Édesapja megrugdosta, leköpte, kitagadással fenyegette

„A minap olvastam a srác levelét, akinek nem jött össze a vallásos lánnyal, és meglepődve tapasztaltam, hogy a cikk szerint ezek a témák (hit, vallás megjelenése a párkapcsolatokban) még nem nagyon kerültek elő! Nekem is vannak tapasztalataim hasonló témában, és már régóta keresek is valamilyen médiumot, ahol valamilyen szinten közzé tehetem a saját történetem” – nagyon örülünk, hogy a levélbeküldő – az álneve legyen Vid – éppen minket talált meg, mert ilyen elképesztően fordulatos és megdöbbentő részletekben gazdag történetet rég volt alkalmunk utoljára közölni. Vid egy olyan lányba lett szerelmes, akinek a családja annyira komolyan vette a vallását, hogy a tiltott szerelem története bővelkedik olyan jelenetekben, amik egyenesen filmbe illőek. Ha hozzá szeretne fűzni valamit ehhez a sztorihoz saját tapasztalatai alapján, kérjük, írjon ön is! A leveleket a Randiblog email-címére várjuk.

„19 éves vagyok – történetünk azonban egy kicsit régebben, 2012 augusztusában kezdődött. Akkoriban egy nagyon jó (lány)barátommal lógtam általában, amikor egyszer megemlítette, hogy van egy osztálytársa, akivel szerinte én összeillenék, és mit szólnék ahhoz, ha bemutatna neki. Mivel azelőtt nem nagyon volt barátnőm – komoly – így belementem a dologba, egy forró nyári napon sor is került az első találkozásunkra. Amikor először találkoztunk, már akkor volt valami köztünk, mégis az én bátortalanságomból és lustaságomból nem lett belőle semmi. Ám, ahogy teltek a hónapok, egyre többet gondoltam rá, és valószínűleg így lehetett ezzel Ő is, mert meglepetésemre karácsonykor írt nekem Facebookon hogy boldog karácsonyt. Hülye lettem volna ne reagálni, aztán elkezdtünk csevegni, megbeszéltük, hogy szilveszter után találkozunk. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de még viszonylag a kapcsolatunk elején elmondta, hogy ő Hit Gyülekezeti tag, és a szülei komolyan veszik a vallást – így hát titokban kellett találkozgatnunk. A harmadik randinkon le is feküdtünk egymással, és mivel Ő kicsit messzebb lakott, de mindketten ugyanoda jártunk iskolába, így egyszerűen meg tudtuk oldani a találkozókat: Ő kollégista volt, így vasárnaponként a szülei tudta nélkül nálunk töltötte az éjszakát, azon kívül nem nagyon tudtunk, esetleg néha suli után össze futni egy ebédre.

Már említettem, hogy soha nem volt előtte párkapcsolatom, azonban amikor vele voltam, úgy éreztem, nem is lenne rá szükség: tökéletesen összeillettünk, átbeszélgettük az éjszakákat, és soha nem vesztünk össze semmin. Egyszer mesélte, hogy van egy barátja, aki szintén gyülekezeti tag, és az Ő szülei, illetve a barátja szülei elhatározták már régebben, hogy akkor ők majd egyszer össze házasodnak. Noha a barátnőm elmondta a szüleinek, hogy ő maximum barátként tekint a srácra, a szülei pedig látszólag beleegyeztek ebbe a döntésébe, valószínűleg nem teljesen így volt. Hogy kinek miért lett volna előnyös ez a házasság, nem szeretném boncolgatni (talán csak röviden: a srác soha nem kapna meg olyan lányt, mint Ő, illetve a barátnőm szülei nem voltak tehetősek, ellentétben a kiszemelt vej szüleivel...). Az az igazság, hogy engem ezek a dolgok nem érdekeltek: én is 18 éve katolikus iskolába jártam, de úgy gondoltam, hogy ezek a dolgok nem számítanak egy szerelemben, és úgy is volt, mert nem érdekelt, hogy milyen templomba jár, én így szerettem.

Ahogy közeledett a nyár, megvalósulni látszott egy ötlet is, miszerint a barátnőmet elviszik a srác szülei Amerikába egy hónapra – ingyen. Természetesen én is beleegyeztem, mert úgy gondoltam, semmi rossz nem származhat ilyesmiből, és milyen rosszul gondoltam.

