Ezért váltam férfivá a férjem mellett

„Mint oly sokan, én is többször futottam már neki ennek a levélnek, mert nehéz az embernek szembesülni a hibáival, hiszen írott formában sokkal lesújtóbb, mint a fejünkben. Az én történetem szerintem nagyon sok nőt érint” – ezt a bevezetőt írta az alábbi beszámoló elé annak beküldője, aki a Csilla álnevet kapja a Randiblogtól húsvét alkalmából. Mi már olvastuk az egészet, és egyet értünk Csillával: tényleg nagyon sok nőt érinthet valamilyen szinten az, amin ő keresztülment, ami miatt a házassága úgy sikerült, ahogy. Ezúton is köszönjük Csillának, hogy mindezt ilyen őszintén és világosan megírta nekünk, a tanulságot nyilván mindenki le tudja vonni magának. Ha ön valamit hozzá is szeretne fűzni, ha hozzászólása lenne vagy saját történetét írná meg, kérjük, lépjen velünk kapcsolatba a Randiblog email-címén keresztül!

„Már túl vagyok a 30-on, közelebb a 40-hez, mégsem voltam szerelemes. Eddig! (De ezt majd később.) Jómódú család gyermeke vagyok, ahol ki nem mondott, sokkal inkább belém nevelt elvárásként volt kikövezve, hogy milyen férfit kell társamul választanom. Fiatal koromban akiket hazavittem bemutatni, mind „szakadtaknak” számítottak a szüleim szemében. Így elkezdtem olyan társat keresni, akit szüleim boldogan bevesznek a családba. Sikerült megtalálnom a férfit, aki később a férjem is lett. Szerelem azonban soha nem volt részemről. Sokkal inkább a lista, ami alapján reálisan választanom kellett.

A lista azonban az évek során nagyon kevésnek bizonyult, hiszen nem volt meg az alapja a kapcsolatunknak. A férjem sem hiszem, hogy boldog volt mellettem. Éltünk egymás mellett, de soha nem egymással, társként. Férfivá váltam mellette. Egyedül döntöttem az életem alakulásáról, munkahelyeimről, szabadidőmről stb. Neki nem volt kedve beleszólni, megbeszélni, nekem meg igényem nem volt rá. Ő ugyanígy járt el a saját életében. Mindenkinek megvolt az én pénzem, te pénzed. Persze a nagyobb beruházások – pl. autó, ház stb. – a szüleim támogatásából jöttek létre úgy, hogy közben ő a „saját” pénzéből megtakarításokat eszközölt, amihez nekem közöm sem volt. Társadalmi elvárásként születtek meg a gyerekek is.

Érzelmi és szexuális életünk azonban katasztrófa volt. Ő nem tudta belőlem kihozni a nőt, én pedig megöltem benne mindent, amitől ő férfi lehet. A meleg étel, kivasalt ing és tiszta otthon nem elég a boldogsághoz. Ahhoz sokkal több kell. De ez nem volt meg. 15 évig éltünk így, egymás mellett. Tele megalázásokkal, veszekedésekkel, rejtett agressziókkal. Mindig is éreztem, hogy így képtelen leszek leélni egy életet, mégsem volt erőm és képességem kilépni belőle. Hogy miért nem? Az elvárások miatt... Én választottam, hangzott el az a bizonyos mondat. No persze, de miért is? 15 évnek és több éves öntréningen való részvételnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindenki elé oda tudjak állni, és azt mondani, hogy ezt én így nem akarom! Nem vagyok boldog, és soha nem is voltam az ebben a kapcsolatban! Senki nem értette, nehezen dolgozták fel. Köztük a férjem is. Évek óta nem volt közöttünk pedig intimitás. Csak a harag és a düh, ami vitt minket előre. Elköltöztem a gyerekekkel. Mindent ott hagytam neki. Házat, pénzt, megtakarítást. Csak szabaduljak! Nem akartam visszanézni, pereskedni. Mindent el akartam felejteni. Azt gondoltam, hogy soha nem akarok férfira sem nézni, mígnem a legváratlanabb helyzetben köszöntött be az a bizonyos érzés. SZERELEM!

És akkor most mi a baj? Hogy a múltam kísért. Így majdnem 40 évesen fogalmam sincs, hogyan kell boldognak lenni. Hogyan kell igazi párkapcsolatot élni? Hogyan kell valakiVEL élni? Most azon dolgozom, hogy magamban átkapcsoljak nővé, és nő legyek a társas életben, ne férfi. Hogy merjem felvállalni és megélni a szerelmet. Hogy ne érdekeljen senkinek a véleménye, hogy kit is választottam. Hogy a szeretett férfi felé ne az elmúlt 15 év berögzült rossz reakcióit kommunikáljam, reagáljam. A múlt kísért, még akkor is, ha nem nézek hátra, csak előre. A Jóisten ledobott nekem egy ajándékot, és félek kinyitni. Pedig tudom, hogy ilyet ritkán kap az ember. Én még soha... Remélem, le tudtam tenni a múlt büdös zacskóit, és ki tudtam nyitni magam, a szívem és a lelkem annyira, hogy feltétel nélkül, őszintén, bizalommal tudjak szeretni.”