horoszkóp

Wolf Kati: önismereti tréning volt a kintlét

2014.07.29. 10:48 Módosítva: 2014.07.29. 12:58
A hónap elején hallottuk, hogy Wolf Kati hazatért Hongkongból, de közvetlenül visszatérte után még nem lehetett tudni, hogy mennyi időre. Az X-faktor első szériájában feltűnt énekesnő a Velvetnek legutóbb januárban nyilatkozott, akkor a nappalijából adott interjút Skype-on keresztül, most kihasználtuk az alkalmat, és az egyik gyönyörű, de azért nem kánikulai délutánon kávéztunk vele egyet végre személyesen is. Azt mondta, véglegesen visszatért, így a hongkongi élményeken kívül a hazaérkezésről és régi-új magyarországi életéről kérdeztük.

Amikor még Hongkongban készülődtetek a visszatérésre, eltervezted előre, hogy mi lesz a legelső dolog, amit csinálsz majd, ha végre egyszer hazaérsz a kilenc hónap távollét után?

Azt tudtam, hogy otthon vár anyukám húslevessel, de egyébként nem nagyon találtam ki előre, hogy mit fogok csinálni, mert én nagyon utálok repülni, és már egy-két hónappal előre paráztam miatta. Annál tovább nem is terveztem. Úgy voltam vele, hogy érjünk haza, landoljunk, és onnantól kezdve minden jó lesz.

Hazaértetek, landoltatok és tényleg minden jó is lett?

Igen, tényleg így volt. Mondjuk a gyerekek nagyon fáradtak voltak, mert itt délután volt, nekünk viszont már éjszaka, de ők is nagyon boldogok voltak és persze mi is. Nagy kaland és óriási élmény volt az elmúlt kilenc hónap, hogy kiszakadtunk egy teljesen más világba, de azért kemény volt. Hongkong egyrészt futurisztikus, profi és pénzszagú, a csilli-villi felhőkarcolók között ugyanakkor erősen ott van a hagyományos Kína, de nekem nem volt barátságos. Rengeteg az ember, nincs magánszféra, sokszor lökdösődnek az utcán, vagy a liftnél. Persze nem bántani akarnak, nincs bennük semmi agresszivitás, ott ez a természetes, annyi az ember kis helyen.

Mennyi időbe tellett a visszaállás az itthoni időzónára?

Egy pár napig volt, hogy mindenki rögtön el tudott aludni este, viszont hajnali 3-4 körül találkoztunk a konyha környékén. De így legalább végre kipróbáltam, hogy milyen korán kelni, ami eddig nem nagyon ment. Egy pár napig hajnalban felkeltem, reggel 8-ra kész volt az ebéd, rendben volt a lakás, stb. Elméletileg ugyanolyan hosszú a nap, ha az ember későn kel és későn fekszik, de igazából valahogy mégsem: amikor hajnalban keltem, mindig eszméletlenül hosszúnak tűnt egy nap.

Azt szokták mondani, hogy ennyi idő után érdekes érzés újra hazajönni. Amikor hazatértél, neked mi volt fura itthon?

Semmi. Mindenki figyelmeztetett előre, hogy kultúrsokk lesz oda kimenni, de visszajönni is kultúrsokk lesz, de nekem egyáltalán nem volt fura hazajönni.

Visszagondolva a kint töltött 9 hónapra – azért tanultál belőle valamit?

Egy önismereti tréning volt a kintlét. Én például tudtam magamról, hogy nem vagyok egy adrenalinfüggő kalandor...

Aki jelentkezik egy tévés tehetségkutatóba, az igenis kalandor.

Az más. Mindenkinek megvan az az extrém helyzet, amit szeret. Nekem az kell, hogy színpadra menjek, nekem az a fajta adrenalin kell – másnak meg az, hogy leugorjon egy felhőkarcoló tetejéről gumikötéllel, amibe én viszont belehalnék. Mindenkit más tölt fel, de nekem ez a fajta kaland nem hiányzott. Bizonyos elképzeléseim megerősödtek magamról, például hogy tényleg szinte begyöpösödött vagyok, annyira szeretem az itthoni kis normális életünket. Ahhoz, hogy a hétvégén meg tudjak bomolni egy kicsit a színpadon, ahhoz nekem az kell, hogy a hétköznapokon teljesen normálisan menjenek a dolgok. Erre Hongkong ráerősített: én tényleg szeretem azt, amiben itthon élek. Sikerült egy olyan egyensúlyt kialakítanunk az életünkben, ami nekem jó. Normál, kétgyerekes családi életet élünk, de közben meg tudom valósítani a saját zenei vágyaimat is.

