horoszkóp

50 idegen előtt kezdtek potyogni a könnyeim

2013.09.07. 16:15

Egy ideje nézegettem és olvasgattam már a rovatot. Kb. hasonló lányok szerepeltek benne, mint amilyen én lehetek, hogy megoldással szolgálnék, azt nem hiszem, de talán egy kis magyarázattal” – ezzel kezdte történetét egyik olvasónk, aki úgy írta alá a levelet, hogy „egy lány, aki igazán újra szeretné kezdeni”, de azért mi adunk neki egy álnevet, azt, hogy Regina. Szóval Regina is arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért olyan nehéz egy normális férfit találni – főleg egy olyan lánynak, mint ő.

Egy olyannak, aki dolgozik, céltudatos és hajlandó mindenért megküzdeni. Hogy ez az alkat milyen problémákat okoz egy kapcsolatban, arról lebilincselően részletes képet kapunk alább, mivel Regina leírja egy igazán viszontagságos kapcsolatának történetét. Ennek a bizonyos kapcsolatnak, úgy néz ki, (egyelőre) vége lett, de tanulságokkal így is szolgál. Egyetért a következtetésekkel? Ön hogyan viselkedne, hogyan viselkedett hasonló helyzetben? Folyamatosan várjuk a véleményeket, tapasztalatokat és történeteket a Randiblog email-címén – ha van kedve, írjon ön is!

27 éves lány vagyok. Elég kemény, céltudatos és határozott embernek tartom magam, amit szerettem volna elérni az életben, azért mindig megküzdöttem, és ezt sosem bántam, mert sokkal jobban megtanultam becsülni a dolgokat. Sosem hullott semmi sem az ölembe. A legnagyobb problémám a kapcsolatok kialakításánál mindig azzal van, hogy túl határozott vagyok, túl céltudatos, nem irányítható. Többször megkaptam a kapcsolatokban, hogy nem érzik magukat emiatt férfinak mellettem. Érdekes szemléletmód. Szerintem nem ettől lesz férfi a férfi... Nem értem, hogy az mért okoz problémát, hogy pontosan tudom, ki vagyok, mit akarok, hova tartok és azt hogyan érem el. Nem tudom, hogy nem tűnt-e fel a férfiaknak is, hogy a társadalom megváltozott. Sajnos vagy nem sajnos, de kevés ma már egy férfi ahhoz, hogy egy kisebb-nagyobb családot eltartson maga, és olyan színvonalon éljenek, hogy ne kelljen azon gondolkodni, hogy a hó végén vajon mit eszünk, vagy hogyan fizetjük be a számlát. Egy ideje a nők ugyanúgy kiveszik a részüket a terhekből, és ez már kezd normális lenni. Az viszont valamiért nem normális ebben a társadalomban, hogy a nők elférfiasodnak emiatt. Az alapvető probléma az, hogy a mi korosztályunk még facér férfiai képtelenek ezt a változást követni, persze tisztelet a kivételnek. Fontos manapság, hogy a férfi párja művelt legyen, intelligens, okos, de persze emellett kedves, bájos, külsőre elragadó és humoros, de úgy, hogy a férfin egyetlen tulajdonsága se nyúljon túl. Ha kicsit okosabb vagy kicsit többet keres, vagy kicsit többet ért el az életben, az már probléma, mert akkor az önértékelésük összeomlik vagy legalábbis sérül.

Én sosem foglalkoztam ilyen szinten ezzel a témával. Ne értsetek félre, nagyon fontos számomra, hogy egy férfi határozott és valóban férfi legyen mellettem, de elég nehéz olyan emberre bukkanni, aki ennek meg is felel. Nem kell nekem terminátor, se páncélember. Csak legyenek önálló ötletei, ne mindig én mondjam meg, hogy mi legyen, hanem az egészben egy társ legyen, ne egy bólogatógép.

