„Bizonyára mindenkinek vannak rémtörténetei a társkereső oldalakról. Én most azért ragadtam billentyűzetet, mert olyan értetlen, nagyképű és – erre nem tudok jobb szót – bunkó alakokkal is lehet találkozni a társkereső oldalakon, hogy nem is csodálkozik az ember, hogy ezeknek a férfiaknak (nyilván nők is vannak ilyenek, arról nem tudok nyilatkozni) nincsen párja. Úgy döntöttem, azért, hogy az értelmesebbje okuljon belőle, leírnék néhány velem megesett történetet, hogy férfiak, lássátok, milyen hibákat NE kövessetek el” – a mai poszt beküldőjét Piroskának kereszteltük át, és a bevezetőhöz nem is kell sokat hozzátenni, teljesen világos, hogy miről lesz szó. Hiába, a társkeresés nem egy egyszerű műfaj, tegyük hozzá, természetesen a férfiaknak sem az. Ha Piroskához hasonlóan önnek is vannak rossz tapasztalatai (vagy éppen jók), és van kedve megírni őket, kérjük, a Randiblog email-címére küldjön üzenetet!
„Magamról annyit, hogy van egy kisgyerekem, akivel sajnos kettesben maradtunk. Olyan férfit keresek – és ebből az adatlapomon sehol nem csináltam titkot -, aki a kicsinek is ideális „apukája” lenne, komoly kapcsolat, közös családalapítás jöhet csak szóba. A „kit keres” résznél egyértelműen és hangsúlyozva leírtam az életkori, földrajzi követelményeket (semmi távkapcsolat), hogy az illető szingli legyen és azt, hogy felsőfokú végzettséggel rendelkező társat keresek. Nyomatékosítottam – mivel se időm, se kedvem napjában tucatnyi lepattintó levelet írni –, hogy csakis olyan jelentkezzen, aki ezeknek a feltételeknek megfelel.
Ehhez képest rengetegen írnak, hogy igaz, ő (apám lehetne) éves/Karakószörcsögön, tőlem 300 km-re lakik/családja van/8 általánosa van/stb, de azért nagyon szeretne megismerkedni. Kedves férfiak, az értő olvasás miért luxus? Ha odaírjuk az adatlapra, hogy kit keresünk, akkor őt keressük és nem mást. És nem fogjuk feladni az elveinket csak azért, mert látunk egy – többnyire igencsak előnytelen – fotót rólatok. Péter esete: érkezik egy levél, melyben előadja, hogy ő eredetileg az én városomban lakott, de már pár éve Pesten él, viszont hamarosan szabin lesz két hétre, ha gondolom, adjam meg a telefonszámomat és randizzunk. Udvariasan válaszoltam neki, hogy köszönöm az érdeklődést, de mint azt az adatlapomon is olvashattad, távkapcsolat kizárva, és ezen az se változtat, hogy valamikor itt éltél, ha most már nem… Fél perc múlva érkezik a következő válasz: „Költözésről még nem hallottál, okostojás!?” – majd letilt, hogy válaszolni se tudjak. Kedves Péter (és többiek), ha magadra ismersz, innen üzenem, hogy ha nem tiltottál volna le, elmagyaráztam volna, hogy éppen, hogy elköltöztem a fővárosból, mert egyedülálló anyaként számomra vannak ésszerűségi szempontok, amit nem tudok, és nem is akarok felrúgni egy társkeresős profilkép kedvéért (sem). Főleg nem olyanért, aki ilyen stílusban, minden gondolkodás nélkül vagdalkozik, lehetőséget se adva arra, hogy megmagyarázzam a döntésem hátterét. De ha gyerektelenként nem is vagy tisztában bizonyos szempontokkal, gondolhatod, hogy nem véletlenül írtam oda, kit is keresek, meg egyébként is, szívem joga megválasztani a jövendőbeli társamat.
Főleg akkor nem szeretjük a kéretlen személyektől érkező levelet, ha az ordít arról, hogy a szerzője a stilisztikai és helyesírási készségek teljes hiányától szenved. Ha máshogy nem megy – mert igen, van olyan diplomás ismerősöm is, aki a szakterületén zseni, de képtelen egy mondatot helyesen leírni –, akkor használjátok legalább a szövegszerkesztő vagy a böngésző helyesírás-ellenőrzőjét! Nem kell feltétlenül cicerói, modoros körmondatokat írni, az sem baj, ha lemarad egy-egy vessző, de alapvető dolgokra (köszöntés, udvarias elköszönés, az írásjelek, a központozás helyes használata, a rövid-hosszú hangzók megkülönböztetése és egyéb elemi dolgok) figyeljetek oda.
