Malek Andrea újra magyar tévésorozatban szerepel

2014.09.06. 15:35 Módosítva: 2014.09.06. 17:10
Figyelem! Az alábbi Malek Andrea-interjúból egy hosszú részt kicenzúráztunk! A riporternek ugyanis az a briliáns ötlete támadt, hogy Macskák musicalnek legalább tíz percet kell szentelni a fél óránál nem sokkal hosszabb beszélgetésből, és Malek Andrea sem egyszavas válaszokat adogatott, amikor arról volt szó, hogy Grizabella az Éjfél című szám szövegének magyar, Romhányi József által írt fordításában miért látja annyival borúsabbnak a jövőt, mint az eredeti verzióban. Utólag azonban egyértelmű, hogy a Velvet olvasóinak 100%-át ilyen mélységben nem érdeklik a Macskák színpadra állításának körülményei, így a beszélgetésnek ezt a részét legépeletlenül hagytuk. Viszont minden olyasmit elolvashat alább, ami Malek Andreával, munkájával és magánéletével kapcsolatban most aktuális és érdekes!

Azt hallottuk, hogy újra tévéfilmet forgat, mert szerepelni fog a Ketten Párizs ellen című, háromrészesre tervezett minisorozatban...

Igen, egy karakterszerepet kaptam, és a Szomszédok óta ez az első kizárólag prózai, ének nélküli ilyen munkám. Ez is nagyon az én világom, csak általában ritka az átjárás a zenés és a prózai szakma között. Ez talán az utóbbi 40-50 évben alakult ki, főleg Európában, mert azelőtt például Kiss Manyinak még egyáltalán nem volt gond eljátszani egy prózai szerepet és utána valami zenéset, ráadásul mindkettőt úgy, hogy azt soha senki utána nem csinálja úgy. Ez a tanárokon és az oktatáson múlott valószínűleg.

Milyen élmény a forgatás?

Az egész stáb nagyon emberi és allűröktől mentes, semmi hajtűdobálás! Egyszerűen csak jó szakemberek, akik örülnek, hogy magyar tévéfilmen dolgozhatnak. Egy Vaszary-regényből készült ez a forgatókönyv, és amit a magyar nyelvből ízlésesen vicceset ki lehet hozni, az ebben benne van. Tele nagyon kedves párbeszédekkel, és remek lehetőségekkel a színészeknek karaktereket formálni. Fiatal, szinte még ismeretlen művészek is közreműködnek, de igazi öreg rókák is.

Szeptember 8-án egy új színházi estjének is bemutatója lesz. Ki menjen el a VadonNőre?

Már két helyen is elmondtam, hogy férfiak oda ne közelítsenek, de azért igazából nem olyan borzalmasan vesébe vágó ez a dolog, csak annak, akinek van erre füle, aki együtt rezonál ezzel a történettel. Én abból indulok ki, hogy nem szabad elnyomni magunkban semmit, hanem meg kell próbálni legalább magunkkal őszintének lenni. Ez az est segít abban, hogy észrevétlenül feltárjon az emberekben dolgokat – hiszen mindig is ez volt a feladata a művészetnek: hogy valamit ábrázoljon, megmutasson, hogy tükröt tartson, jó értelemben véve felkavarjon. Azt tapasztalom jártamban-keltemben, hogy az emberek nem kérnek semmiből, ami szomorú. A fájdalmas dolgokat próbálják megúszni, csak az a baj, hogy akkor rögtön csőstül jön: ha túl sokáig tologatom, akkor egyszer csak elborít. Nem lehet megúszni.

Ezen az esten Kiss Judit Ágnes verseit Fűri Anna zenéjével adja elő. Hogy került velük kapcsolatba?

Úgy ismertem meg őket, hogy a Madách musicalpályázatára megírták a Pinokkió alternatív, erotikus változatát – már önmagában az ötlet is óriási! Azonnal kértem tőlük egy pár dalt, és ez a csokor az ő közös életművüknek a krémje. Van benne egyébként szókimondás is – én persze rendszeresen beszélek így, de színpadon ilyet még sosem énekeltem. Két dal teljesen átfut a határon, olyanok, amire pár éve még azt mondtam volna, hogy kizárt dolog, hogy én egyszer ilyeneket eléneklek. Nagyon viccesek és izgalmasak ezek a dalok, nem gondoltam volna, hogy egyszer így ki fogok tárulkozni a közönség előtt.

Gyere, hangolj rám! címmel pedig Lerch Istvánnal indul közös koncertsorozata, az első előadás Szegeden lesz, szeptember 28-án...

Ez a felfrissítése annak a korszaknak és lelkiállapotnak, amiben annak idején a lemez született. Az akkori férjem, a Gábor abajgatott engem, aki akkor még egy ünnepelt musicalprimadonna voltam, hogy bátran nézzek körül és keressek olyan szerzőt, aki ír nekem egy lemezt, hogy ne „csak” már megírt dalokat énekeljek, mert ha saját dalokat adok elő, az sokkal személyesebb, más energiaszintet képvisel. Szóval Lerch István hozza az ő állandó zenekarát, Demjén-dalok is lesznek, és persze ezen a koncerten elhangzik az a lemez, amit együtt csináltunk, és ami koncertszínpadon még sosem hangzott el. Olyan érzés, mint amikor az ember talál a szekrényben egy gyönyörű régi ruhadarabot, ami elkallódott, és azt mondja, „Úristen, ez hol volt eddig?! Mindenhez illik, rögtön felveszem!”