Azért volt olyan is, amiről Hongkongban derült ki, hogy nem feltétlenül úgy van, mint ahogy gondoltad?

Igen, sok dologra rájöttem magamról, aminek nem annyira örültem – az emberről nehéz helyzetben derül ki, hogy milyen. Itthon én erős, kemény nőnek gondoltam magam, és ott kiderült, hogy ez nem feltétlenül van így. Kint olyan magyar családokkal és anyukákkal ismerkedtem meg, hogy el kellett ismernem, hogy hozzájuk képest nem vagyok se elég szilárd, se elég kemény, se elég laza. Hongkongban a mindennapjaimra rányomta a bélyegét az például, hogy úgy éreztem, hogy míg itthon a kontrollom alatt van az életünk, tudom, hogy hova forduljak, ha baj van (főleg a gyerekekkel kapcsolatban), addig kint nem találtam a talajt a lábam alatt. Parázós anyuka voltam, nem volt biztonságérzetem, pedig a gyerekek remekül elvoltak.

Egy átlagos, Hongkongban töltött hétköznapon hány percet skype-oltál?

Sokat... Főleg a szülőkkel skype-oltunk, meg egy-két barátnővel. Csak a kisebbik, négy éves lányom nem volt hajlandó skype-olni. Pedig egyébként imádja a nagymamákat, nem értettük, hogy miért nem beszél velük. Kérdezgettük, aztán egy idő után azt mondta, hogy azért nem, mert „Skype-on nem tudom megölelni a nagymamát”. Erre csak azt tudtuk mondani, hogy képzelje úgy, mintha ott lenne a nagymama, és akár át is ölelhetné. Innentől kezdve átölelte a monitort, és úgy beszélt.

Most, hogy hazaértél, látogatod sorra a rokonokat-barátokat, akiket 9 hónapja nem láttál, vagy éppen, hogy a munkába ugrottál fejest?

Vegyes. A munka is nagyon hiányzott, úgyhogy már azelőtt elkezdtük a szervezést, hogy hazaértem volna. Azért sem akartam várni, mert a nyár tele van szabadtéri fellépésekkel, ha most lógatom a lábam és nyaralok, akkor pont a legsűrűbb időszakot hagyom ki. Csinálom a fellépéseket is, szerencsére van is most sok, de közben baráti találkozók szintén nagyon gyakran vannak. Kérdezte valaki, hogy megyünk-e nyaralni, de sose jön össze, pedig én mindig elhatározom, hogy lent maradunk Balatonon a gyerekekkel... És igaz az is, hogy egyelőre nagyon élvezem, hogy itthon vagyok, a lakást magát, az 1. emeleti erkélyt a 26. emeleti helyett, a környezetet...

Végül a közeljövőre is muszáj rákérdeznem: merrefelé és miket fogsz dolgozni mostanában?

Bejárom Magyarországot idén nyáron is. A legtöbbször egy-egy félórás műsort adok, ahol CD-n viszem a zenei alapot és ráénekelek. Szerintem abban is lehet jót csinálni, de a szívem csücske az akusztikus fellépés, és abból is lesz jó pár. Ha csak egy-kettő-három élő zenész van az ember mellett, akkor nem lehet mellébeszélni, de közben az egy szabadabb világ is. Nagyon várom, de persze például egy falunapra, ahol jönnek-mennek a sörrel-virslivel, nem az akusztikus koncert illik. Egyszer egy zongoristával és egy ütőshangszeres sráccal elkeveredtünk egy klasszikus falunapra, ahol előttünk a tucc-tucc lakodalmas zene ment. Én lélekben felkészültem mindenre, hogy most lesz a Velvet-cikk, hogy „Wolf Katit paradicsommal dobálták”, de ehelyett nagyon jól reagált a közönség. Rengeteg fiatal jött, imádták, és odajöttek, hogy nem is gondolták volna...

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!