A következő, a „hendikep”. Valamilyen okból mind ott vagyunk, és azért, mert nincs társunk. Lehet, hogy a Föld legjobb partija vagyunk, csak épp autóbalesetben elvesztettük a társunkat, de valószínűbb, hogy valami miatt az életben nem tudunk megfelelően ismerkedni, párt találni. Nálam ez a „hendikep” az, hogy kicsi gyerekem van, aki mellett ráadásul semmi esélyem eljárkálni, élőben ismerkedni. Első kérdése mindenkinek, hogy mi történt az apjával. Megjegyzem, ehhez senkinek semmi köze – pláne első levélben –, a lényeg, hogy nincs és pont (nyilván, ha együtt élnék vele, nem látogatnék, és főleg nem ezekkel a preferenciákkal ilyen oldalakat). Azonban az ilyen „hátrányok” (mert valljuk be, sok pasi nem kifejezetten gyerekes nőket keres, ami érthető) megemlítése fontos, de a ti részetekről is! Ha van valamilyen hátrányod, fogyatékosságod, az ne a randin derüljön ki!
Erről csúcs történet, amikor Pállal megbeszéltünk egy közös fagyizást, mert a levelei és az arcképe alapján szimpatikusnak tűnt. Pál azonban „elfelejtette” megemlíteni, hogy súlyos testi fogyatékossággal él, ami a négy végtagjából legalább hármat érint. Amikor élőben megláttam, tudtam, hogy na, erről ennyit, de nem akartam megbántani. Ő azonban még ekkor se érezte szükségét, hogy elmondja, mi történt vele, mintha legalábbis ez halál természetes lenne; engem viszont olyan stílusban és olyan, rá abszolút nem tartozó dolgokról faggatott, hogy fellélegeztem, mikor végre megszabadultam tőle. Tanulság: ha valami problémátok van, azt jó előre közölni, mert előbb-utóbb úgyis kiderül, és ha a hátrányt, fogyatékosságot még igen, a sumákolást már senki nem díjazza.
Nem lehet elégszer elmondani az örök szabályt: a „nem” még mindig azt jelenti, hogy NEM. Ha valaki azt írja nektek, hogy köszi, de nem, legyen az bármilyen udvarias forma, az akkor is azt jelenti, hogy ne próbálkozz tovább, mert lehet, hogy egy Adonisz vagy, de az illető akkor sem téged keres. A kellemetlen helyzetet súlyosbítja, ha még ezek után is magyarázkodni kell, mert az értő olvasás itt sem megy, és még meg is sértődsz. A külföldön dolgozó Patrikkal esett meg, hogy mindjárt az első válaszlevélben jeleztem, nem szeretnék távkapcsolatot. De csak tovább győzködött, hogy ő kéthetente hétvégén hazajárna hozzám (mindezt a második levelében), gondoltam, nem szabadulok olyan könnyen, így indokoltam: a gyerek apjával is a távolság miatt mentünk szét. Amit Patrik a következőképp reagált le: szóval én még mindig együtt élek a gyerekem apjával és onnan kacsintgatok kifele, szédítem a szegény társkeresőket? Micsoda egy szemét vagyok!
A végére hagytam a kapcsolatban élő, futó kalandot kereső jelölteket. Tisztelt társkereső! Ha egy adatlapra világosan oda van írva, hogy független, komoly kapcsolatot keres az illető, akkor ne bombázd levelekkel, hogy szívesen megfektetnéd, és ne tedd magadat nevetség tárgyává, hogy ígéreteidet egy olyan fénykép mellől teszed meg, amin boldog férjként és apaként virítasz. Máig se értem például Pongrácot, aki világosan olvashatta, hogy nős férfiak kizárva, ehhez képest hetek óta kétnaponta megnézi az adatlapomat (amiről én minden alkalommal emailes értesítést kapok). Már kezdenek ijesztő gondolataim lenni, mi olyan érdekes neki egy egyszerű arcképen…
Ennyi lenne az én történetem. Biztos lesznek még hajmeresztőek, bár már úgy vagyok vele, hogy annyira kiábrándultam ebből az egész témából, hogy jó ideje passzívan vagyok fent – nem keresek, ha valaki ír, annak válaszolok, de nyilván sejthető, hogy milyen tartalommal. Azt hiszem, inkább megvárom, amíg a való életben össze nem futok a nagy Ő-vel. Azt azonban remélem, hogy legalább néhány úriember szemét sikerült valamennyire felnyitnom, hogy mire figyeljenek oda – hosszú távon saját maguknak is jót tesznek ezzel.”