A múlt héten több olvasói levelet is közöltünk, ezek közül az egyiknek az volt a címe, hogy „Egy volt feleség, két gyerek, egy megborult élet”. A beküldő Zsolt néven szerepelt, és arról írt, hogy milyen igazságtalannak találja, hogy a válás után mindig a nőket szokás sajnálni, pedig a férfiaknak ugyanolyan nehéz. Ahogy ez lenni szokott, a posztot olvasók közül többen meg is írták nekünk a véleményüket, illetve tapasztalataikat a Randiblog email-címére. Ezek közül a reakciók közül hármat választottunk ki, ezek olvashatók alább. Mindhárom levélíró teljesen más szemszögből viszonyul a témához, az első a nő oldaláról mutatja meg ugyanazt, amit Zsolt átél most, a második úgy általában buzdít a továbblépésre, a harmadik pedig konkrét, praktikus tanácsokat is ad ahhoz, hogyan ismerkedjen az a férfi, akinek már van gyereke egy korábbi házasságból. Természetesen ezzel a témát korántsem tekintjük lezártnak, ha ön más véleményen van, vagy mások a tapasztalatai, kérjük, írjon ön is!

Zsóka

„A saját életemből tudnék példát írni: miután megszületett a gyerekünk, apuka teljesen elengedte magát, anyagilag semmiben nem lehetett rá számítani (azóta sem), úgyhogy kettéváltak útjaink, inkább csak a gyerekemet tartanám el, mint még egy „férfit” is mellé. Zaklatni viszont zaklat azóta is, millió telefonhívás, SMS, minden lehető helyen üzengetés, utcasarkokon leselkedés utánunk, stb., pedig a gyerekét láthatja rendszeresen. Munkahelyet keresgélek, mivel a régi helyemre nem vettek vissza, anyagi helyzetünk bizonytalan. Szintén tele vagyok komplexusokkal, kételyekkel, félelmekkel, nyilván nem szeretnék egyedül élni életem végéig, de mégis, kinek kellenék egy kisgyerekkel, munka nélkül, zaklató exszel a nyomomban, nincs igazán kihez letennem a gyereket, hogy pl. moziba tudjak menni, társadalmi életem gyakorlatilag nulla. Tanácsot adni nem tudok Zsoltnak, és a hasonló cipőben járóknak, próbálok kitartani, reménykedni (miben is?), muszáj a gyerek miatt, ha már a saját életemet reménytelennek látom.”

Zsombor

„Engem eléggé szíven ütött ez a levél. Egyébként nem sok közöm van a témához, mert még nem váltam és gyerekem sincs, viszont nincs feleségem se, és pont 35 éves vagyok, mint Zsolt. Szóval nekem az a tapasztalatom, hogy teljesen normális, hogy egy ilyen kemény szakítás odaveri az embert. Aki ilyenkor nincs elkenődve, annak hiányzik egy kereke. De azért nekem sokkoló, hogy egy férfi 35 évesen úgy beszéljen magáról, mintha vége lenne az életének. Ez az időszak egy sötét alagút most Zsoltnak, de azért egy férfi azért férfi, hogy a végén kijöjjön belőle a másik oldalon, Zsolt is ki fog, muszáj neki. Amíg így látja magát, ahogy az a levelében le van írva, ne is számítson rá, hogy összejön bármi is egy csajjal, de nem a kora vagy a gyereke miatt, hanem mert ez a típusú hozzáállás taszítja a nőket (a normálisakat legalábbis), jobban, mint bármi egyéb úgynevezett hátrány.

Zsolt kínlódja végig ezt az időszakot, de bízzon benne, hogy egyszer vége lesz, hogy el fog múlni, hogy saját erejéből túl fogja élni, hogy újra fel fogja tudni építeni önmagát és az életét, és akkor rögtön lehet kezdeni nőzni. És minden újra működni fog. Mellesleg szerintem a gyerekei miatt is jobb, ha próbálja minél előbb összeszedni magát. Persze, fáj, de úgy kell élni, mintha nem fájna, és akkor egy idő után tényleg nem is fog. Szóval fel a fejjel, ki kell bekkelni ezt az időt, és újra minden menni fog, egy 35 éves férfi előtt még ott az egész élet!”

