horoszkóp

Feltűnt, hogy kerüli azt, hogy bárkivel találkozzak, aki közel áll hozzá

2014.03.18. 15:43

Szeretném én is megosztani veletek az én történetemet egy érzelmekkel és szenvedéssel teli kapocslatról, a nagy döntésről és arról, hogy az életünk képes úgy alakulni, ahogyan szeretnénk, hogy alakuljon” – a mai levél kivételesen egy kifejezetten pozitív végkicsengésű történetet tartalmaz, de a végkicsengés előtt van benne éppen elég dráma és rejtély. Aki beküldte – a Gertrúd álnevet kapta tőlünk –, elsősorban azoknak üzen, akik szenvednek egy kapcsolatban, de úgy érzik, nem tudnak belőle kilépni, de a történet garantáltan mindenkinek érdekes lesz. Ja igen, azért a gyerekkel társat keresők is különösen figyeljenek. Olvassa el Gertrúd történetét, aztán ha van kedve, írja meg nekünk a sajátját is! A Randiblog email-címén folyamatosan várjuk a sztorikat, véleményeket, hozzászólásokat.

Az én történetem kb. 5 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is rászántam magam egy nagy döntésre: elhagytam az akkor 2 éves kislányom apját, és a lányommal együtt új életet kezdtünk. Ez a történet nem annyira lényeges, az apa egy olyan ember, aki világ életében egy élősködő volt, csak jól álcázta (egy ideig). De egy idő után meguntam azt, hogy én dolgozom, eltartom a családomat, ő pedig  a kisujját sem mozdítja meg, hogy dolgozzon. 2 évig könyörögtem, vártam, aztán nem bírtam tovább – elköltöztünk.

Regisztráltam egy társkeresőre, ahol őszintén beszéltem a helyzetemről és a lányomról, valamint arról, hogy csak azoknak a férfiak jelentkezését várom, akik képesek elfogadni engem a gyerekkel együtt. Jöttek is levelek szép számmal, és az egyiket olvasva felcsillant a szemem: a férfinak lehengerlő stílusa és humora volt, 1 hét izgalmas levelezés után sor került az első randira, és szinte szerelem első látásra volt.

shutterstock 169194551
Fotó: Shutterstock

Az első felhők, amik kezdték beárnyékolni a boldogságot, a kapcsolatunk kb. 3. hónapjában jelentek meg. Feltűnt, hogy gondosan kerüli azt, hogy én bárkivel találkozzak, aki közel áll hozzá (család, barátai – azokból nem volt sok, csak 2, de egyiknek sem mutatott be). Gyakran szólt előre, hogy következő hétvégén nem tudunk találkozni, mert neki programja lesz a bátyjával, vagy sütögetés lesz a szüleinél, vagy barátjával mennek moziba (én nyilván nem mehettem). Mielőtt bárki gyanakodni kezd, ezek nem kamu kifogások voltak, nem hazudott. Ez fontos lesz a továbbiakban.

Persze nem esett jól, sőt nagyon megbántott minden egyes alkalommal, de még nyugtattam magam, hogy idővel majd biztos sor kerül arra, hogy megismerjem ezeket a számára fontos embereket.

Nem így lett. Amikor 1 év után még változatlan volt a helyzet, már rettenetesen bántott az egész. Nagyon sokat sírtam, és hiába volt valakim – mégis nagyon sokszor egyedül voltam.

Ő eközben gondoskodott rólunk a maga módján, mindig átjött hozzánk, mindenféle programokra mentünk el hárman a gyerekkel. Kislányom nagyon megszerette őt, de én egyre inkább boldogtalan voltam. Egy teljes kapcsolatra vágytam, egy igazi, szerető családra. Nem arra, hogy egy titokban tartsanak minket.

Eltelt még egy fél év, akkor már fél éve beszélgettünk az összeköltözésről. De neki mindig voltak valami kifogásai. Szinte lehetetlen volt őt kimozdítani a komfortzónájából. Amikor fél év alatt sem szánta el magát, hiába törtem össze legbelül, tudtam: hiába szeretem, és minden porcikám vágyik rá, nem leszek így boldog. Sem én, sem a lányom.

Kérdőre vontam, mondja meg őszintén, miért nem akar velem összeköltözni. És ekkor bökte ki, hogy ő képtelen elfogadni a gyerekemet. 1,5 év után… Mintha egy kést döftek volna a szívembe, hirtelen nagyon üresnek éreztem magam. Miért kellett neki ennyi idő, miért nem mondta korábban? Miért foglalkozott akkor ennyit a gyerekkel? Mert szeretett és nem akart elveszíteni. Zokogott, hogy sajnálja, és nem tudja elképzelni az életét nélkülem. De a gyerekkel együtt sem tudja...

Felálltam, összeszedtem azt a pár cuccomat, ami nála volt és eljöttem. Soha többé nem találkoztam vele. A szívemnek egy része biztos meghalt aznap, de örülök, hogy megtettem, mert azóta egy boldog kapcsolatban élek. A mostani párom egy igazi férfi, aki sajátjaként szereti a kislányomat, és tervezünk közös gyereket is. Nemrég vettünk közösen egy lakást, és nagyon boldogok vagyunk együtt már 2,5 éve.

Remélem, a történetem segít a döntésben azoknak, akik sokat szenvednek egy hozzájuk nem méltó kapcsolatban – mert mindenki megérdemli, hogy teljes boldogságban éljen.

Az a kapcsolat, amelyben sok dráma, sírás és bizonytalanság kap főszerepet, az egész életünket negatív irányba tereli. Mindenkinek, aki hasonló problémákkal küzd, mint én anno, nagyon sok erőt, és kitartást kívánok – megéri dönteni és lépni!

Hozzászólna?

Kövessen minket a Facebookon, ahol lehet kommentelni! De emailt is írhat a Randiblog címére.