„Közel a 30. életévemhez nagyon sok dologban megváltozott a gondolkodásom. Elmesélem, hogy hogyan kezdődött” – ennyi bevezető tartozik a mai posztban közölt olvasói levélhez. A beküldőt Zoltánnak kereszteltük át, és ő nemcsak bevezetőt írt a történet elé, hanem címet is adott neki, ami az volt, hogy „Barátnők és kurvák”. Előre is elnézést kérünk minden nőtől, hogy pont nőnapra esett ez a téma: Zoltán végkövetkeztetése ugyanis nem éppen hízelgő a hölgyekre nézve. Olvassa végig, Zoltán mire jutott lassan 15 év tapasztalata alapján a nőkkel kapcsolatban – egyetért? Önnek más tapasztalatai vannak? Kérjük, írja meg ön is saját sztoriját vagy véleményét a Randiblog email-címére!
„Első párom egy rendkívül csinos nő volt, Szentendrén lakott. Sokáig kétségbe voltam esve, mert viszonylag későn, 16 évesen jött el az első párkapcsolat. Igazi szerelem – rózsaszín köd. Boldognak éreztem magamat, és nem is sejtettem, hogy ez a rövid boldogság mennyire sokat fog majd egyszer számítani, mert nagyon sokáig nélkülöznöm kell majd. Hülye fejjel felrúgtam ezt a kapcsolatot, és elkezdtem „habzsolni” az életet.
Néhány pár hetes-hónapos tinlingi-tangli után, jött egy majdnem 3 évig tartó kapcsolat. Szintén szerelem volt… csak később derült ki a bibi. Kedvesem annyira perverz volt, hogy nagyjából a második év után teljesen lecsökkent a libidóm.
Ennek a kapcsolatnak is vége lett, de nem sokáig szomorkodtam, mert majdnem 2 hónap szünet után, jött egy újabb 3 éves párkapcsolat. Még erősebb boldogság, még nagyobb rózsaszín felhő. Ám valami itt sem stimmelt…. hogy micsoda? Mondjuk az, hogy majdnem fél évig folyamatosan csalt, miközben a csillagokat is lehoztam neki az égről. Bevallom, szemét dolgot követtem el, hiszen kutakodtam utána, de szerintem ez mit sem von le az ő „érdekeiből”. Következett egy újabb lépcsőfok, egy rövid kapcsolat, ami viszont annál impulzívabb volt.
A semmiből tűnt fel, teljesen magával ragadott, majd kilépett belőle. Itt tört el bennem végleg valami. Masszív kurvázás következett, majdnem 8-9 hónapon keresztül. Bánatból, önigazolásból, magam sem tudom miért. Talán csak felejteni akartam? Vagy bebizonyítani magamnak, hogy nyerő férfi vagyok? Esetleg alfahím? Eléggé rossz életmódot folytattam, 155 kg voltam. Ekkor úgy döntöttem, hogy változtatok magamon. Életmódot váltottam, leraktam a cigarettát, nem ittam tömény alkoholt többé, egészségesen táplálkoztam, edzeni jártam. Mindez a mai napig tart, 40 kg-ot sikerült fogyni. Hogy milyen módon kapcsolódik ez ide? Mindjárt elmondom. Rengeteget változtattam külsőmön-belsőmön, és a boldogság valahogy még jobban elkerült. Méghozzá nagyon-nagyon messzire került el, nem is emlékszem már, mikor éreztem utoljára…
Aztán jött a következő nő, aki külföldön élt. Teljesen belehabarodtam, hazajött hozzám, majd amikor visszament, (követni terveztem) kinyögte, hogy terhes. Már terhesen jött hozzám, méghozzá az előző palijától, aki azon nyomban el is vette. Lehet ezt kommentálni? Szerintem nem is kell. Ennyi volt a terve: terhesen felszarvazni a párját, hogy elvegye feleségül. Korrekt és tiszta dolog…
A soron következő „párom” egyfolytában az öngyilkossággal fenyegetőzött, és majdnem 2 hónapig kellett az unalmas faszt játszanom, hogy végül ő hagyjon el, ezzel is elejét véve a későbbi próbálkozásoknak. („Terhes vagyok, pénz kell stb-stb.) Itt meg kell jegyeznem, hogy ebben a kapcsolatban fordult elő harmadjára, hogy elkaptam valamit a páromtól. Kurváktól soha… milyen érdekes, nem? Itt már meg sem lepődtem azon, hogy a szemembe hazudik a „szerelmem”…
És végezetül egy olyan nő, akivel szemben életemben először jutott eszembe a következő dolog: „megtaláltam, akit kerestem”. Ám mint kiderült, ő csak olyan férfit tud elképzelni maga mellett, akinek a hajszálai is úgy állnak, ahogyan azt ő megálmodta előre. Márpedig én nem rendelkeztem azzal a marcona külsővel, amit egy extengerészgyalogos tud produkálni pár év ketrecharc és sitt után. Neki ez volt a heppje.
