„Mint sokan mások, én is meg szeretném osztani az egyáltalán nem mindennapi sztorimat, ami egy eléggé elcseszett királylány-mese, de hátha valaki talál párhuzamot saját magával, vagy egyszerűen csak szeretné visszanyerni a férfiakba vetett hitét” – nagyon szép álnév adódott a mai posztban közölt levél beküldőjének, az, hogy Korália. Az ő beszámolója egy külföldre költözéssel kezdődik, jól tudjuk, milyen sokan próbálkoznak ezzel mostanában. Korália azok közé tartozik, akiknek elsőre nem igazán jött be a kintlét, ő végülis arra kényszerült, hogy egy escortokat közvetítő oldal segítségével egészítse ki jövedelmét. A külföldön a szexiparral kapcsolatba kerülő, sajnos egyre fiatalabb lányokról általában horrorsztorikat lehet hallani, de már a fenti bevezetőből is nyilvánvaló, hogy ennek a történetnek a vége azonban jó. De nem meséljük el előre Korália helyett, inkább arra buzdítjuk olvasóinkat, hogy írják meg ők is saját sztorijukat, véleményüket vagy tapasztalataikat a Randiblog email-címére!
„Van egy diplomám, de nem találtam otthon munkát, szóval elvállaltam egy nem valami fényes külföldi munkalehetőséget. A szerződésem pár hónapra szólt, elég határozottan megmondták, hogy nem alkalmaznak tovább. A tervem a következő volt: elismertetni a végzettségem, találni egy szobát, munkát, újrakezdeni. Nem sikerült. Legalább 80 állásinterjúm volt, sikertelenül. A szolgálati lakásból való kiköltözés előtt 2 hónappal teljes elkeseredésemben regisztráltam magam egy escort oldalra. Teljesen privát módon működött, a férfiak kiválasztották a nőt (nekem még fotóm sem volt feltöltve, mégis több száz e-mailt kaptam), írtak neki, megegyeztek, összejött a randi, fizettek, hazamentek. Az első alkalom előtt rettegtem, majd a lakásba lépve előttem állt egy magas, szőke, kidolgozott testű, udvarias harmincas. Az első 3 találkozó ilyen volt, ami hatalmas löketet adott. Nem csináltam úgy, mint a profik, ment nem akartam kiégni, heti 2 találkozóból megéltem úgy, hogy luxuscuccokat vettem, amiket még addig soha, és félretettem annyit, hogy a következő 4 hónapra ne legyenek gondjaim, és tudjak a munkakeresésre koncentrálni.
3-4 hónap után teljesen belejöttem, megvolt az az 5-6 ember, akikkel rendszeresen találkoztam, valamelyikükkel baráti viszonyunk lett, szinte a semmiért dobálták hozzám a pénzt, mert hittek abban, hogy jobbat érdemlek. Az a pár rossz találkozó viszont tönkrevágja az embert egy időre, így a privát életben az összes kedvem elment a férfiaktól.
Tudtam, hogy nem csinálhatom ezt örökké, így foggal-körömmel küzdöttem az újabb álláslehetőségért. Felvettek mellékállásba. Mosogatónak. 10 órában mosogattam X órabérért, majd másnap szerveztem egy randit 60X órabérért. De egyre kevesebbet, és csak azzal a törzsvendéggel, akit elejétől fogva ismertem, lényegében a szeretője lettem. Semmit nem éreztem iránta, mechanikus, kiégett 1-2 óra volt a vele töltött idő, ami közben leginkább a plafont bámultam.
Aztán egyszer a semmiből írt valaki, hogy van-e kedvem találkozni, mert régóta nincs barátnője, és hiányzik neki a szex meg egy nő közelsége. Régóta nem írtam vissza új embereknek, de egy megérzés azt mondta, hogy megéri. Találkoztunk. Az első perctől olyan volt, mintha ismerném. Jól nézett ki, jó zenét hallgatott, udvarias volt, fantasztikusat szexeltünk és megpróbáltam csak „munkának” felfogni, de nem sikerült. Fél órán keresztül beszélgettünk még az ágyban, miközben simogatotté és a hajammal játszott. Nem engedtem, hogy kifizesse.
Nem tudtam elfelejteni, de ősi szabály, hogy én nem írok a vendégnek, csak fordítva. 3 hét után kaptam egy üzenetet, hogy nagyon szeretne látni, de nem így. Nem pénzért. És nem tudja, hogy ez lehetséges-e egyáltalán.
Sokáig ellenkeztem, majd a következő 2 hónapban legalább 30-szor összefutottunk. Boltban, kávézóban, utcán. Minden alkalommal volt egy mini szívinfarktusom. Nem tudtam tovább kerülgetni, belementem.
Elvitt vacsorázni egy csodaszép étterembe, legalább 3 órát beszélgettünk, soha nem nevettem még ennyit. Sétáltunk a városban, majd hazavitt és megölelt. Még egy csók sem volt. A következő 3 randi így telt el, a negyediken én ott aludtam nála. Régóta nem volt olyan jó senkivel, mint vele.
Majd feltette a kérdést: mi legyen?
Nyilván találkoztam a másik férfival is, mert nem tudtam eltartani magam, azt sem akartam, hogy ő tartson el. Órákig szenvedtünk a kérdésen, rettenetesen vívódtam magamban. De megoldjuk, mondtam. Felajánlotta, hogy bármikor fordulhatok hozzá pénzért, ha csak ezen múlik, ő szeretne velem lenni.
Ez 8 hónapja volt. Nem volt könnyű. Nem tudom, hányszor volt úgy, hogy vége lesz, mert nem bíztam benne, nem tudtam kifejezni az érzelmeimet vagy rettegtem attól, hogy elhagy. Ahhoz hozzászoktam, hogy nincs pénzem, nem is érdekelt, ha mentünk valahova, mindig fizetett, és akármikor kérhettem tőle, de ezt igyekeztem elkerülni.
De tényleg a tenyerén hordoz és megtesz mindent azért, hogy boldog legyek, így ezek a félelmek lassan teljesen eltűnnek.
Ami számomra minden reményt visszaadott, az az, hogy soha nem hozza fel a múltamat, és elfogadja, ami történt, mert tudja, miért történt, és tudja, ki vagyok valójában. Igazi nővé értem mellette, aki tiszteli saját magát, és szembenéz végre a rossz döntéseivel is. Azóta senki mással nem voltam együtt, pedig még mindig megtalálnak valahogy hatalmas összegekkel, de nem kell. Nem kell, mert végre van valaki, aki mindent tud rólam, de így is szeret, és akivel boldogabb vagyok, mint valaha. Még ha egy ideig mosogatnom is kell.
Nem várom el senkitől, hogy megértsen, ezt nem is lehet. Csak szeretném tudatni elveszett nőtársaimmal, hogy akármilyen borzalmas szakasza is legyen az életeteknek, ha valaki tényleg szeret, akkor segíteni fog kimászni belőle, mert mindezek ellenére megéri.
A férfiaknak pedig üzenem, hogy vannak nők, akiknek a kapcsolatuk fontosabb, mint egy újabb luxusmárka karórája vagy egy Gucci-táska…”