Az utóbbi időben a Voice-os évadban foglalkoztak önnel a legtöbbet. Így két év távlatából hogyan emlékszik vissza erre a műsorra?

Ez egy nagyon intenzív időszak volt számomra egy kicsi gyerekkel és két nagyfiúval – főleg a dolognak a szervezési része volt nehéz, igazából csak menet közben derült ki, hogy mennyire. De nagyon szép emlékeket is őrzök, és akikkel egy hullámhosszon voltunk, akikkel történt valami közöttünk a zenében, azokat sose felejtem el, és ők se felejtenek el engem. Velük még most is tartom a kapcsolatot.

Bécsben él, de nagyon sokat dolgozik Magyarországon is. Mi a legnagyobb előnye és a legnagyobb hátránya a kétlaki életnek?

Előre leszögezem, hogy sose szakítanám meg a kapcsolatot a hazámmal, nem tudnám úgy elképzelni az életemet, hogy Magyarországot teljesen elhagyjam. Viszont nagy előny, hogy így az ember két nyelven gondolkodik (minimum kettőn, az angollal együtt hármon), és a nyelven keresztül megismeri az embereket. Én ettől megnyugszom, mert látom, hogy nekik is van gondjuk, és nem gondolom azt, hogy minden csak Magyarországon rossz. Nem, a mi országunk ugyanolyan, mint az összes többi. De például előny az is, hogy tudom hozni-vinni a dolgokat a két hely között. Kihozom Ausztriába az otthoni temperamentumot, viszem haza a rendszert, meg a bátor ötleteket, amiket nem a szomszédról néztem le. A legnagyobb hátrány pedig, hogy gyakran nagyon fáj, hogy nem lehetek egyszerre két helyen.

Megváltoztatta az, hogy külföldre ment annak idején?

Amióta Ausztriában élek, sokkal érzékenyebben érint minden, ami a magyar kultúrával kapcsolatos. Itt azt látom magam körül, hogy az osztrákok mennyi szeretettel és mennyivel lazábban kezelik a saját kultúrájukat. Felveszik a népviseletet, de nem akarnak ezzel különösebb hovatartozást kifejezni; a hagyományaikat nagyon klasszul és kedvesen élik meg a hétköznapokban is. Én ezt szeretném, hogy nálunk is a hétköznapok része legyen, hogy közünk van az őseinkhez. Ezek a gyökereink, ennél fontosabb nincsen. Ha az embernek nincsenek gyökerei, akkor sose lesz boldog.

Mi volt a legutóbbi nagy felfedezése – az élet bármely területén? Valami, amit egyszer csak megtalált vagy amire rájött, akár önmagával, akár a világgal kapcsolatban?

A kabbala! Úgy éltem le negyvenöt évet, hogy én is azt gondoltam a kabbaláról, hogy az valami kis apróság, amit mondjuk a rajongójától kapott az ember ajándékba... Most már járok tanulni a kabbalát és a tarot-szimbólumokat, és nem találok szavakat arra, hogy nekem milyen sokat ad egy-egy ilyen óra, amikor azzal foglalkozom, hogy rendezem a világképemet. Összeszedtem idáig tücsköt-bogarat az életben, és most hirtelen el tudok helyezni mindent. Most már el tudom rakni a tücsköt, el tudom rakni a bogarat is, van mindennek helye, és a saját szintemen most már értem, hogy mi miért van ott. Elképesztő, hogy ez micsoda kincsesbánya.

Egy átlagnőnek fiatal korában igen fontos a szépség, de aztán ez sokaknál valamelyest visszaszorul, ahogy jönnek a gyerekek. Ez önnél hogy volt, illetve van, hiszen az előadóművészi pályán nyilván mindig sokat számít a külső? Ugyanannyit foglalkozik most is a külsejével, mint 20-25 évesen?

Nekem a külső sose volt különösebben fontos, mert a Jóistentől így is kaptam egy csomó jó lehetőséget. Nekem sose kellett, és szerencsére a mai napig sem kell különösebben sokat dolgozni magamon, hogy valahogy kinézzek: haj, ruha és smink általában megvan 15 perc alatt. De így, több gyerekkel nem is lennék hajlandó ennél többet foglalkozni ilyesmivel. A fodrászok és sminkesek nagyon szeretnek, de a stylistok réme vagyok. [Itt egy spontán improvizált jelenet következik, ahol Malek Andrea azt parodizálja, hogy milyen beszélgetéseket szokott ő folytatni a stylistokkal.] Ezt az egész trendet nem bírom, hogy ilyenekkel jönnek, hogy „nem kéne a szempilládat meghosszabbítani?” Nem. „Nem kéne kiszedni a szemöldöködet?” Nem. „Nem kéne egy push up melltartó?” Nem, nem kell nekem push up melltartó. „Van hasleszorítóm!” Nem kell hasleszorító... na jó, az kell. „Vedd fel ezeket a cipőket is!” Dehogy veszem, amúgy is 174 centi vagyok, ha felveszem azt a cipőt, akkor az majdnem két méter. Az meg kinek jó? „Akkor vékonyabb a lábad!” Nem érdekel, olyan a lábam, amilyen... Persze ezzel nem szeretném bántani, akik ezt csinálják, nekik nyilván fontos ez, de én egy fotón önmagamat szeretném ábrázolni. Belülről építkezem, mert szerintem az embert a gondolatai és az érzelmei teszik széppé – meg az, amit eszik. Plusz egy kis jóga vagy egyéb rendszeres mozgás. Én ebben hiszek.

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!