültem ennyire még soha semmire. A sráccal, aki egyébként 7 évvel idősebb nálam, már két különböző városban élünk, mióta én egyetemre mentünk, de persze ez nem probléma, hiszen minden hétvégén haza tudok utazni.

Szóval egy kicsit róla...

Már nagyon nagyon régóta tetszett, és most, 3-4 év várakozás után elkezdtünk beszélgetni. Először csak egy-kettő levelet váltottunk. Aztán egyre gyakrabban, telefonon, e-mailben, közösségi oldalon keresztül. Szinte ha nem válaszoltunk egymásnak 1 óráig, már aggódtunk, hogy mi történhetett. Én nem vagyok az a könnyen szerelembe eső típus, de valahogy azt éreztem, hogy igen, ő más…

Egy-két átchatelt éjszaka után meg is kérdezte, hogy mikor találkozhatunk végre. Persze hosszú idő után ez volt az egyetlen hétvégém, mikor nem tudtam hazautazni, úgyhogy megígértem neki, hogy 1 hét múlva otthon leszek 3 napot. A továbbiakban megintcsak minden nap beszéltünk. És eljött a nap. Az első randi! Már reggel vásárolni mentem, kozmetikushoz, pedikűröshöz, szoláriumba. Délután fel is hívott, hogy mikor jöhet értem. Megbeszéltük, hogy fél 8-ra ott van. Persze azt nem beszéltük meg, merre megyünk, de én azt gondoltam, hogy már kitalálta. Végülis volt rá ideje. De most egyelőre mindegy is.

Egy kicsit az öltözékemről: mivel korábban vacsorát emlegetett, utána pedig egy városi sétát, esetleg koktélozást, gondoltam, kiöltözök. Nem olyan nagyon, de azért nézzek már ki valahogy. Egy feszülős beige egyberuhát vettem fel, magas sarkú cipővel. Ez a szín teljesen jól kiadta a bőröm barnaságát és az alakomat. Nem tartom magam egy Victoria’s Secret-modellnek, de őt sem tartottam épp egy Bradley Coopernek, szóval gondoltam, ez így rendben lesz. A hajamat kiengedtem, és talán a világ legfaszállítóbb parfümjét fújtam magamra. Mire odaért, kész is voltam, kimentem a kapun, már ott várt. Mosolyogva köszöntem, hisz már örültem, hogy találkozunk. De ő csak állt, mint egy fasz, és nézett rám. Majd kb. 5 perc múlva kibökte, hogy Heló! Ezek után szó nélkül beült az autóba, és enyhén tudtomra adta, hogy jó lenne, ha én is betenném már magam. Ezt követően 5-6 perc néma csönd következett. Bámult ki az ablakon, mintha én ott sem lettem volna, majd a hosszú hallgatást megtörve megkérdezte „van ötleted, hova menjünk? A belvárosba nem akarok, mert ott úgysem lesz parkoló...”

Először köpni-nyelni nem tudtam, és már nem is emlékszem (őszintén szólva nem is szeretnék), de talán annyit mondtam, hogy nekem mindegy, igazából nem vagyok éhes (így utalva arra, hogy nem muszáj étterembe menni, mehetünk egy sima beülős helyre is!). Persze kicsit sem volt mindegy, hova megyünk, ki voltam öltözve, és a legkevesebb kedvem sem volt valami városszéli kocsmában üldögélni. Végül aztán 40 perc keresés és pár felszínes beszélgetéssel később talált egy helyet. Mondanám, 28 fok volt, és ahelyett, hogy leültünk volna a teraszra, talált egy asztalt a benti részben. Innentől kezdve gondoltam magamban, már azért valamivel jobb lehet, talán mégsem annyira szar ez az egész szituáció, mint eddig tűnt. De sajnos a reményeim szertefoszlottak, mikor elkezdte nyomatni a nagyképű dumáját. Jegeskávét rendeltünk, és miközben ittam, visszaszámoltam a perceket, mikor telik le a tisztes két óra, és indulhatunk haza. Semmi nem fogott meg benne, a külsején kívül, de itt még az is kevésnek bizonyult. Nem éreztem jól magam. Feszengtem a ruha miatt, amit egyébként egy büdös szóval nem dicsért volna meg.

Előadta, hogy őneki milyen nők jönnek be, hol szeret bulizni, mi a kedvenc piája. Majd belekötött abba is, hogy „amúgy te miért ezt tanulod? Meg amúgy te festeted a hajad? De miért? Nem állt jól az eredeti színe?” És persze megszólalt a telefonja is, háromszor, mert anélkül nem is lehetett volna rosszabb ez az este. Persze bocsánatkérések közepette felvette, és sejtésem szerint (ezt biztosra nem tudom), lebeszélt egy esti ivászatot a haverokkal. Szóval igen… pont, mint egy 27 éves egyedülálló férfi, aki ha legalább nem komoly, de kapcsolatot keres, ahogy azt előzetesen leszűrtem a beszélgetéseinkből. Mikor végre hazaindultunk, érezhette rajtam, hogy nem most éltem át életem legjobb 2 óráját, ezért azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy ő mennyire fáradt, mert tegnap is meg ma is dolgozott. Az egyébként 10 perces út kb. 1 órának tűnt, és a kezemet már készenlétbe helyeztem az autó ajtaján, arra az esetre, ha elköszönésnél mégiscsak, ennek a tökéletesen elbaszott este megkoronázásaképp bepróbálkozna egy csókkal. Mikor a házunk elé értünk, felém hajolt, én pedig egy pillanat alatt nyomtam egy puszit az arcára, elhadartam, hogy jó éjszakát kívánok, kipattantam az autóból, és a szobámig meg sem álltam. Levettem a kurva kényelmetlen, de csinos ruhámat, lemostam a vakolatot az arcomról, felvettem egy melegítőt, majd megittam egy üveg bort a tesómmal, akivel megbeszéltünk, hogy ha időben lemondom ezt a fergeteges randevút, akkor talán még egy üveg is belefért volna.

Azóta, mondanom sem kell, minden kontaktot elveszítettem vele. Még egy-kétszer bepróbálkozott egy következő találkával, de itt már volt annyi eszem, hogy leszereltem. Utólag visszagondolva csak röhögök rajta, hogy mekkora barom voltam, hogy ennyit készültem a semmire, és megfogadtam, hogy legközelebb csak akkor fordítok ennyit a külsőmre, ha Bradley Cooperrel készülök találkozni!

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!