Zsófia

„Egy elvált apuka párjaként írom ezeket a sorokat. Szeretném hogy lássák: érdemes kitartani és keresni, mert bár nehéz dolguk lesz, egy válás nem a világ vége. Páromon látom, milyen károkat tud okozni, ha az embert elhagyja a felesége és viszi a gyereket is. De fel a fejjel! Kezdhettek még új életet. Sajnos nem lesz olyan tökéletes, mint amilyen a feleségetekkel és gyermeke(i)tekkel lehetett volna, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is lehettek boldogok. Csak kicsit többet kell küzdeni, kitartóbbnak kell lenni. Nem arról szeretnék írni, hogyan ismerkedjetek. Ebben nem tudok segíteni. Egyszerűen bátornak kell lennetek. Azt szeretném megmutatni, hogyan építsetek fel egy jó kapcsolatot. Elég összetett téma, de igyekszem a lényeget leírni.

Párommal lassan három éve vagyunk együtt. Már az első találkozásunkkor (ami még nem is randi volt, csak véletlenül akadtunk egymásba egy koncert után) elmesélte, hogy elvált, van egy lánya, aki az anyjával él. Akkor, abban az állapotban ez nem érdekelt. Miért érdekelt volna? De szimpatikusak voltunk egymásnak, elkezdett alakulni köztünk valami. Később részletesen elmesélte, mi történt vele. De ez nem riasztott vissza. Ha ismerkedtek, ne csináljatok titkot abból, hogy elváltatok. El lehet mondani, hogy ez az egész mivel jár, ha rátaláltatok a megfelelő emberre, őt ez nem fogja érdekelni.

Mivel egyszer én is szeretnék majd gyereket, számomra ez kifejezetten előny volt, hogy láthattam, milyen apa lesz abból, akivel egyszer családot szeretnék alapítani. Persze ha meg is találtátok a megfelelő nőt, a neheze még csak most jön. Az apás hétvégék már nem csak egyszerű apás hétvégék lesznek. De vigyázzatok, csak akkor vonjátok be a partnert is ezekbe a programokba, ha ő is felkészült rá. Mert neki sincs egyszerű dolga. Ráadásul arra sincs garancia, hogy a gyerek elsőre elfogadja választásotokat. Bizony lesznek köztük súrlódások, és nektek kell majd rendet tenni. Gyakran kell majd egyensúlyoznotok párotok és a gyerek között, amit nem lehet igazán jól csinálni. Valakinek igazat kell adnotok, és valaki rosszul fogja érezni magát emiatt, hogy nem mellette álltok.

Ha párotok elég érett a feladathoz, meg fogja érteni, ha a gyereknek adtok igazat. De nem mindig. Észre kell vennetek, ha segíteni akar. Nem vagyok igazán gyerekcentrikus, mégis gyakran előjönnek az ösztönök: itt egy gyerek, aki úgy viselkedik néha, ahogy azt a sajátomtól sem tűrném. Persze, hogy rászólok. Ez ellen nem tudtok mit tenni. Ha közös programot csináltok, az tényleg közös program legyen! Ti, a párotok és a gyerek(ek). Figyeljetek oda mindannyiukra!

És még valami! Nem tudom, mások hogyan működnek, a saját tapasztalataimból, érzéseimből indulok ki: csak annyit beszéljetek a volt feleségetekről, amennyit nagyon muszáj. Ne nosztalgiázzatok, hogy milyen életetek volt, de ne is szidjátok. (Persze ha párotok kérdez, meséljetek. Azért kérdez, mert érdekli, vagy mert tudni akarja, mire vigyázzon…) Valószínűleg bennetek is kialakult az a nézet, hogy nem vetitek el egy újabb házasság lehetőségét, de nem mostanában szeretnétek újra nősülni. Az is valószínű, hogy sokkal tovább fog tartani, hogy beadjátok a derekatokat, mint először. És ezt a párotok tudja. Így minden egyes alkalommal, amikor arra emlékeztetitek őket, hogy egyszer már megnősültetek, ők majd azon fognak agyalni, hogy vajon mit csinálnak rosszul, az fog eszükbe jutni, őket biztosan nem szeretitek annyira, nem bíztok bennük annyira, hogy ismét megházasodjatok. Még akkor is, ha tudják és értik is, miért nem vágtok bele szívesen egy újabb házasságba.

Szóval… Ha nyílt lapokkal játszotok, biztosan találtok valakit, aki a körülmények ellenére is veletek akar lenni. Mindig tartsátok szem előtt, hogy azért van veletek, mert azt szeretné, hogy működjön köztetek a dolog. És ha nem is megy zökkenőmentesen, de igyekszik elfogadni és megbirkózni a feladattal, hogy van az életetekben egy gyerek is, aki a tiétek, de nem az övék. Ez talán a legnehezebb az egészben. De ha már idáig eljutottatok, csak ki kell tartanotok egymás mellett, és minden rendben lesz.

Tehát a lényeg: ismerkedjetek bátran, enélkül nem léphettek tovább, vállaljátok a múltatokat és tartsatok ki!”