Itt jött el a mélypont. Azt hiszem, valami tényleg elpusztult bennem. Van rendes munkám, ápolt vagyok, igényes önmagamra és a környezetemre, sosem éltem kábítószerrel (még kipróbálás szintjén sem), rendszeresen sportolok, régóta nem dohányzok, semmilyen mentális vagy pszichés függőségem sincsen, és még csóró sem vagyok, nem mellesleg jóképűnek mondanak. Nem vagyok otthonülős típus, szeretek kimozdulni, kirándulni, esetenként szórakozóhelyre is szívesen betérek.
És mégsem találom a Társamat, pedig szerintem nincsenek nagy igényeim: ápoltság, nőiesség, rendes munkahely, függőségmentesség. Bár lehet, hogy a mai világban ez már soknak számít. Hétköznapi nők nem vesznek észre, esélyem sincs. Szeretnék fiatal korom ellenére megállapodni, családot alapítani, hiába intenek óva, hogy „ejj, éljél még kicsit, majd ráérsz 35-40 évesen nősülni, 50 évesen gyereket vállalni...” Na ez az, ami teljesen távol áll tőlem, én nem ilyen vagyok. Mostanában egyre több helyen olvasom, hogy a férfiak bizonyos része inkább a kurvázásra szavaz, mint a barátnőzésre. És tudod mit? Meg tudom érteni! Amilyen elvárásokkal rendelkező nők futkároznak kint az utcán, nagyjából ugyanannyiba „kerülnek”. Elnézést, ha csúnyán fogalmaztam, de ez az igazság, és az ő esetükben nincs érzelmi zsarolás, sírás, hiszti, követelődzés. És akkor még azt sem mondhatom, hogy egy csinos vagy dekoratív hölgyről lenne szó, aki esetleg még főzni is tud, és nem derogál neki a házimunka. Az más kérdés, hogy én mindkettő utóbbiból kiveszem a magam részét. Rengeteg nő siránkozik, hogy nincsenek igazi férfiak. Milyen igazi férfiről beszéljünk, amikor sok kapcsolatban a nő hordja a nadrágot, az övé az utolsó szó, és ő dönt a fontosabb dolgokban. Miről beszéljünk, amikor általánossá vált az eszme, miszerint tisztelet nuku, erőszakosság „like”?
Nem tudom, hogy milyen tanulságot kell vagy lehet levonni az írásomból, igazából senkit sem akarok a rosszra buzdítani. De azt tudom, hogy a legtöbb hölgy igenis magába nézhetne, mert vannak még egyenes, rendes, normális férfiak, akiket nem elsősorban a péniszük vezérel, csak ezt a hölgyek sajnos nem veszik észre. Vice-versa igaz ugyanez az urakra is. Nem a plázacica a menő, hanem az igazi nő. Ez a dolog pedig belülről fakad. Változtatni kellene magunkon, és megbecsülni a jót, mert szerintem a jó egyáltalán nem unalmas, én egész életemben élvezném. Nem a „rossz” hozza az életünkbe az izgalmat, az élet magától hozza az akadályokat, felesleges még keresni is őket. Mert inkább a pénz, inkább a csillogás, inkább a látszatvilág… amitől már hányok. És sokan mások is. Gondolom, illetve remélem.”