Pár évvel ezelőtt megismertem egy ilyen embert. Az első pillanattól kezdve tetszett nekem, mint később kiderült, én is neki. Ő akkor párkapcsolatban élt, de jól el tudtunk hülyéskedni, és valahogy érdekesen izzott mindig a levegő, ha egy helyiségben tartózkodtunk. Pár hónappal később fordult a kocka, mire ő szakított a barátnőjével, én voltam párkapcsolatban, de időnként összejártunk beszélgetni. Hol a Duna-parton, hol nálam, hol nála, de mindig hihetetlenül repült az együtt töltött idő. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy belészerettem. Az akkori párommal túlságosan különböztünk, ami persze eleinte optimálisnak tűnt, hiszen kiegészítettük egymást, később már hátránynak, mert ritkán voltunk egy véleményen, és nem igazán mentek úgy a dolgok, hogy abból egy életre szóló kapcsolat maradhasson, így megbeszéltük, és pontot tettünk a végére. Innentől kezdődött számomra az igazi álom megvalósulása. Ott volt egy ember, akinek a gondolatai, a hozzáállása, a mimikái, a gesztusa, a hangsúlyai és még a mondatai is hasonlóak voltak az enyémhez. Ránéztem, és úgy éreztem, hogy pontosan tudom, hogy mi jár a fejében, néha csak a szemeiből ki tudtam olvasni. Jött az őrjítő forgószélhez hasonló szerelem és jól el is söpört minket. Az elejétől kedve együtt feküdtünk és keltünk, hol nála, hol nálam. Időnként őrjítő volt két táskával rohangálni, de semmire se cseréltem volna el. Mikor vele voltam, nem számított semmi. Akkoriban sokszor voltam zaklatott, főleg a munkám miatt. Nem igazán kezelem jól, ha csak mímelgetni kell valamit, és nem alaposan csináljuk meg úgy, hogy arra büszke legyek. Sokan ezt le tudják tojni, én nem ez az ember vagyok. Ő viszont hihetetlen nyugalmat árasztott magából, mindig meg tudott nyugtatni és elfeledtetni velem a munkát. Úgy néztem fel rá, mint ahogy ovisok az apukájukat szokták csodálni. Ha vele voltam, teljesen átszellemültem.

No persze ez nem tartott örökké. Lassan annyira kezdtem kötődni hozzá, hogy a sérelmeket lenyeltem, próbáltam olykor megbeszélni, de nem tudtam. Annyira féltem, hogy elveszítem, és akkor összeomlok, hogy inkább hallgattam, és azt hiszem, ő is ezt csinálta. A feszültség viszont nőtt. Egy kisebb kiruccanás alkalmával szerinte nem viselkedtem megfelelően azért, mert nem szerettem volna loholni a társaság után, akik mindent csak futtában néztek meg, elkészítettek pár Facebook-fotót és már rohantak is tovább. Életemben először voltam egy olyan helyen, ahova évek óta vágytam. És ilyenkor imádok alaposan körbenézni, mindent megszemlélni, nem rohanni és a hangulatot is magamba szívni. Bosszantott, hogy mért mások véleménye a fontos, és mért nem engedi, hogy kicsit kilógjunk, és csináljuk úgy, ahogy nekünk jó, ahogy mi ketten is élvezhetnénk. Persze, társasággal voltunk, és szó sincs arról, hogy én bomlasztani szerettem volna az egészet, csak valahogy magamba szívni azt a romantikus kis óvárosi hangulatot.

Mikor hazajöttünk, semmit sem beszéltünk meg. Egy hétig alig szólt hozzám, majd pontot tett az egész végére. Nem kérdezte meg, hogy hogy éreztem magam, mit gondoltam, mit éreztem, nem próbálta megbeszélni sem, csak lezárta azzal az indokkal, hogy valószínűleg nem én vagyok, akit keresett.

Persze azonnal összezuhantam. A keménységem csak egy jó nagy páncél, ami mögé bújni tudok a hétköznapokban, hogy mások ne bántsanak.

Hónapokra eltűnt, majd egyszer összefutottunk a villamoson. Mondta, hogy ebédelhetnénk együtt, ha van időm. Együtt ebédeltünk egyszer, akkor megbeszéltük, hogy ha ráérünk ismét, kiülünk a Duna-partra beszélgetni, mert mesélnem kell valamit. Akkoriban felajánlottak nekem egy új pozíciót a cégnél. Sokkal több felelősség, nagyobb nyomás, napi 10 óra munkavégzés, ha igazán jól akarod csinálni, és én azon morfondíroztam, hogy elvállaljam-e. Régen egy ilyen lehetőségre azonnal igent mondtam, de most éreztem, hogy valami hiányzik, hogy az erőm kicsit elveszett, nem értettem, hogy mért nem vállalom be, megyek és csinálom, mint a gőzgép, ahogy szoktam. Aztán szépen rájöttem, hogy ő akkora erőt adott nekem, mint senki, hogy mellette semmi nem volt lehetetlen, és hogy soha életemben nem éreztem még ilyet, és hogy valószínűleg be tudnám vállalni és jól tudnám csinálni, ha ő ott lenne, ha ott lenne, mint egy segítő kéz, aki elkap néha, ha már a kimerültségtől csuklom össze.

