Garas Dezső színművészt hetvenhetedik születésnapja után egy hónappal és két nappal, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Családja, a szakma és a sok rajongó, sőt még az időjárás is ez alkalommal azt bizonyította, hogy nem baj, ha egyedül nem megy, mert nem is egyedül kell.
Békében vagy szenvedélyben?
Született Grósz Dezsőt több százas tömeg és az egész filmes/színházi világ elkísérte ezen az utolsónak mondott útján, de a jelenet abszurditására Alföldi Róbert, Garas utolsó színházigazgatója hívta fel a figyelmet, aki megjegyezte, már csak azért sem tud búcsúbeszédet mondani, mert Dezső kvázi fentről sürgeti, hogy essenek már végre túl ezen az egészen.
Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás-miniszter a színművész szellemi örökségéről beszélt, Alföldi pedig azt mondta, hadd döntse el Garas, hogy békében akar-e nyugodni, vagy inkább abban a szenvedélyben, ahogy élt, és ha eldöntötte, akkor legyen úgy. Törőcsik a kihangosítás ellenére puhán és halkan beszélt arról, amit a jelenlevők feltehetően már tudtak, hogy Garast nemcsak a közönség, de a kollégák is őszintén szerették, pedig nem volt könnyű ember. Ezt a Ripacsok rendezője, Sándor Pál is megerősítette akkor, amikor gyászbeszédében háláját fejezte ki azért, amiért mindig véresen összeveszhetett, majd kibékülhetett a színésszel.
“Nem játszott, hanem létezett, és azért tudjuk szeretni, mert ő is nagyon szeretett” – mondta még Törőcsik, aki úgy gondolja, ők ketten összhangban léteztek Garassal a pályán, és nyolc-tíz olyan mesternek hívott rendezővel volt életük során dolguk, akik kezei között igazán tündökölhettek. "Még nem hiszem el, majd ha ma este bemegyek a színházba játszani, akkor megtudom, hogy nem vagy."
Végrendelet
Garas Dezső – aki vasesztergályos korában valamiért betévedt a színművészetire és ez megpecsételte a sorsát – december harmincadikán hunyt el, és bár nem várta a halált, azért arra odafigyelt, hogy rendelkezzen arról, ki vigye tovább a szerepét a Nemzeti Színházban. A Kossuth-díjas nemzet színészének koszorúit két halottaskocsi kísérte a sírhelyhez, ahol rövid zsidó szertatás keretében búcsúztak tőle szerettei. Aztán meg már nem is a csend, csak a homok dobogott ütemesen a koporsón.