A szex maszturbálásra hasonlít, amiben a másik a segédeszköz

„Régóta érlelem magamban ezt a levelet. Elég hosszú is lett, ezért elnézést kérek! Annyi levél van a blogon, amik arról szólnak, hogy miért nem lehet normális pasikat/nőket találni. De mi van, ha mégis megtaláltuk a nagy Őt? Boldogan élünk, amíg meg nem halunk?! Persze…” – ma megint egy olvasói levél kerül sorra, a beküldőnek az Ida álnév jutott. Ida régóta él kapcsolatban élete nagy szerelmével, amit bizonyára sokan irigylésre méltónak tart, de az élete mégsem felhőtlen. Hogy pontosan mi a probléma, azt nem lőjük le előre, mert Ida úgyis nagyon érzékletesen leírta. Önnek is van tapasztalata a téren? Hozzászólna, vagy elmondaná saját történetét vagy véleményét? Kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

„Az én történetem még tíz évvel ezelőtt kezdődött. Találkoztunk, futó kalandnak indult, szenvedélyes, vad szex, bárhol, bármikor. Aztán megismertük egymást, mindent elsöprő szerelem, közös célok, érdeklődési kör, minden tökéletes. Teltek múltak az évek, és lassan felszállt a rózsaszín köd. A szexpartnerből a társam, a támaszom, a legjobb barátom lett. Nem gondoltam, hogy lehet valakit ennyire szeretni. Tudom, hogy ő is mindennél jobban szeret, bármit megtenne értem. Akkor meg mi lehet a gond? Hát, persze, hogy a szex! Ahogy azon fáradoztunk, hogy az életünk színvonalasabb legyen, valahogy megfeledkeztünk magunkról. Egyre ritkultak az együttlétek, és egyre laposabbak lettek. Töretlenül próbálkozom, hogy újra izgalmas legyen a dolog, de semmi értelme. Hiába a szexi fehérneműk, a játékok, ez már nem ugyanaz.

Már lassan két éve szinte teljesen szexmentes a kapcsolatunk. Nekem ugyan lenne igényem rá, de Ő fáradt/még nem ébredt fel/éhes/tele van a hasa/csak nincs kedve stb... Ha nagy ritkán össze is jön valami, az inkább a maszturbálásra hasonlít, amiben a másik a segédeszköz. Jó, jó, de hiányzik valami. Ez a nyugdíjasokhoz méltó kapcsolat a normális 10 év után? Harminc alatti, sportos, formás csaj vagyok, akire ragadnak a pasik. Csak az az egy nem kíván, akit szeretek...

Megcsalhatnám, persze, akkor legalább végre kefélnék egy jót. A kapcsolatunk elején megállapodtunk, hogy ha becsúszik egy félrelépés, nem kell könnyes vallomás, meg dráma, a lényeg, hogy ne tudja meg a másik. Hogy Ő élt-e a „lehetőséggel” azt nem tudom. Igazából nem is érdekel. Ha mással akarna lenni, akkor elhagyna, ahogy én is Őt. De pont ez a baj. Szeretjük egymást, együtt akarunk élni. A hűtlenség lenne a megoldás? Vagy dobjam ki, mert nem elégítette ki a gyarló testi vágyaimat?! Vagy próbáljam apáca módban élvezni az életet, és örüljek, hogy ettől eltekintve minden szép és jó? Szívesen venném mások tapasztalatait, akik hasonló cipőben járnak/jártak!”