Eljött a Duna-parti este ideje, és ezt szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire sokat jelent nekem... Közben kiderült, hogy ő visszament az exéhez, akivel előttem járt évekig, mikor ez az egész história kezdődött. Csak el akartam mondani, aztán azt kezd az infóval, amit szeretne, talán végiggondolja, mérlegel és pontosan úgy dönt, ahogy neki jó. Én még csak a bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy elmondjam ezt az egészet, amikor ő megszólalt és elkezdte mondani, hogy hiba volt akkor szakítania, hiba volt nem megbeszélni, és már nagyon bánja. Erre minden kifakadt belőlem, elmondtam, hogy mire döbbentem rá, hogy még mindig mennyire szeretem, és minden, amit ilyenkor el lehet képzelni. De ő párkapcsolatban volt. Újra és talán utoljára meg akarták próbálni a lánnyal, akivel persze már nem először kezdte újra szakítás után. De én nem tudtam elfelejteni azt, amit mondott. Egyre többször találkoztunk ebédidőben. Kezdtek benne is feljönni az érzések, látszott a szemén, hogy tanácstalan, hogy mit tegyen. De nem akart x.-jére is véget vetni ő annak a kapcsolatnak, ha már megígérte a lánynak, hogy ad egy esélyt. Én pedig hajthatatlan lettem. Minél inkább éreztem, hogy hogy ragaszkodik hozzám, annál inkább láttam, hogy ezért muszáj küzdenem, nem engedhetem csak úgy el. (Persze… folyton küzdök, gyakorlatilag kisgyerekkorom óta mindenért. Sokszor kellett felállnom úgy, hogy mások inkább a földön maradtak, nem véletlen lettem ilyen erős jellem. Mindenki ismeri azt a mondatot, hogy „ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz!”, hát nekem jó párszor volt ilyen az életemben.) Egy idő után persze ő is megtört, engedett a kísértésnek, úgy, hogy a kapcsolatukban semmi sem változott.

Tartott ez így pár hónapig, majd én nem bírtam tovább, hogy nem tesz semmit sem, és megszakítottam vele a kapcsolatot. Megszakítottam pár hónapra, utána nem bírtam tovább nélküle, és ismét nála kötöttem ki. Ismét kezdett minden szép és jó lenni, de ő csak nem változtatott az egészen és én ismét elmenekültem... Ez mindaddig így folytatódott, amíg két hónapra ki nem utaztam Ázsiába. Nem túl fejlett országban dolgoztam pár hetet, és eleinte ezt neki nem akartam elmondani. Hogy miért? Mert tartottam tőle, hogy nem az lesz az első gondolata, hogy „Uram atyám, mi fog vele történni, meg is betegedhet…”, hanem az, hogy „ez baromi jó, egy csomó pénzt fogsz vele keresni!”. Mikor már minden végleges volt, megvolt a szállás, az időpont, a repülőjegy, akkor egyik este elmondtam neki. És persze mi volt a reakció? „Ez baromi jó, egy csomó pénzt fogsz vele keresni!” ... Hihetetlenül fájt. Elmondtam neki, hogy pont ezért nem mondtam el egy hónapja az egészet, mert pont ettől tartottam. Ő persze szabadkozott, és mondta, hogy az első gondolata az volt, hogy vajon mi minden történhet ott velem, csak nem akarta mondani. Tulajdonképpen mért nem akarta mondani? Olyan dolgokat kimondott előtte annak ellenére, hogy párkapcsolatban volt, amit nem szabadott volna, akkor egy ilyen baráti aggódást mért ne mondhatott volna? Talán mert valójában nem is gondolta így? Hogy miért vállaltam be ezt a két hónapot, az egyszerű volt... Végre úgy hazamenni, hogy nem azt lesem, hogy vajon a kocsija ott áll-e a ház előtt, mert rádöbbent, hogy mit veszít nélkülem... vagy esténként lefeküdni úgy, hogy teljesen biztos vagy abban, hogy annak az autónak a hangja, amit hallasz, még ha hasonlít is az ő kocsijáéra, nem ő az, egy kis megnyugvás nyújtott. Azt hittem, könnyebb lesz elfelejteni.