Amikor hazajött nyáron, még együtt voltunk egy hónapig, amikor csak tudtunk – egyszer még a strandra is elkísértem két kisebb tesójával, és a szüleinek is be lettem mutatva, de csak mint osztálytárs, aztán egy ifjúsági találkozóra a gyülekezetbe. Aztán augusztusban, amikor egyszer nálunk aludt pénteken, elmesélte, hogy a srác milyen furán viselkedik vele: alig szól hozzá, nem keresi őt, zárkózottá vált. Mondtam neki, hogy próbálja meg kiszedni belőle mért, de a srác mindenképp személyes találkát akart, mert szerinte nem Facebookra való téma. Másnap a barátnőm elment bulizni a közös lánybarátunkkal, aztán vasárnap este megint jött hozzánk. Mondta, hogy még mindig nem tudja mi baja a srácnak, ezért kicsit nyaggatta, mire a srác elmondta mi is a szituáció: tud kettőnkről, és „többet ne beszéljünk, ne is gondoljunk egymásra, és akkor nem lesz belőle problémánk”. Először nem tudtam, hogy most meg kéne-e ijednem, milyen fenyegetést jelenthet a srác, lerajzol, vagy mi?

Aztán persze másnap ment haza a barátnőm, és mondta, hogy nagy a para, mert a srác anyukája felhívta az övét, és sürgősen találkozni akar, és ajajjmileszittjézusmária. Megnyugtattam kicsit, hogy semmi baj, de azt mondta, hogy de igen, mert nem szoktak nagyon találkozni, főleg ilyen sürgős ügyekben nem. Mire észbe kaptam, kitálalt a szüleinek, de egy jóval enyhébb verziót előadva: volt egy pasija, de már nincs, és csak csók volt, és nagyon sajnálja.

Egy normális szülő ilyenkor meghívná a fiút egy ebédre, hogy megismerje. Hát engem nem hívtak meg, viszont a barátnőmet elhordta az édesapja mindenféle szar embernek, kivette a kollégiumból és a gimnáziumból, kötelezte az amerikai út megtérítésére a srác szüleinek, valamint arra, hogy Ő találkozzon másnap a srác anyjával, és adjon át egy levelet, illetve mondja el neki, hogy „sajnálom, hogy egy aljas szemét ember vagyok”.

Mielőtt másnap elment volna a találkozóra, hozzánk jött. Beszélgettünk kicsit, mire sírva fakadt, és elmondta, hogy engem megcsalt az előző hétvégén. Nem nagyon tudtam hova tenni az információt, de megnyugtattam, hogy semmi baj, ne ezzel törődjünk most, majd nevelőapámmal közösen erőt öntöttünk belé, és elkísértük a találkozóra, ahol egy pár asztallal odébb figyeltük őket, hogy ne legyen semmi baj. Aztán megérkezett a barátnőm anyukája is, mi pedig leléptünk, nehogy felismerjen.

Hazaértünk, majd nagyjából másfél doboz cigivel később érkezett tőle az utolsó hívás. Sírva mesélte el, hogy a srác anyukája elővette a táskájából a képeket, amiket nekem küldött el („Pornószínésznőket megszégyenítő pajzán képek” – mondta a srác anyukája), illetve remekül tudott idézni a Facebook-beszélgetéseinkből is. Hogy honnan, az máig nem derült ki – azt állították, a srác kapta a képeket egy ismeretlen számról MMS-ben – hogy kinek mennyire hihető ez a sztori, mindenki döntse el maga (nyilván feltörték a Facebookját). Azt mondta, hogy otthon várja a szüleit és az ítéletüket, mert hazaküldték, és szerinte ki fogják nyírni. Megnyugtattam, amennyire csak tudtam, majd megígértettem vele, hogy felhív az ítélet után. Egy óra múlva csörgött ismét a telefonom, ő hívott, én pedig felvettem. Valahogy így zajlott le a beszélgetés:

– Na, szia édesem, mi a helyzet, jól vagy? – Meglepetésemre egy mély férfihang mordult fel a vonal túlsó végén:

– Szia, ez most egy váratlan hívás lesz. Mondom ezt eltaláltad morci, kihez van szerencsém?

– Én a (barátnőm neve) édesapja vagyok, és te ki vagy?

– Én pedig a barátja, miben segíthetek?

– Hát csak érdeklődöm...hogy jársz-e iskolába...van-e munkád..?

– Igen és igen – feleltem büszkén. A következő válasz szó szerint így hangzott:

– Az jó... Mert akkor el tudod tartani a lányomat. Mert ugye ha már megkúrtad, akkor el is veszed feleségül.

Fél perc csend.

– Hát persze, de azért aludnék rá egyet, ha nem probléma...

– Persze, aludj csak rá egyet, majd holnap kereslek.

– Jó rendben, akkor megadom a mobilszámomat, hogy meglegyen...

– Nem kell, már meg van, de úgyis majd személyesen látogatlak meg.

– Őőőő, okéé, akkor csak annyit tegyél majd meg, hogy felhívsz, mielőtt jössz, hogy itthon vagyok-e.

– Nem, arra sem lesz szükség, mert figyelni foglak.

b fél perc szünet.

– Remek, akkor hát holnap, viszhall!

