Szipál Péter vagyok, egy éve érkeztem haza Los Angelesből, ahol az elmúlt 32 évet fotografálással töltöttem.
Gondoltam, talán érdekel valakit, hogyan megy ott az élet, a munka. Talán azért is, mert az valóban egy másik világ, és rengeteg embernek nagyon furcsa elképzelése van róla. Egy pár heti látogatás, vagy még egy ottani munka sem elegendő ahhoz, hogy valaki tisztán lásson.
Los Angelest nem véletlenül hívják mindenütt Lotus-, vagy Lala-landnek, a lótuszevők és a felhőkben élő a bolondok földje ez. Engem ugyan a new age-el a világból ki lehet üldözni, de ott már tíz éve is ezzel lehetett a lányokat elcsábítani. Reinkarnáció, ufó, bármi halandzsa, csak komoly arccal mondd a hülyeséget, és szerencsés éjszakád lesz.
Persze nem akarom, hogy egy Kaliforniából hazajött seggfejnek tűnjek, de legalább két évig kell ott az embernek élnie, hogy ne számítson turistának.
Hol is kezdjem? 1975-ben - nem annyira legális körülmények között - hagytam el az országot. Fölültem a Wiener Walzerre és kimentem Bécsbe. Útlevelem volt, véletlenül kaphattam, de hagyjuk ezt inkább.
Hajtott a vágy, hogy friss levegőt szívjak, és főleg, azt csináljam a fotózásban, amit szeretnék. Nagyobb helyen, és több lehetőséggel. Kihívások és egyebek… Egy szó mint száz, megérkeztem LA-be, és még a legvadabb álmaim is valóra váltak. Ezek egy része viszont nem volt összeegyeztethető a piaristadiák-múltammal, "But what the Hell!".
Édesapám, Szipál Márton, aki már '56 óta ott élt, rengeteget segített az elindulásban, de végül is nekem kellett házalnom a dolgaimmal. Egyetlen szerencsém volt, hogy ahhoz, hogy elinduljak, nem kellett pincérnek állnom. Két év után saját stúdióm lett Santa Monicában, a tengerparton. Minden csak azon múlott, hogy sikerül-e munkákat kapnom. Hála Istennek, sikerült.
Furcsa hely az az Amerika. Ha mint friss hús érkezel, rettenetesen segítőkészek az emberek. Meglepő módon még az idegenek is azon fáradoznak, hogy sikerüljön neked, de ez persze csak akkor működik, ha be tudjuk bizonyítani, hogy megérdemeljük. Ez pedig hamar kiderül, utána meg csak az egyénen múlik. No meg a szerencsén!
Aztán valamilyen okból kifolyólag egy reggel úgy ébredtem fel, hogy vissza szeretnék jönni Európába, nem kis megrökönyödésére a környezetemben élő embereknek. Mindkét kontinensen ugyanazt kérdeztek tőlem: "Meg vagy őrülve?" Sajnos így születtem, szóval erre nem tudnék hiteles választ adni, ez nem javult az évek során. De erről majd később, mármint a döntésről, az őrültségem személyes dolog.