Mielőtt kimentem, kérte, hogy hadd találkozzon velem. Nem ellenkeztem… történt, ami történt.

A két hónap eleje persze állandó kommunikációval kezdődött. Majd mikor ismét nem láttam semmi értelmét az egésznek, akkor egyszerűen írtam egy mailt, amiben leírtam, hogy ez az egész már majd egy éve megy így, és a döntése mindig az, hogy nem szállhat ki abból a kapcsolatból, mert az utolsó esélyt azt meg kell adni, ha már ígéretet tett neki, és legfőképpen magának, hogy mindent megtesz azért, hogy az működjön. Persze kérdezhetnétek, hogy hogyhogy MINDENT?… mikor kettős játszmát játszott... de ezt a kérdést én biztosan nem fogom tudni megválaszolni.

Lezártunk megint minden kommunikációt pár hétig, amikor is visszaírt. Persze az időeltolódások miatt én már éppen a napi munka velejében voltam, mikor megkaptam a mailt, ami olvasása közben belülről fájt a szívem. Megkaptam, hogy ismét túl kemény vagyok, és bántom őt. Hogy a keménységemmel eltaszítom, és hogy neki ez mennyire fáj. És nekem vajon mennyire fájt? Hány este ugrottam fel otthon és rohantam az ablakhoz, ha az ő kocsijának motorhangját hallottam? Hányszor lestem folyton ki az ablakon, hogy hátha épp most jön? Hányszor szerettem volna csak összefutni az utcán, hogy lássam? És hányszor öltöztem mindig azokba a ruhákba, amit ő szeretett rajtam, csak azért, hogy ha esetleg összefutunk, akkor tetszem neki, hogy megragadjak a fejében? Utálok gyengének látszani idegen emberek előtt, és ott 50 idegen ember előtt kezdtek el csendben potyogni a könnyeim. Elég jól el tudtam bújni. Így aki látott is, az azt feltételezte, hogy honvágyam van, vagy ha a hozzám közel álló munkatársak kérdezték is, ezt mondtam...

Két hónap után hazajöttem. Valószínűleg minden álmom teljesült volna, ha a reptéren vár, de persze nem volt ott. Hazajöttem, és minden ugyanúgy ment tovább, mint előtte. Próbáltam nem keresni, nem reagálni, egy közös sörözésre viszont lejött. Elvileg azért, hogy lássa, hogy jól vagyok. Állítólag mikor hazaértem, akkor egyik este eljött erre kocsival, hogy megnézze, hogy valóban hazaértem-e. Sajnos nem vagyok kőből, pedig néha jó lenne. Mert akkor az ilyen kijelentések hallatára is csak álltam volna tovább a vodka narancsommal a kezemben, de nem. A nyakába borultam, megcsókoltam… Hihetetlenül hiányzott az az ölelés. Az az érzés, hogy végre biztonságban vagyok, amit csak ő tudott nekem megadni. Az illata, amit az első perctől kezdve imádtam, és ha csak rövid ideig is, de eszméletlen jó érzés volt mindez így együtt. Párszor megint találkoztunk. Utoljára a névnapján, amikor megleptem őt. Sikerült tényleg meglepetést szerezni neki, amit nem is sejtett.

Aztán párszor beszéltünk még telefonon. Legutoljára akkor, mikor kiderült, hogy valószínűleg van egy újabb betegségem. Ő volt az első gondolatom, akit fel akartam hívni és el akartam mondani neki, mert tudtam, hogy ő tud a legjobban megnyugtatni. Akkor egy hete már nem kerestem, de valahogy olyan rosszul érintett ez a hír, hogy felhívtam, gondoltam, hátha megnyugtat. Mikor felhívtam, nem volt képes 20 percet szakítani rám, hogy végighallgasson, pár mondattal megnyugtasson. Mindig azt mondogatta, hogy én mennyire fontos vagyok neki. Hogy ő mindig tudni szeretne rólam, mert eszméletlenül fontos vagyok neki. Majd mikor felhívom, egy szerintem komoly dologgal, akkor képtelen félretenni a munkáját 20 percre. Nem törzsidőben hívtam őt, hanem 6 körül. Tudom, hogy sok munkája volt és mondta is, hogy vagy 8-kor fog végezi... de lehet, velem van a baj, de akármelyik barátom hív azzal, hogy baj van, és lehet, hogy beteg, mert minden jel erre mutat, és az összes tünet előjött, és az az orvos mondta, aki egy évvel ezelőtt egy másik betegségemre is rámutatott csak tünetek alapján, akkor bizony én felállok az asztalomtól, bemegyek egy tárgyalóba és végighallgatom. Ha mondani nem is tudok mit rá, csak annyit, hogy nagyon gyorsan vizsgáltasd ki magad, mert aggódom miattad, akkor ennyit mondok, de ha csak meghallgatni tudom, akkor ezzel segítek neki. Hát ő csendben hallgatta, mikor én is elhallgattam, mert valami reakciót vártam, akkor ketten csendben hallgattunk. Majd mikor mondtam, hogy most van az a pont, hogy neki erre mondania kellene valamit, akkor annyit mondott, hogy ne haragudjak, de ő közben dolgozik.

