„Lassan 3. éve vagyok szingli, az exem elég mély nyomokat hagyott bennem. Sokáig önértékelési gondjaim voltak, mára már sikerült nyugtáznom a külső és belső tulajdonságaimat, és tisztában vagyok az értékeimmel” – újabb olvasói levelet van szerencsénk közzétenni a mai posztban. Ennek a beküldőjét Andreának hívjuk (az igazi neve természetesen valami más), aki három kapcsolatát írja le. Ezek közül az első kettő elég hasonló okok miatt ért véget: Andrea úgy érezte, a sárc csak kihasználja. De aztán jön a harmadik férfi, sőt, kettő is egyszerre, két haver. Ekkor Andrea egy meglehetősen fura szerelmi háromszögbe bonyolódott – önnek volt már dolga ilyesmivel? Került már ön is hasonló helyzetbe? Ha van véleménye vagy tapasztalata a témában, kérjük, írja meg a Randiblog email-címére!
„Az exem rendszeresen kihasznált, sohasem bókolt, állandóan csak piszkált valami miatt: vagy a hajam, az öltözködésem, a zene vagy a sminkmentességem, de mindig talált valamit, ami nem tetszett neki. Még a testem se, pedig 12 éves korom óta aktívan sportolok, kedvenc becézése a Malacka volt… Szóval az önbecsülésem a béka feneke alatt volt, de a szakítás után fellélegeztem. Sikerült összeszednem magam, végre mosolyogtam, nevetgéltem, a barátaimnak köszönhetően rengeteg program volt, úgy éreztem magam, mint a hamvaiból feltámadt főnixmadár. Mondjuk ki, boldog voltam, élveztem, hogy szingli lettem. Aztán jött a nagy bumm.
Egy vásárlás alkalmával belebotlottam egy haverba (az exem haverjába), nem ismertük annyira egymást, csak néha váltottunk pár szót, ha valahol összefutottunk. A srác magas volt, nagy barna szemekkel, intelligens, jó humorú, sportos alkat, pont a zsánerem. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor felcsillant a szeme a hír hallatán, hogy szakítottunk a „kedvessel”. Még aznap este írt, elkezdtünk beszélgetni, megbeszéltünk egy találkát is. A randin minden tökéletes volt, rengeteget nevettünk, nagyon jó volt a társaságában. Randi randit követett, míg az egyik találka után megtörtént, megcsókolt. Úgy éreztem magam, mint egy 16 éves csitri, örömömben sikítani tudtam volna. Kézen fogva sétáltunk, mikor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem felmenni hozzá egy italra. Lehet, itt rontottam el, mikor igent mondtam, de akkor nem akartam mást, csak vele lenni, és hogy az este soha ne érjen véget. A végén megtörtént, együtt töltöttük az éjszakát, ami életem legtökéletesebbje volt, még most is a top5 éjszakáim között tartom számon. Mindent megadott azon az estén, amire vágytam, mindent ami addig hiányzott. Gyengéd volt, ölelt, csókolt, simogatott, figyelt rám.
Valószínűleg ott rontottuk el, hogy nem beszéltük meg másnap, mit is akarunk egymástól. A legnagyobb hibát viszont én követtem el, belehabarodtam. Ami ezután jött hasonlít az „Elutazok hozzá, hogy jól megdugjon” és a „Rabja vagy valakinek” olvasói levelekhez. Igen, bevallom, a rabja lettem. Más pasi nem létezett számomra, minden próbálkozót elutasítottam. Szinte mindig megérezte, ha valaki legyeskedett körülöttem, vagy épp próbáltam volna elfelejteni, mindig akkor írt, hogy randizhatnánk. Naná, hogy ugrottam. Reménykedtem benne, hogy talán valamelyik este/reggel alkalmával sor kerül a nagy beszélgetésre, kettőnkről, de nem történt meg, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy bejelentse, van valakije. Könnyebb lett volna úgy továbblépni, hogy tudom, már semmi esély és többet biztos nem keres, de én is hibás voltam, nem tisztáztam a dolgokat. Nem tudom ő érzett-e egyáltalán valaha valami komolyabbat irántam, de ha együtt voltunk, mindig a kedvemben járt. Lehet, csak azért, hogy legyen egy biztos csaj, akit megfektethet, ha épp nincs más, de már nem számít. Közel két évig tartott ez a dolog, rengetegszer kiborultam, főleg akkor, amikor felismertem, hogy ő is csak kihasznált, amikor úri kedve úgy tartotta. Mikor elhatároztam, hogy jó, ennek itt a vége, többet ez nem fog megtörténni, felhívott, hogy találkozhatnánk. Úgy voltam vele, hogy legyen egy búcsúesténk, már úgyis mindegy, az este csak arról fog szólni, hogy nekem jó legyen. Mintha érezte volna, hogy akkor este véget ér valami, olyan éjszakában volt részem, amit azóta sem tudott überelni senki. Reggel csókkal váltunk el, mindenki ment a maga útjára. Azóta sem volt köztünk semmi, ha összefutunk csak egymásra mosolygunk.
