Apukám javarészt egyáltalán nem tudja, mi történik velem

A múlt vasárnapi posztunk címe az volt, hogy Itt tudtam meg, hogy miért nem volt szükség óvszerre. Egy olvasói levelet közöltünk benne Alfrédtól, aki azzal kezdte, hogy „ez a történet biztosan érdekes véleményeket fog kapni”. Alfrédnak igaza lett, tényleg rengeteg megosztást és sok válaszlevelet inspirált ez a poszt az elmúlt egy hétben. Most a beküldött olvasói levelekből közöljük a négy legérdekesebbet, lássuk, ki mit üzen Alfrédnak, aki pár hónapja volt még csak kapcsolatban egy nővel, amikor becsúszott egy nem várt terhesség. A baba megszületett, de Alfréd már egy ideje nincs együtt a nővel, a gyerekkel sem tartja a kapcsolatot. Ha nem olvasta azt a posztot, először kattintson ide, aztán olvassa el az alábbi reakciókat! Ha ön is hozzászólna, van saját tapasztalata vagy véleménye, kérjük, írjon ön is a Randiblog email-címére!

Alfonz

„Én 35 éves, elvált férfi vagyok egy 9 éves, tündéri fiúval, akit édesanyja nevel, de nagyon jó kapcsolatom van vele (mármint a gyermekkel). A mi sztorink sok szempontból szokványos: együttélés, öröm és boldogság, korai házasság, „jöjjön a gyerek” elhatározása, majd jött a gyerek, és elhidegültünk. Nem a gyerek hibája, hanem a gyermek édesanyjáé és az enyém, hogy eddig jutottunk – egyenlő arányban. A gyermek nem tehet semmiről, én a saját hibáimból remélhetőleg tanultam, az exfeleségem meg nem érdekel már ilyen téren, de remélhetőleg ő is. Nekünk az első pár évben a válást követően nagyon jó viszonyunk volt, most viszont teljesen megromlott, mi most éljük át a válás utáni rossz kapcsolatot.

Ez annyiban rossz, hogy számunkra innentől végleges lesz (mármint a rossz vagy inkább teljesen idegen viszony), ismerem magamat. Na, de nem is az én sztorimat akarom leírni, az kevésbé fontos, és egész jól is viselem.  Végigolvasva a cikket, találtam benne pár érdekes dolgot, amire mindenképpen reagálni akarok. „Azt látom, hogy a nők nagyon sokszor nem néznek magukba” – Isten hozott a való világban, Neo. A nők így működnek. Nézz körbe a környezetedben. Mindig mindenért a férfi a hibás. Két dolgot tehetsz: lenyeled a pirulát és megy tovább az élet vagy vitatkozol vele. A férfiak nagy többsége a gyerek miatt az elsőt választja. És ezzel jól ki is baszott magával egy életre. Meg a gyerekével is. Ugyanis a gyerek, pláne, ha lány, azt fogja megtanulni, hogy ez a normális viselkedés, a férfiak meg nyuszik és lehet őket ugráltatni. Sajnos. Szóval küzdj, ha valóban fontos a lányod. „Abban bízom, hogy ha nagyobb lesz, kíváncsi lesz rám. Szán rám annyit, hogy meghallgassa az én történetemet is” – A környezetemben van jópár férfiember, aki ugyanígy gondolkodott. Amit elértek ezzel, hogy a gyermekük már nem is akar velük találkozni. És teljesen idegenként tekintenek az apjukra. Amennyiben ezt el akarod kerülni, küzdj a gyerekért. Tizenpár év múlva lehet, hogy érdekelni fogja a történet. És lehet, hogy még egyet is fog érteni veled. De semmi sem fogja visszahozni az elmulasztott éveket. Nem lesz kötődés, ami kialakuljon. Higgy nekem. A jövőbeni kapcsolatodért a jelenben kell megküzdened. Sajnos a társadalom úgy van berendezkedve és kondicionálva, hogy csak a nők az áldozatok, az apák sosem. Ők mindig vétkesek. Pedig egy felelősségteljes, a gyermekét szerető apa pont ugyanakkora áldozat, mint a nők. Lehet, hogy hibáztak és megbántották a nőt – én is megtettem. Ettől nem lettem rosszabb apa. Rossz férj és rossz családfő igen, mindenképpen. De mint apa, továbbra is szükségesnek látom magam a gyermekem szemében. Ha azt akarja a posztoló, hogy a jövőben a gyermeke az élete részének tekintse őt, akkor küzdjön érte. Azzal, hogy felelőtlenül (igen, az volt, ne szépítsük) összehozta a gyereket, felelősséget vállalt érte, hogy valamilyen szinten részt vesz az életében.