De haragudtam... Van olyan ember, aki erre azt mondja, hogy ne haragudj, nyugodtan dolgozz tovább? Biztos van, az, aki pontosan ugyanúgy gondolkozik.

Azóta nem kerestem. Pokoli volt és sajnos még a múlt időt sem használhatom, mert most is pokoli. Ha van egy kis időm, mindig ő jár az eszemben. Keresni nem fogom, mert folyamatosan felvillantom magam előtt, hogy 20 percet sem volt képes rám szánni, azóta pedig egyszer sem keresett meg, hogy megkérdezze, hogy elmentem-e a vizsgálatra és megvan-e a pontos lelet.

A betegség pedig nyilván nem egy kis nátha, az nem ütne be nekem se. Nyilván komolyabb, olyan, ami miatt megint az egész életemet megváltoztathatom, ha nem akarok komolyabb következményt.

Hát ennyi...

Ő mindig tudja, hogy hogy kell egyetlen mondattal jókedvűvé tenni, mindig tudja, hogy hogyan vigasztaljon meg, de én valahol mindig a sor alján voltam. Néha, mikor azt mondta, hogy most a jelenlegi párjának adott lehetőséget, hogy megnézze, hogy összeillenek-e, hogy működhet-e kettőjük között, akkor mindig úgy éreztem, hogy kislány, húzz egy cetlit és állj a sor végére.

És hogy mi a tanulság? Még én is csak keresem, de többféle változata lehet.

Lehet úgy gondolni rá, hogy az igazán elsöprő dolgok, mikor úgy hiszed, hogy ő az, akire mindig is vártál és hihetetlen rózsaszín köd van a szemed előtt, akkor annak soha nem lesz jó végeredménye, mert nem veszel észre olyan részeket, amik fontosak lehetnek a teljes kép megítélésében.

Vagy lehetne az is egy hihetetlenül nagy tanulság, hogy becsüljük meg azokat a férfiakat, akiknél néha azt érezzük, hogy uncsik, vagy megültek mellettünk, de rájuk mindig számíthatunk, mert ők mindig ott vannak, sosem hazudnak nekünk és sosem kell másodiknak éreznünk magunkat mellettük.

De az életemre vetítve az is lehetne egy tanulság, hogy azok a lányok, akik határozottak, céltudatosak és két lábbal állnak a realitás talaján, nem félelemre adnak okot, hogy nem leszünk mellettük elég férfiasak, csupán rendkívüli társak lehetnek, akikkel együtt rengeteg mindent érhetünk el, és sosem egy pótkerékként kell tekinteni rájuk, akit folyton magunk után kell rángatnunk nagy férfiasságunkban, hanem a bicikli pedáljaként, amivel meghajthatjuk a láncot, hogy az egész gépezet egy egységként menjen előre.

És hogy mért írtam meg ezt az egészet? Talán azért, mert ez esetleg segíthet nekem tovább lépni. Végre elfelejteni azt az embert, aki engem egy marionettbábuként tud kezelni, mert olyan hatással van rám, és mert reménykedem, hogy ha elfelejtem, akkor nekem is becsöppen az életembe az az ember, akire mindig is vágytam.

Persze aki igazán romantikus filmekbe illő befejezést szeretne, az elgondolhatja azt is, hogy ezt az egészet azért írtam le, hogy hátha egy nyár végi, őszi napon, az Indexet olvasva ez a srác rátaláljon az írásra, végigolvassa, újra átélje fejben ezt a majd 2 évet, és ha döntésre jutott a párkapcsolatában, és végérvényesen megállapította, hogy nem az a lány kell neki, akkor megkeressen és már tényleg ott legyen egyszer a kocsija, amikor épp hazajövök, és a szememmel végigkutatom az autók típusát és színét.