Életem egyik legbizarrabb élménye volt a Doc Johnson katalógus. Erre vonatkozik az a korábbi megjegyzésem, hogy a legjobb kontaktusokat olyan munkákból kaptam, amiket voltaképpen nem is akartam megcsinálni.
Hát ez ilyen volt.
Felkértek, hogy megcsinálnám-e a katalógusukat, amit először - az önérzetem miatt - visszautasítottam: Mindent, de ezt nem.
Aztán mondták, hogy mennyit fizetnek, mire rögtön eltűnt az önérzetem.
Életemben nem fizettek még ennyit egy ennyire gagyi munkáért. Persze nem gondoltam volna, hogy mennyi érdekes dologhoz vezethet el mindez, de valóban évekig inkább röhögtünk mint dolgoztunk.
Erről jut eszembe, hogy az art directort meg is kérdezték, hogy “ki az a pihent agyú ember, aki tervezi ezeket?”. Mire azt válaszolta, hogy ”most beszélgettél vele!”
Azt hittem elájulok. A pasi egy öltönyös, mellényes skót származású ember volt, két dán doggal, whisky-t iszogatva beszélgetett velem, és annyira disztingvált volt mint egy angol lord.
Aztán ellátogattam a gyárba, ahol nem kis meglepetésemre, erősen katolikus mexikói nők vasalgatták a latex műfaszokat. Azt hittem besz...k a nevetéstől.
Na, mindegy, évekig dolgoztam velük, ami persze abból is állt, hogy a product dobozokat is én fotóztam, és az idő fele azzal telt el, hogy próbáltuk kitalálni a stúdióban, hogy vajon mire, és hogyan kellene használni a dolgot.
Egy szó mint száz, az egész világ tele lett ezekkel a képekkel. Amikor pár éve megérkeztem Hamburgba, elmentem egy sex-shop-ba, és azon röhögtünk, hogy Peter Martin kiállítás volt, hiszen annyi doboz volt a falon az én képeimmel.
”Micsoda dicsőség!” Hát nem erről álmodtam.