Ha nem kell a felelősség, mert nem akar küzdeni érte, ne várja el majd tőle, hogy az élete részének tekintse. És ezzel magának okozza a legnagyobb fájdalmat. Lehetnek most ebből iszonyatosan nagy viták meg örökharag és társai. De a gyermek hozott anyagból dolgozik, a látott mintákból tanul. Ha részt akar venni az életében, és formálni akarja a gyermeket, akkor küzdeni kell. Ha az édesanyára bízza az egészet, akkor neki nem lesz a gyermek életében semmi keresnivalója. „Érdemes átgondolni a dolgokat, mielőtt mocskoljuk a másikat. Sok esetben a nőknél van a hiba. A férfiakról meg annyit, hogy amelyik kutya otthon jóllakik az nem megy máshova” - Az első mondatod teljesen igaz, de a következővel gyorsan adsz is magadnak egy iszonyatos pofont. Nem a nőknél van a hiba. A hiba két félben együttesen keresendő és mindegyikben ott van. Egy kapcsolat két emberen múlik és két emberen megy tönkre. Amikor olyat hallok, hogy „de mindent megadtam neki, mégis elhagyott” – mindig eszembe jut, hogy mindent megadott-e a másiknak, amit az várt, vagy mindent megadott-e a másiknak, amiről úgy gondolta, hogy a másiknak arra van szüksége? Mert a kettő nem ugyanaz...”

Alexia

„Nőként tragikus ilyen nőkről olvasni. Egy nő két dolgot akar nagyon. Hogy legyen gyereke, és hogy ne legyen gyereke. Végtelenül tisztellek azért, mert megpróbáltál családot kovácsolni egy kalandból. De sajnos a labda nála volt. Egészen idáig. Aki tilt egy gyereket a másik szülőjétől az önző és gyerekes. Vedd fel a kesztyűt, és menj bíróságra közös felügyeleti jogot követelni! Kellesz annak a csöppségnek, nem csak 15 év múlva, mert addigra lehet már olyan szinten agymosott lesz, hogy rád sem fog köpni. Ha pedig érzel annyi erőt magadban, kérj gyámságot, miszerint nem tartod megfelelőnek az anyát az anyaságra. Ha már érett nőként elcseszte az életed, legyél férfi, és csapj vissza. A gyerek legyen az első!”

Almira

„38 éves boldog házasságban élek több mint 10 éve. Az utolsó mondat („a férfiakról meg annyit, hogy amelyik kutya otthon jóllakik az nem megy máshova) tökéletes, egy párkapcsolatnak ez a lényege. Már megtanultam, hogy a nők és a férfiak között is vannak szemét alakok. Az egyik ismerősöm (hölgy) pont ezt tette a barátjával 14 évvel ezelőtt. A pasit nem ismerem, de az anyja annyira az apja ellen nevelte a gyereket, hogy egyáltalán nem kíváncsi az apjára. Pedig én tudom az anyától, hogy ő akarta csak a gyereket, mert gondolta, ezzel magához láncolja.