Nevelőapám látta rajtam, hogy valami baj van, és hogy annyira megremegett a lábam, hogy mindjárt össze esek, ezért gyorsan kikísért az akkor éppen nálunk vendégeskedő barátommal a teraszra, leültettek, töltöttek egy whisky, adtak egy cigit, majd elmeséltem nekik, hogy mi van. Mire végigmondtam, hogy miből állt a beszélgetés, teljesen kifordult a világ, a gyomrom kavargott, a fejem szét akart robbanni, ki rohantam a wc-re és hányni kezdtem.

Miután abbahagytam, szóltam a barátaimnak, hogy segítsenek, ezért elmentünk, hogy kiüssem valahogy magamat. Miközben nagyban iszogatunk, érkezik a telefonomra Facebookon az üzenet: a barátnőm írt, azt mondta, menjek el érte azonnal és vigyem el onnan. Felhívtam hát nevelőapámat, és egy fél óra alatt megtettük az amúgy órás autó utat, nagyjából este 9-re odaérve. Mivel nem találtam a házon csengőt, így bekopogtam az ablakon. A barátnőm nyitotta ki, de nem tudtunk még egy szót sem váltani, már ott termettek a szülei. És akkor elkezdtek minket osztani, csak úgy az ablakon keresztül. Többek közt azt mondták, hogy tönkre tettünk két családot, felelőtlenek vagyunk, nem tudunk semmit sem az életről, és ők mindent megadtak a lányuknak, erre az ilyennel hálálja meg, én meg elvettem az ártatlanságát (amúgy nem én voltam neki az első), és ezt már nem tudom visszaadni. Azt azért itt halkan megjegyezném, hogy ők nem nagyon adtak sok mindent a lányuknak, az életen, a kínon és a szenvedésen kívül – ugyan is a barátnőm dolgozott, a pénzét maga kereste, és abból vette a ruháit, bulijait, ebédjét, stb.

Szóval osztottak, ahogy tudtak, én pedig többnyire némán tűrtem, és a barátnőm figyeltem. Szívbemarkoló látvány volt, ahogy a szülei mögött másfél méterrel hátra tett kézzel, lehajtott fejjel sírt.

Az édesapja szerint két út létezett: elfelejtjük egymást, vagy ásó-kapa-nagyharang. Másfél órán át magyarázta, hogy igazából a Biblia szerint megkövezni kéne minket, de még szerencse, hogy ők nem ilyen barbárok, de végül abban maradtunk, hogy akkor holnap megint beszélünk.

Aznap este még kaptam egy üzenetet a barátnőm Facebookjáról: „ugyan már, még hogy én meg az élet. Gyerek vagy még, és semmit sem tudsz, de majd rájössz!”. Ekkor döbbentem rá, hogy elvették a laptopját is, és a szülei írtak a nevében.

Egyébként a barátnőm édesapja nem csak nekem írogatott a Facebookjáról: a közös barátnőnket, aki bemutatott minket, szintén zaklatta Facebookon, elhordta minden rossznak boszorkánytól kezdve egészen luciferig, pedig ő is próbált kiállni a barátnőm mellett, illetve idővel ellene is fordították Őt...

Másnap aztán ismét kaptam tőle egy üzenetet, de elővigyázatosan rögtön megkérdeztem, hogy akkor ugye most Ő nem Ő. Jól sejtettem, az édesapja írt. Elkezdett mesélni. Hogy ő DJ volt. És hogy ő aztán sokat bűnözött. Meg káromkodott. Aztán egyszer egy napon megért egy barátja, aztán ő is. És azóta nem is káromkodott, 2X éve egészen tegnapig. Jó három órán át írt mindenről, ami valószínűleg csak eszébe jutott, a megkövezéstől kezdve a házasságig, még olyan dolgokat is mondott, mint irgalom, meg rengeteg idézetet a Bibliából, én pedig csak hagytam, hadd engedje ki. A végén megbeszéltük, hogy beszélünk még.

Másnap aztán éjfélkor írt rám Skype-on, itt volt először alkalmam váltani egy pár szót a barátnőmmel, és örömmel hallottam, hogy neki 5 nap után végre sikerült enni. 5 nap telt el itt, és én 5 napja nem ettem, vagy ittam, egy hét alatt pedig 9 kilót fogytam. Szóval megbeszéltük Skype-on, hogy ez így nem mehet tovább, és nincs is értelme, szóval találkozzunk vasárnap egy privát helyen, ahol ők tudnak beszélni az én szüleimmel, én pedig vele.

