horoszkóp

Delhusa Gjonnal háromezer forintért utaztunk spirituálisan

2010.05.24. 18:33
A popzenész állítólag harminc évig fejlesztette a meditatív zenéjét, ami Pápán hangzott el először a publikum előtt. Kilenc emberrel együtt utaztam, hogy megtudjam, ő nem Jézus Krisztus, viszont a népek felemelkedéséhez hozzá szeretne járulni. Gjoni viccet is mesélt, ezért nem kerültem, kerültünk meditatív állapotba.

„Van CD lejátszó? Elhoztam Gjoni legújabb lemezét, hallgathatnánk útközben” – ajánlotta fel az egyik hölgy azon a buszon, amely falatnyi csapatunkat szállította Pápára, hogy "spirituálisan lélekutazzunk Gjonnal". És igen, szigorúan Gjon vagy Gjoni lesz, mert megtanultam, hogy nem Delhusa ő, főleg nem egy ilyen közegben.

Ötvenhét állomásból áll az a lélekemelő koncertsorozat, amelynek Pápán tartották az ősbemutatóját. Tényleg debütálás volt a javából, mert szerencsétlen fúvós lánynak állandóan lapozgatnia kellett a kottában, hogy a dalok megváltozott sorrendjét követni tudja, de a koncertről csak később. Addig is elmondom, mit éltem át Delhusa Gjon rajongói közt.

Mítoszkeltés

A délre tervezett indulásból fél egy lett, mert Gjoni azt mondta, akkor guruljon el a busz a Hősök teréről, amelyen tizenegyen voltunk a sofőrrel. Szerencsére nem volt használható állapotban a zene lejátszására alkalmas eszköz, így megúsztam, hogy Budapest és Pápáa közt megtanuljam az összes új Gjoni slágert. Útközben ment ám a mítoszkeltés rendesen, egy hosszú hajú lány olyan bennfentes történetekkel szórakoztatta az útitársát, amikből kiderült, az énekes hol Indiában, hol Párizsban, hol itt, hol ott van, és, kérem szépen, ilyen és ilyen dolgokat is csinált már, dehát ilyen ez a Gjoni fiú, és egyébként is, ő nagy ember. Csak akkor lepődtem meg, amikor Pápán még busszal kerestük a telephelyet, és valaki látni vélte az úton a mestert, majd nyomban fel is ugrott a székéből: "Ott van Gjoni!" Mindezt átszellemült arccal, erre komolyan visszakérdezett a sofőr: utána menjünk-e vagy sem.

A városnézést öt óráig engedték, utána a színház előtt kellett volna összefutnunk. Két útitársam beszámolt arról, hogy ők bizony bementek a Barátok templomába, ahol megtudták egy szakembertől, hogy a tévében azt mondták, nyolc busznyi ember jön Budapestről Gjonit meghallgatni, ők meg nem értették, mi van, hiszen összesen voltunk annyian. A templomban egyébként minden háromszáz forint volt: felmenni a toronyba, meghallgatni a ház történetét, a képeslap, talán csak azért nem kellett volna fizetni, hogy levegőt vegyen az ember. A kiírás szerint a színház előterében igénybe vehettünk volna több spirituális gyógymódot is – kristálygyógyászat, állapotfelmérés, masszázs, Narayana kezelés –, de csak jóslás volt, meg némi kristály, az sem túl hitelesen. „Te látsz is?” – kérdezte a CD-t hozó hölgy a kártyavető úrtól. „Ez egy olyan kérdés: ha engedik, működik, ha nem, nem” – válaszolt, majd hozzátette, ő nem olyan gyógyító, aki azt mondja, idd meg az elixírt, és minden rendben lesz. „Jósoltattam, de nem mondott semmit, csak általános dolgokat” – mesélte egy másik tesztalany, akit láthatóan Gjoni sármja és muzsikája vonzott a helyszínre.

Közös rezgés

A hétre hirdetett koncert fél nyolckor el is kezdődött, csodás felkonfot kaptunk, és majdnem sírtam a gyönyörűségtől, amikor azt mondták: az énekes harminc évig dolgozott a háttérben, hogy kifejlessze a tökéletes meditációs zenét.  „Végre magunk lehetünk, csak mi és a zene. Természetesen Delhusa Gjon lírái is megszólalnak a koncert során.” Ahogy ez elhangzott, az előttem ülő kellemes negyvenesek szinte egyszerre sóhajtottak, valahogy úgy, mintha kimondták volna, köszönjük, ezért jöttünk valójában. A kivetítőre a világ és az univerzum legszebb képeit ígérték, zenéhez illően. Volt egy alvó kismacskás felvétel is, amit a közönség, istenem, de cuki nézéssel hálált meg.

Gjoni szent dalokat énekelt – cafe del mar-osan –, amik állítólag tisztítanak. Ha sikerült volna meditatív állapotba kerülnöm, szomorú lettem volna, hiszen a számok közt annyit beszélt, mint nagyapám, ha azt akarta, hogy elaludjak.  Első körben felhívta a figyelmet arra, nem kell tapsolni, ez itt nem divat, bezzeg viccet szabad volt mesélni. „Két csiga megy az úton. Nem megyünk át a túloldalra? – kérdi az egyik. - Nem, oda születni kell.” – igen, ez elhangzott két szám között Gjoni szájából. Azt is megtudtam, erkölcsi végveszély van, Gjoni pedig nem egy Jézus Krisztus, de a maga kis porszem módján szeretne hozzájárulni a népek felemelkedéséhez. „Elég poplemezt készítettem ahhoz, hogy megtehessem, csak a lelkekhez énekelek.” Igen megteheti, meg is tehette.  Gjoni azt is bevallotta, hogy korábban nem tudta, mi az a rezgés, ezért évekig tanulmányozta, mely dalok azok, amelyek segítségével gyorsabban, hatékonyabban lehet meditatív állapotba kerülni. Ha nem beszélt volna annyit, tudnék rá válaszolni, de így nagyobb kihívás, mint felolvadni a mélyhűtőben.

A szünetben – mert az is volt – a büfésektől megkaptuk a háromfogásos indiai vacsorát, amelyet beígértek, és az igazi indiai szellemiség nevében kézzel nyúltak az ételhez. Kár, hogy nem mosták meg előtte, és pénzt is fogtak vele, de végül is teljesen mindegy, nyomokban volt csak indiai, háromfogásos pedig egyáltalán nem. A második részt már könnyebben viseltem, Gjoni kevesebbet beszélt, ha megszólalt, akkor is, inkább csak viccelt. Állítólag együtt rezegtünk, ezt én is éreztem, amikor már mindenki felháborodott, hogy mindjárt éjfél van, és az egyik szervezőre várunk fél órája, aki végül kitalálta, mégsem velünk jön vissza Budapestre.