Aljas húzásnak tartom. Egy ismerősöm meg 2 kis gyerekkel 17 éves kapcsolat, 10 éves házasság után hagyta el a férjét egy gazdag pasi miatt. Az anya már teljesen ki akarja irtani az apát az életükből. Óvodai-iskolai előadásra nem mehet el, ha beteg, nem látogathatja meg őket stb. Neki és neked is azt tanácsoltam/tanácsolom, hogy jogi úton követeld jogaidat. Egy gyereknek az apára is szüksége van. Legalább 2 hetente legyen veled a lányod, ha csak 2 hetente 2 napot töltesz vele, akkor már kialakul benne egy kép rólad tizenéves korára, hogy döntsön ő, ki milyen ember.”

Alíz

„Bármi történt is közted és a gyereked anyja között, ne engedd, hogy az elszakítson a kislányodtól! Ha bármi módja van, hogy felvedd vele a kapcsolatot, tedd meg. Az én apukám sem élt velünk, elköltözött kb. 3 évvel a születésem után. Igaz, hogy anyukám soha nem próbált ellene fordítani és nem mondott róla rosszat (pedig sokat szenvedett miatta), mégis mérges vagyok most rá. Amikor kicsi voltam, nagyon ritkán találkoztunk, nagyjából 1-2 alkalommal évente, de tudtam, hogy szeret és mindig úgy gondoltam rá, mint a világ legjobb apukájára, mert amennyi időt együtt töltöttünk, az mindig nagyon jó volt. Rajzoltunk és táncoltunk, elvitt magával a barátaihoz, késő estig fenn maradhattam és még sok más klafaságot csináltunk, amit máskor nem szoktam, illetve ha szoktam is, nem vele. Az volt a legjobb az egészben, hogy együtt voltunk.

Most 22 vagyok és még mindig imádok időt tölteni az öregemmel, bár már látom, hogy nem az a tipikus otthonülős, pátyolgatós apuka. Sőt inkább azt mondanám, hogy cseppet sem a legjobb apa, de azért jó barátok vagyunk. Ami miatt haragszom rá az az, hogy nincs ott nekem, ha szükségem van rá. Azt eddig nem említettem, hogy nem egy országban élünk. Mivel nem egy országban élünk, igenis szarul esik, ha nem hív fel a szülinapomon, vagy nem válaszol egy hétig az e-mailjeimre. Sőt az is rosszul esik, mikor hónapok után találkozunk egy hétvégére és abból 1 teljes napig rossz kedve van. Az igazság az, hogy zavar, hogy nem volt „rendes” apukám, sokszor elgondolkodom, milyen is lehet az. Irigylem a többieket, mikor az apjuk segít ágyat összerakni vagy épp rántott húst csinál a konyhában, vagy eldobja őket kocsival a suliba, vagy ott van a ballagáson... de legalábbis tudja, hogy épp ballagás van. Az apukám javarészt egyáltalán nem tudja, mi történik velem, mégis, mikor találkozunk, hajnalok hajnaláig fennmaradunk és a konyhában ragadva beszélgetünk mindenről. Egyáltalán nem haragszom, hogy nem maradt együtt anyukámmal, vagy hogy nem éltünk szinte soha egy lakásban, de az zavar, hogy nem jön rá, hogy szükségem van rá, mint apára, akkor is, ha eddig nem volt velem és akkor is, ha már technikailag felnőtt vagyok. Egy szülő nem szűnik meg szülőnek lenni, csak azért, mert a gyerekei felnőttek.

A legjobb az egészben, hogy ha például holnaptól kezdve tényleg úgy viselkedne, mint egy rendes apa, mindent elfelejtenék, amit eddig nem tett meg, vagy mikor nem volt ott. Azon vagyok, hogy rájöjjön minderre és írjon nekem mondjuk 2 hetente. Igen, én keresem őt és próbálom erre rávenni. Nem azért mert rossz ember, csak nincs hozzászokva, hogy valakinek az apja legyen. Úgy érzem (és ez már évek óta nem változott), hogy sosem késő. Még neki sem.

Ja és biztos, hogy a lányod kíváncsi rád, de nem lenne ezerszer jobb, ha egy nap kapna egy hívást tőled? Az apukájától! Szerintem az lenne élete egyik legszebb napja. Csak aztán később se hagyd cserben. Kitartás!”