horoszkóp

A kollégáim már az alkalmazottaim

2013.11.03. 16:37

Nagyon régóta olvasom a Randiblogot, bennem is rengeteg érzés fogalmazódott meg, jól esne kiírni magamból az én történetemet, vállalva a régi sebek felszakadását. Tudom, hogy mindenki a saját hibájából tanul” – ma egy újabb olvasói levél kerül sorra, ennek a beküldőjét Viktóriának kereszteltük át. Történetében két férfi is szerepel, de már a bevezetőből sejthető, hogy Viktória végülis egyikükben sem találta meg az igazit, pedig az egyik kapcsolat következtében szinte az egész élete megváltozott, méghozzá úgy, amit sokan talán irigyelnének. De nem meséljük el előre az egészet, inkább csak emlékeztetjük önt, hogy az ön levelét is várjuk a Randiblog email-címén! Írjon ön is legutóbbi szakításáról, nagy szerelméről, rosszul sikerült randijáról, vagy bármiről, ami párkapcsolatokkal kapcsolatos!

Pár éve volt egy nagy-nagy szerelmem. Idősebb volt nálam tíz évvel, de ez sosem zavart, mindig érettebb gondolkodású voltam, mint a társaim. Távkapcsolatban éltünk, és itt a táv nem Szeged és Kiskunfélegyházát jelentett, hanem országokat.

Szerelmes voltam, sosem éreztem előtte ilyet, senki és semmi nem tántoríthatott el tőle. Pedig próbáltak. A családom, a barátaim. Az ő barátai pedig őt, tőlem. Két évet voltunk együtt, viharos két évet. Szakítások, megcsalás, anyázások és szenvedélyes kibékülések. Több ezer kilométer és rengeteg fájdalom ellenére nem tudtuk elengedi egymást. Ha hazajött, mindig egymás karjaiban kötöttünk ki, pedig minduntalan megfogadtam, soha többet! Aztán eljött a nyár – ismét épp a soha többet fázisban voltunk – és munkát ajánlottak egy szórakozóhelyen a Balaton környékén. Elfogadtam, mert éreztem, hogy menekülnöm kell, különben nem szabadulok ebből az ördögi körből. Ez első pár hét nehéz volt, de összességében könnyebb, mint otthon. Aztán egy mámoros éjszakán a főnököm karjaiban kötöttem ki. Nagyon szégyelltem magam, de már nem volt visszaút, ismét belekerültem egy kesze-kusza szerelmi történetbe. Neki barátnője volt, akit már régóta nem szeretett, kérte, adjak időt, rendbe rakja a dolgait. Hittem neki, bár tudtam, hamupipőke csak a mesében létezik, életszerűtlen, hogy én megjelenek, ő belém szeret és mindent felad (közös cég stb.).

Két héttel később azonban megtette. Azon kaptam magam, hogy egy milliomos férfi oldalán állok egy öt csillagos szállodában, száz ember lesi a kívánságaimat és a kollégáim már az alkalmazottaim... De én nem voltam boldog. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, csak éreztem, hogy valami feszít, mardos és megöl belülről. Hazamentem pár napra, hogy feltöltődjek, meg hogy jól bepálinkázzak a barátnőimmel, ne csak tejszínes szarokat szürcsöljek egy cuki koktélruhában, egy cuki helyen, sok cuki emberrel. A negyedik pálinkám és vagy két óra panaszkodás után belépett a kávézóba ő. Ő, akiről nem is tudtam, hogy jelenleg itthon van, és aki miatt a főnököm karjaiba menekültem. A szívem ismét ugyanazokat a tüneteket produkálta, és teljesen elment az eszem. Pár óráig egymáshoz sem szóltunk, csak lopva néztük egymást. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy egy taxiba ülök vele. Ismét a karjaiban kötöttem ki. Mikor reggel magamhoz tértem, csak néztem őt és hirtelen rájöttem, hogy nincs feszülés ott bent, nem mardos semmi, csak… csak jó nagyon itt.

Mikor magához tért ő is, mindent megbeszéltünk, kérte, sírva kérte hagyjam el a másikat mert ő még mindig szeret. És én is szerettem. Hát elhagytam. A szívem beleszakadt mert a „főnököm” nagyon jó ember volt, de ez a világ engem taszított. Nem akartam kitartott lenni, magamnak akartam a sikert, nem mások árán. Meg ugye a szerelem. Az az undorító érzés, ami még akkor sem akart megszűnni, mikor ismét elhagyott... Mert hogy „mindketten tudjuk, hogy 1600 km választ el minket, te nem jössz ki, én nem megyek haza... szeretlek, de ez így nem működik." És igaza volt. Nem működött, pedig nagyon akartam.

Rettenetes hetek, hónapok következtek, ha megcsörrent a telefonom, görcsbe rándult a gyomrom, hogy ő hív... de nem hívott. Soha sem hívott. Öt kínkeserves hónap után, meggyőződésem szerint a Jó Isten próbára tett. Ugyanis ismét összefutottunk. És én ismét megbuktam… De akkor már nem hittem... màr én is felfogtam, hogy vége... Csak egy kis részt akartam még belőle, és abból, amik mi voltunk.  Aztán elengedtem.

Másfél év telt el azóta.

Két hete újra láttam, de rá sem néztem. Nem azért, mert nem mertem, hanem mert már nem akartam. Sosem fogom elfelejteni, hogy mennyire bántott és hányszor átvert. És  én milyen kibaszott ostoba voltam és milyen kibaszott szerelmes.

De a szerelem néha meghal.

Néha pedig agyonverik…