Vasárnap aztán találkoztunk és beszélgettünk egy külön szobában, míg a szüleink egymás közt beszélgettek. Elmondta, hogy elmesélte az édesapjának, hogy lefeküdt velem, és nem én voltam neki az első, és hogy engem is megcsalt, és tulajdonképpen minden rosszat, amit elkövetett. Az édesapja pedig válaszul lekevert neki egy akkorát, hogy összeesett, majd megrugdosta a földön, leköpte, és kitagadással fenyegette, illetve elmondta neki, hogy az ő szemében egy senki aljas féreg. Itt a barátnőmnek kellett visszatartania engem, hogy én ne viszonozzam ezeket a tetteket, majd rátértünk a találkozó céljára: mi legyen? Azt mondta ő is, már csak két utat lát: az egyik, hogy elfelejtjük egymást, és többet nem beszélünk. A másik, hogy házasságig nem fekszünk le, illetve no kissing, tapi, ölelés, vagy bármilyen testi kontaktus. Járhatunk kávézni, moziba, de semmi trükk. Itt megjegyezném, hogy nem tudom, láttak-e már megtört embert, akinek olyan, mint ha átmosták volna az agyát. Hát ez idáig én sem láttam.

Elmondtam neki, hogy véleményem szerint a szex egy kapcsolat alapja, és hogy én nem tudok szexmentes párkapcsolatban élni, de szeretem, és felajánlottuk neki, hogy befogadjuk: lakhat nálunk, ha úgy hozza a sors, kap külön lakást is, támogatjuk az egyetemi tanulmányaiban és egyszer majd munkát keresni is, még akkor is, ha addigra ne adj Isten már külön utakon járunk. Ezt elutasította, így hát abban maradtunk, hogy többet nem találkozunk. Utoljára megcsókolt, majd elmentek. Természetesen ez nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy hangzik. Eleinte leveleztünk, verseket írtam neki, amikben vitatkoztunk: próbáltuk meggyőzni egymást a magunk igazáról, noha mindketten tudtuk, hogy reménytelen. Hónapokig csak leveleztünk, majd novemberben megbeszéltük, hogy újra találkozunk, hogy ketten tiszta fejjel átbeszéljük. Sajnos sem az ő, sem az én álláspontom nem változott: ő nem akart elköltözni otthonról, és szembe fordulni a családjával, én pedig nem tudtam rávenni magamat arra, hogy megkérjem a kezét, vagy 10 évig randizgassak vele, hogy aztán akkor kérjem meg a kezét. Ő ezt úgy értette, hogy énnekem szex nélkül nem kell és/vagy csak a szexre kell – ami természetesen nem így van, de szerintem a kedves olvasó is látja, hogy mindkét út abszurd: 18 évesen megházasodni fél év után, vagy 10 évig várni. Elbúcsúzott hát, de mielőtt elment, könnyes szemekkel még egyszer azt mondta szeret, majd elfutott.

Én ott maradtam egyedül zokogva, és azt reméltem, talán vége, talán el tudom engedni.

De nem. Folyton ő járt a fejemben, reggel, amikor felkeltem, Ő volt az első gondolatom, és éjjel, amikor lefeküdtem, az Ő képe ringatott álomba.

Aztán telt az idő, jött a karácsony, és ismét kaptam tőle egy üzenetet, megint beszélgetni kezdtünk, de csak ritkán és keveset. Aztán eltűnt egy pár napra: mint később megtudtam, kórházba került, miután totálkárosra törte az autóját.

Aztán egy egyetemi nyílt napon véletlenül összefutottunk: leültünk beszélgetni, eleinte jól ment, nevetgéltünk. Aztán szó szót követett, és az lett a vége, hogy magamra hagyott, és arra kért, hogy engedjem el. De nem tudtam. Iskola után gyakran lementem a buszpályaudvarra, és ott ücsörögtem, hátha arra jár, illetve olyan buszokkal jártam, amiken talán Ő is szokott utazni.

Áprilisban ismét összefutottunk véletlenül egy bevásárlóközpontban – eleinte odamentem hozzá, és beszélgettünk, de aztán én továbbmentem. Vagyis akartam. De nem tudtam otthagyni. Odamenni sem tudtam hozzá, mert vele volt az édesanyja, és nem hiszem, hogy örült volna nekem... Ezért távolról figyeltem. Tudom, ez szörnyen hangzik, de ha voltál már szerelmes, talán tudod, mit érezhettem. Hónapok óta nem beszéltem vele, vagy láttam rendesen, ezért örültem annak is, hogy látom, és gyönyörködhetek benne – Ő miért nem örült neki annyira, amikor észre vett. Elpuskáztam, és kiborítottam ezzel, ezért letiltott Facebookon, és azóta nem nagyon beszéltem vele, vagy láttam.

És most itt vagyok és írom-e sorokat, és azon gondolkozom, vajon tovább fogok-e tudni lépni. Amennyire jól tudom, őneki már sikerült nagyjából, azóta ismét párkapcsolatban van, ahogy én is, de sajnos lassan egy éve úgy érzem, mint aki elvesztette a számára legbecsesebb kincset, és talán sosem találom meg újra...”