Az első, visszatéréséről szóló hírekre több olyan megjegyzés is érkezett, hogy „na mi van, elfogyott a pénz?”
Tényleg? Nem olvastam, nem szokásom, amikor még érdekelt, András eltiltott tőle. Ma már eszembe sem jut ezzel foglalkozni. Amikor eljöttünk a TV2-ből, akkor az volt az egyik lehetséges magyarázat, hogy nem tudtunk megállapodni. Rólam aztán a legkevésbé lehet feltételezni azt, hogy én csak a pénzért csinálok valamit. Arról van szó, hogy nagyon érdekes tizenvalahány év után megcsinálni ugyanazt, miközben megváltozott a világ, mindenhol rengeteg a krimi, a bűnügy. Tanítottam az elmúlt három évben is a tévézést, nem szakadtam el tőle teljesen.
Voltak kételyei, mielőtt igent mondott az RTL2-nek?
Hogyne lettek volna. Nem is azzal kapcsolatban, hogy belekezdjek-e valami újba, vagy ne, illetve azzal is. De erősebb volt bennem a gátlás, amivel biztosan sok nő van így, aki mondjuk gyesre megy, hogy alkalmas vagyok-e még erre, meg tudom-e csinálni, vajon jó lesz-e így, hogyan fogják fogadni. A környezetemnek viszont semmiféle kétsége nem volt, talán mert magabiztosnak látnak. Ám ez sokszor kéreg, álca, ami kialakult az évek során. Jó érzés persze, hogy mások szerint képes vagyok rá, de bennem ettől még voltak kételyek. Ráadásul a szakmánk is rengeteget változott a szemem előtt, így arra mindenképpen szükség volt, hogy megtanuljam magamat kívülről látni.
És milyennek látja magát kívülről?
Reggel volt egy órám, amin elmondtam a munkatársaimnak, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Hülyén éreztem magam, hogy ezt biztosan kell mondani? És azt látom, érzékelem magam körül, hogy ez sok évvel ezelőtt sokkal inkább természetes volt. Vagy hogy hallgattassék meg a másik fél. Ma már kicsit úgy érzem magam az elveimmel, a dilemmáimmal, azzal a néhány alappal, amit tanultam erről az újságírásról, hogy elavult, amit erről tudok. Nincs létjogosultsága. Hogy jön ez ide, hogy valaki azt mondja, a tévében mindig igazat mondunk? Mi van? Nem kell a tévében mindig igazat mondani. Pedig ma már annyira nyitott a világ, hogy úgyis kiderül minden hazugság bárhol, ezért ez igenis legyen alapvető dolog, hogy ami ott elhangzik, az biztos, hogy mindig igaz. Ha nem igaz, és nem tudjuk ellenőrizni, akkor inkább ne mondjuk.
Emlékszik a legnagyobb szakmai hibára, amit elkövetett?
Igen. Egyszer, egy Forró nyomonban bemutattunk egy riportot arról, hogy egy asszony a nevemben kért segítséget cégektől magának és a családjának. Máté Krisztinaként mutatkozott be, hogy segíteni akar egy családon, és bediktálta a saját címét a telefonba. Mindenki adott neki biciklit, hűtőt, számítógépet. Kiderült a csalás, az asszony ellen eljárás indult. Hogy ne fordulhasson elő hasonló, és kiderüljön, hány céget csapott be, feljelentettem. Aztán kiderült, hogy egy valóban szegény, szerencsétlen asszony, aki rendkívül rafinált, igaz, de ha börtönbe kerül, a négy gyereke árvaházba megy. Visszavontam a feljelentést, és nagyon szégyelltem magam, hogy bemutattam a tévében, még akkor is, ha hozzájárult.
Három évig nem volt képernyőn. Hiányzott a tévézés?
Azt hittem, nagyon fog, de aztán egyáltalán nem ez derült ki. Talán, mert a tanítás miatt sohasem távolodtam el tőle igazán. A műsorvezetés meg aztán végképp nem hiányzott, ami különös, mert én is azt gondoltam, hogy minden ipari kamerákba bele fogok vigyorogni, de ez soha történt meg. Magam is meglepődtem, hogy nem hiányzik, hogy felhívjon egy újságíró, hogy mi van velem, nem hívnak meg ide vagy oda, inkább jó érzés, szabadság-érzés volt. Most kicsit kétségbe is vagyok esve, hogy visszacsöppenek ebbe.
Tíz év után nyilvánvalóan nem tud ugyanaz lenni a műsor, mint korábban. Miben lesz más?
Csak a címében ugyanaz, szinte. Megváltozott időközben a világ. Már nemcsak nyomozunk, hanem oknyomozunk is, így nem egy klasszikus bűnügyi magazin lesz, hiszen annak már nincs értelme, amikor az egész országban annyi a bűnügy, a híradó. A napi műsorok is átitatódnak ezzel. Ezért sokkal fontosabb azt megmutatni, hogy mi miért történt. Rengeteg kérdés van, amelyekre válaszokat keresünk, nem csak problémákat vetünk fel. Összefüggéseiben próbáljuk láttatni a dolgokat – bízom benne, hogy sikerül.
A műsorvezetésen kívül más feladatot is vállal a Forró nyomonban?
Én vagyok a producer és a műsorvezető, és néha riportokat is fogok készíteni, Hadas Kriszta [A TV2 Napló egyik alapító tagja – a szerz.], a főszerkesztő úgyszintén. Sosem voltunk barátnők Krisztával, de mindig tudtuk, merre mozog a másik, szimpátiával figyeltük egymás munkáját. Ütközési pontok nyilván így is lesznek, ízlésbeli kérdésekben mondjuk, de a nagy dolgokban valószínűleg sosem fogunk vitatkozni, hiszen régóta csináljuk mindketten, lényegileg ugyanazt tartjuk fontosnak. Például, hogy egy témában az érintett szólaljon meg, és ne a szakértő.
Óvatosabb lett az oknyomozás terén a két gyerek miatt?
Magam is meglepődök azon, hogy abban a pillanatban, amikor döntés születik, soha nem jut eszembe, hogy na, ezt nem kellene csinálni, mert túl veszélyes. De szerintem ha valaki úgy érzi, hogy érdekes dologra bukkant, jobb, ha csinálja, ráadásul úgy gondolom, Magyarországon nem igazán vannak olyan helyzetek, amik miatt a testi épségemet kellene féltenem. Habár annak idején a Forró nyomon miatt volt, hogy megfenyegettek, de soha nem hagytam abba. Az ilyen típusú fenyegetés csak erőt adott.
A tévézés mellett tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és közben ugye ott a család is. Mennyire sikerült beállítani egy új rendszert?
Ez még most van kialakulóban. Most indult a műsor, most áll be a gyerekeim iskolai, óvodai rendje, a főiskola, egyetem is leköt, leadni viszont már nem tudom az óráimat, mert a diákok felvették. Otthon van káosz, bár ez egy előre látható káosz volt, tudtuk, hogy egy igavonó barom vagyok, amikor dolgozom, hogy semmire sem fogok ráérni, de azért próbálok beiktatni tíz perceket, amikor el tudok ugrani például a kislányom teniszedzésére, hogy tudja, érdekel. András [Bárdos András, Máté Krisztina férje – a szerz.] meg nagyon jó fej, tulajdonképpen mindig ő oldoz fel, ha épp azon rágom magam, hogy nem tudok odaérni valahova, ő mondja, hogy ne aggódjak, majd akkor utánuk megyek később.