Soha nem fogok találkozni a gyerekekkel?

„Azóta gondolkodom, hogy megírom a történetemet, mióta olvastam az „Egy volt feleség, két gyerek, egy teljesen megborult élet” c. írást. A levélnek főleg ez a két mondata fogott meg: „folyamatosan azon rágódom, hogy kinek is kellenék még egyszer. Hiszen elvált vagyok, gyerekekkel, volt feleséggel, olyan kötelezettségekkel, amik természetesen a számomra nem problémák, de ki fogja ezeket elfogadni?” Erre szeretnék reagálni a saját, sajnos kissé hosszúra sikeredett történetemmel” – Anita, a mai levél beküldője ugyan szabadkozik a bevezetőben, hogy túl sokat írt, de szerintünk egyáltalán nem ez a helyzet. Közöltünk már ennél jóval hosszabb leveleket is, ráadásul Anita annyira érdekesen és érdekeset ír, hogy kétszer ennyit is szívesen olvastunk volna tőle. Anita is az elvált férfiakról ír, de természetesen egy másik szemszögből, mint a korábbi levél beküldője – ha úgy érzi, ön is hozzá szeretne tenni valamit a témához, kérjük, írjon ön is! A véleményeket, hozzászólásokat a Randiblog email-címére várjuk.

„Nos, én egy válófélben lévő, kétgyermekes, nálam idősebb férfival vagyok együtt már egy éve és a levélíró által emlegetett kötelezettségek számomra igen közelről ismerősek.

Szóval az én sztorimban adott egy lány, a 30-as évei legelején, gyerek nélkül, úgymond szabadon, mint a madár, kötelezettségek és problémák nélkül, saját lakással. És adott egy férfi, válófélben, két gyerekkel (15 és 20 évesek), kicsit bosszúálló exfeleséggel, bérelt lakással, gyakorlatilag egy szál bőrönddel.

Az elején laza kapcsolatnak indult, aztán szerelem lett belőle, sőt nagyon nagy szerelem. Tényleg úgy érzem, hogy megtaláltam azt a férfit, akivel le szeretném élni az életemet. Nagyon hasonló tulajdonságokkal, habitussal, szokásokkal rendelkezünk, nekem még ilyen férfi nem volt az életemben, pedig nem ő az első kapcsolatom. Ő is hasonlóan gondolja, nagy az összhang, megvolt az összeköltözés, közös élet és közös család tervezgetése.

Én elfogadtam és az elejétől fogva természetesnek vettem a hátterét, a nem túl jó és nem is túl kecsegtető anyagi helyzetét, az exfeleségét és legfőképpen a gyerekeit. Nem bánom egyáltalán, hogy van már két gyereke, próbálom ösztönözni őt a velük való minél sűrűbb találkozókra, közös programokra. (Elvált szülők gyermekeként tudom, milyen érzés az, amikor elhanyagol valakit az apja, nem kívánom senkinek, legkevésbé a szerelmem gyerekeinek.)

Igyekszem a volt feleség kirohanásait is tolerálni, hogy látványosan igyekszik a gyerekeket az apjuk ellen fordítani, rólam úgy mondani negatív dolgokat, hogy nem is ismer, soha nem is találkoztunk. Igyekszem semmi kritikát nem mondani a páromnak az exéről, ahogyan viselkedik, mert tudom, hogy nincs hozzá jogalapom, hogy véleményt formáljak róla, akkor sem, ha ő fordítva jogot formál erre. Valamint látom, hogy a párom is szenved sokszor a kialakult helyzetektől, nem akarom tovább rontani a kedvét, próbálok mindig vidámnak tűnni.

Viszont kérek minden elvált és új kapcsolatba lépő férfit, hogy néha kicsit próbáljon meg jobban figyelni az új párjára és az ő bevezetésére az eddigi életébe, ha valóban komolyan gondolja a dolgot.

Mert habár már egy éve vagyok együtt a párommal, még nem találkoztam a gyerekeivel és nem is látom, hogy gondolkodna rajta, hogy bemutasson nekik. Állítása szerint nem akarja felbőszíteni vele a volt feleségét, amit meg is értek, de akkor soha nem fogok találkozni a gyerekekkel? A volt feleségével egyébként is meglehetősen furcsa a kapcsolata, hiszen az exe ott szívatja, ahol éri, folyamatosan próbál keresztbe tenni neki/nekünk (megjegyzem, egyre több sikerrel), miközben a párom mindenben igyekszik megfelelni neki, hogy „nehogy még idegesebb legyen”. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mindig csak az lesz a fő szempont, hogy nehogy felidegesítse a feleségét, vajon mindig ennek fog mindent alárendelni? És sajnos már egyre többször az a válaszom, hogy igen. Én mindig csak a „megértő második” lehetek ebben a történetben. Azt látom rajta, hogy egyszerűen hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Dacára annak, hogy jóval idősebb nálam, meg sem próbálja tudatosan alakítani az életét. A mi kapcsolatunkat – habár nagyon fontos neki, ez látszik, de – meg akarja tartani kettőnknek. Valamiért eldöntötte magában, hogy lezárja az eddigi életét, újat kezd velem, így nekem már nem is kell semmit sem tudnom a régi életéről.

Én ezt egyrészt nem értem, másrészt – és ezt meg is mondtam neki – nem is tetszik nekem ez a hozzáállás. Van két gyereke, ha velem komolyan gondolja a jövőt, akkor vállalnia kell, hogy találkozzunk, hogy legyen esélyünk megismerni, hosszú távon megkedvelni egymást. Vállalnia kell a konfliktust a volt feleségével, hogy új párt talált magának, nem csak egy ideiglenes partnert, akivel éppen most jól érzi magát.

Én még nem szólok neki semmit, csak magamban rágódom, néha már az is eszembe jut, hogy nem is akar igazán felvállalni mások előtt, hiszen éppen azok nem tudnak rólam semmit, akik a legfontosabbak az életében: a gyerekei.

Csak közben érzem azt, hogy szépen lassan kezd eltávolítani magától, már én is egyre kevesebb helyen akarok megjelenni vele. Igyekszem egyedül intézni a saját dolgaimat, nem bevonva őt, hiszen láthatóan ő sem érzi úgy, hogy be kéne vonnia az életébe teljesen.

Mégsem akarok „egyszerűbb”, kisebb múltbéli csomaggal rendelkező férfit keresni, nem szeretném őt elveszíteni, mert nagyon szeretem és tudom, hogy ő is engem, de nem tudom megérteni és elfogadni, hogy valaki ennyire képtelen legyen kiállni magáért és azért, akit szeret.”