Nehezen, de sikerült elfelejtenem. Az idő jó barát volt. Utána belevetettem magam a bulikba, mindent, amit addig kihagytam, kipróbáltam (első igazi lerészegedés, első másnap, első normális egyéjszakás kaland).
Az ominózus este után egy hónappal úgy döntöttem, mivel ismét „szingli” lettem, csapok egy görbe estét. Legjobb barátnőmmel nekikészültünk az estének, készülődés közben italozgattunk, kicsíptük magunkat, még én is, a rám nem épp jellemző, de sokat sejtető miniruhába bújtam. Volt is sikere a ruhának (meg az otthon elfogyasztott vodkanarancsoknak, vigyorogtam mint a vadalma), élveztem, hogy körbezsonganak a srácok, jót tett a kis lelkemnek a sok bók, de egyik pasi sem tudott igazán „lehengerelni”.
Amíg nem jött Rudolf. Életemben nem láttam pasit aki első pillantásra ennyire le vett volna a lábamról. Tipikus „bugyiledobós” nézése volt, huncut mosollyal, nagy barna szemekkel és iszonyat szexi borostával. Amikor elindult az asztalunkhoz, a gyomrom görcsbe rándult, mikor pedig megszólított éreztem, fülig vörösödöm. Éljen a 16 éves csitri-érzés. Odaültek a barátjával, az asztalunkhoz, beszélgettünk, nevettünk. Az első pillanattól kezdve egy húron pendültünk, ugyanaz az ízlés szinte minden téren, jó humora volt, gyorsan reagált a magas labdákra is. Bókolni is tudott, elég pimasz módon, ami nagyon tetszett. Az este úgy ért véget, hogy neki el kellett rohannia (mai napig nem tudom miért), mi ott maradtunk a haverjával. Ő aztán elkérte a számom, teljes nevem, megadtam neki, gondoltam, ha már Rudolf elfelejtette, biztos neki gyűjt infókat. Aha, persze, én kis naiv. Másnap írt, bevallotta, nagyon tetszem neki. Igazából én Rudofra voltam ráizgulva és ezt ő is nagyon jól tudta. Ha a haverjával beszélgettem, mikor tehette, próbálkozott, bókolt, randira hívott, de én mindig hárítottam. Két hárítás között meg igyekezett lejáratni Rudolfot. Amikor pedig közöltem vele, hogy haverságon/barátságon kívül mást nem akarok tőle, azzal pedig, hogy (elvileg) a legjobb barátját próbálja besározni, nem megy semmire. Hisztizett egy sort, majd elköszönt. Azóta sem beszélünk valami sűrűn.
Rudolffal az este után sokszor beszélgettünk, találkoztunk párszor. Vele egyszerűen minden tökéletes volt (semmi nem volt köztünk, nem feküdtünk le, csók sem volt). Úgy éreztem vele magam, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Életemben először jött az „őt kerestem, vele le tudnám élni az életem”-érzés. Végre biztonságban éreztem magam.
Három hete véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, ők is ketten voltak, mi is barátnőmmel. Rudolf széles mosollyal köszöntött, puszi, de jól nézek ki, micsoda véletlen, hogy itt találkozunk, tudunk beszélgetni kicsit? Félrevonultunk, és belekezdett a mondandójába: ha még nem vettem volna észre, nagyon is bejövök neki, ő még nem találkozott ilyen lánnyal, mint én, akivel az első másodperctől minden tökéletes, velem hosszabb távon is el tudna képzelni egy normális kapcsolatot, úgy érzi, a sors egymásnak rendelt minket, boldoggá tenne, DE nem akarja megbántani a haverját, egy barátság fontosabb egy csajnál. Jó, rendben, én sem tennék tönkre egy barátságot, de ez mégis mi volt? A haverjától nem akarok semmit, tudja ő is nagyon jól, nem is volt köztünk semmi, akkor? Szóhoz sem jutottam, csak annyit mondtam, jó, ha így akarod, legyen. Az utolsó döfés pedig a következő mondat volt: „ha a sors úgy akarja, újra összehoz bennünket és akkor nem engedlek el.” Köszi… „Itt nyugszik Andrea szíve.”
Ezernyi gondolat futott át az agyamon, esetleges válaszok a miértre, a vége pedig az lett, hogy hosszú idő után újra kiborultam, és megint azt éreztem, nem kellek senkinek, nem vagyok képes normális kapcsolatra, hogy engem senki sem tud szeretni, csak arra vagyok jó, hogy kihasználjanak.
Miután kibőgtem magam, végighallgattam a kedvenc forever alone válogatás zenéimet, magamba lapátoltam pár doboz fagyit, úgy döntöttem, ennyit nem ér az egész. Nem fogok reménykedni, hogy esetleg meggondolja magát. Nem hagyom, hogy megint padlóra küldjön egy pasi, bármit is mondott. Az élet megy tovább, a húszas éveim közepén még előttem az élet, rengeteg kaland vár rám, itt a remek alkalom, hogy másképp nézzem a dolgokat, és igen, érek annyit és érdemlek annyit, hogy kiélvezzem az életet, úgy, ahogy én akarom.
A Nagy Ő-vel pedig úgyis akkor találkozok majd, ha „a sors úgy akarja”.”