Kissé bizarr helyzet állt elő a minap egy (egyébként méltán) nagy népszerűségnek örvendő trendi-vagány-puccos budapesti belvárosi butikban, inkább nem mondom meg, hogy melyikben (DE!). Megérkezem én, a vásárló. Az eladó telefonál. Mobilon. Gondoltam magamban, végülis az se jó, ha az embert azonnal letámadják, ahogy belép az üzletbe, és az eladó mint egy vizsla liheg a kuncsaft nyakába egész idő alatt. Csendben nézegetek egy kicsit. A telefonbeszélgetés még mindig tart. Egy idő után az eladóhoz fordulnék az árukészletet illető kérdésemmel. Erre ő lepisszent, egy gesztussal mutatva, hogy várjak már, nem látom, hogy ő telefonon beszél?! Mit tudtam tenni, megvártam, amíg kicsevegte magát, végülis van ott náluk raktáron annyi jó cucc, amennyivel el tudom foglalni magam arra a pár percre.
Természetesen fordult már elő ennél felháborítóbb incidens is a világtörténelemben, ennek a posztnak az apropóját inkább Lohn Londei fotográfus Shut Up Shop című, shopper-szemmel nézve szinte könnyfacsaró könyvének megjelenése adja. Ez az angol úr azon boltocskák, kisközértek, minibutikok, stb.-k előtt tiszteleg képgyűjteményével, akik kitartanak a mindent elsöprő nemzetköziesedés és általános multiplexesedés közepette. Azokat a helyeket örökíti meg, ahol a vásárlás valóban élmény, és ahol olyan árukra tehet szert az ember, amelyeket máshol nem vehetett volna meg. Ahol az eladó érdekelt abban, hogy az üzlet jól menjen, és ért is ahhoz, amit árul. A fenti sztori helyszíne jó és modern Budapesti példa lehet(ne) az ilyen kis üzletekre, amik visszahozzák az ember életkedvét. Kár, hogy pont rossz pillanatban érkeztem.
