Egy volt feleség, két gyerek, egy teljesen megborult élet

„Az ok, amiért billentyűzetet ragadtam, az, hogy egy sajnos mindennapos történet másik oldalát is leírjam. Rengetegszer lehet hallani, olvasni, tapasztalni, hogy egy nőt, családanyát, otthagy a férje, egy vagy több gyerekkel, és továbbáll. Igazából a kiváltó ok teljesen mindegy is. Jó esetben mindenki sajnálja az elhagyott nőt, hogy mit kezd magával, fog-e kelleni egy másik férfinek, hogyan tud továbblépni, stb. De adott esetben meg kellene említeni a másik felet is, a férfit. Jelen helyzetemben én vagyok az, akit elhagytak” – szerencse, hogy a mai posztban közölt levél beküldője, Zsolt ilyen részletes és világos bevezetőt írt mondanivalója elé, mert sokkal többet mi sem tudnánk hozzáfűzni. Zsolt roppant érzékletesen írja le alább, mennyire meg tudja viselni egy férfit is, ha házassága véget ér, úgyhogy előre figyelmeztetjük minden olvasónkat, hogy ettől a levéltől nem fognak jó kedvre derülni. De attól még, hogy nem vidám a téma, muszáj róla beszélni, ezért ha ön is hozzátenne valamit, ha reagálna Zsolt beszámolójára, vagy ha szívesen megírná saját történetét, kérjük, küldjön levelet a Randiblog email-címére!

„Volt egy feleségem, gyerekeim, viszonylagos nyugodt és stabilnak mondott háttér, egzisztencia. Az ok, ami miatt megtörtént a válás, igazából teljesen mindegy, a következmények sokkal érdekesebbek, igaz, az én szemszögemből.

Itt vagyok egy elvált, 35 éves férfi, egy volt feleséggel, két csodaszép gyerekkel, és teljesen megborult élettel. Az igazából teljesen mellékes, hogy anyagilag mennyire padlóra kerültem, a pénz jön-megy, majd csak lesz valahogy. De mit is kezdjek az életemmel?

Rámszabadult a nagy szabadság, azt csinálok, amit akarok, oda és akkor megyek ahova, és amikor akarok, de ennek mégsem tudok örülni. Teljesen és totálisan egyedül vagyok. Persze a gyerekekkel rendszeresen együtt vagyok, szerencsére ezen a téren nincs probléma. Ugyanakkor mikor nincsenek velem, ott ülök a lakásomban, és nincs kihez szólnom. Teljesen egyedül vagyok.

Folyamatosan azon rágódom, hogy kinek is kellenék még egyszer. Hiszen elvált vagyok, gyerekekkel, volt feleséggel, olyan kötelezettségekkel, amik természetesen a számomra nem problémák, de ki fogja ezeket elfogadni?

Tele vagyok félsszel, parával, komplexusokkal. Valaha nem ilyen voltam, könnyen ismerkedtem, barátkoztam, társasági ember voltam. Most ennek a gyökeres ellentéte.

Természetesen próbálkoznék ismerkedni, de nagyon hamar feladom. Feladom, mert nem akarom magam ráerőltetni senkire, sem a problémáimat, sem pedig a fentebb említett körülményeimet.

Feladom, mert nem akarom magam ismét megégetni. Soha sem voltam az a mindenkit röptében elkapó férfi, és komoly kapcsolatom sem volt sok. Jelenleg úgy érzem, hogy ennyi volt, ez van megírva a sorsomban, megtettem, amire rendeltetve vagyok.

Ugyanakkor sokszor arról álmodozom, hogy jaj de jó lenne ismét szeretni valakit szerelemmel, együtt lenni, programokat csinálni, stb. De mi lesz, ha esetleg mégis találok valakit magam mellé? Mi lesz a gyerekeimmel? Rájuk mindig kell időt szakítani, velük lenni, hisz a gyerekeim és szeretem őket. Nem tehetem meg azt velük, hogy nem fordítok rájuk időt, csak mert találtam magam mellé egy társat.

De az esetleges új kapcsolatom mit fog szólni hozzájuk? El tudja őket fogadni? Megannyi kínzó kérdés. Tudom, hogy a nőket jobban sajnálják az emberek, de sok esetben a férfinek is rossz lehet, és nehezen tudja feldolgozni azt, amit a válás utáni helyzet teremt.

Hogy mi is a célom ezzel az irománnyal?  Elsődlegesen talán az, hogy valahogy kiadjam magamból a gondokat, de ugyanakkor felhívni a figyelmet a másik oldalra is. Semmi sem fekete meg fehér.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!”