Utánanéztem a művész úrnak, és a Wikipédia szerint Ön Buzik Gyula néven született, 1934. április 15-én.
Igen, igen. Ez valóban így van.
Segítsen nekem megérteni, miért magyarosította a nevét?
Nem én magyarosítottam, hanem az édesapám. Emlékszem, még egész kisgyerek voltam, és nézegettem a telefonkönyvet. Amikor láttam a telefonkönyvben, hogy kettő vagy három volt összesen, megkérdeztem apámat, hogy miért változtatja meg? Hiszen olyan kevés van. Erre az én okos apám rám nézett, és azt mondta, hogy nem tudod te, hogy milyen sokan vannak. Akkor persze nem értettem, hogy miért mond ilyet.
Gondolom, nem bánta meg, hogy magyarosítva lett a neve.
Nem, akkor nagyon sajnáltam, mert ritka volt a nevem. Amikor bárhová mentem, például egy üzletbe, és megkérdezték a nevemet, én azt válaszoltam, hogy Buzik Gyula. Ezzel gyakran a figyelem középpontjába kerültem, és sokan nevettek rajtam. Gyerekként fogalmam sem volt, miért röhögnek rajtam állandóan, amikor a nevemet elárultam. Most már tudom.
És gúnyolták emiatt?
Nem, szerencsére sohasem.
Olvastam valahol, hogy nagyon szeretett szerepelni, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon, mindössze 9 évesen lépett fel először Pápán egy háborús darabban, igaz?
Igen, ez így volt. Valami orosz darabban szerepeltem.
Mégis matematikatanárnak készült. Ennyire jó volt matematikából?
Annyira jól ment a matematika, hogy a tankönyvemet ki sem kellett nyitnom tanuláshoz, mert az órákon hallottak elegendőek voltak nekem.
Ha ilyen jól ment a matek, akkor miért nem lett matektanár?
Valójában nem tudom, miért nem lettem matektanár. Mindig mindenhol, az iskolában is, és bárhová mentem, mindig szavalni, énekelni és táncolni kellett. Szóval azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem.
Viszont a főiskolán azért gyorsan megtanulták az ön nevét. A négy év alatt állítólag összesen tizenhét fegyelmit kapott, és egyszer el is tanácsolták az iskolából.
Nem, csak tizenhatszor.
De mit csinált akkoriban? Ennyire rossz gyerek volt?
Azt hiszem, hogy akkor kezdett nyílni az exhibicionizmusom virága. Akkor az igazságosztás volt a nagy gondolatom. Én mindenben az igazságot kerestem.
Kérem, mondjon egy példát, miért kapott fegyelmit?
Akkoriban elég könnyen lehetett ilyet kapni. Az iskola helyett egy barátommal moziba mentünk. Ez akkoriban nagy bűnnek számított. Tudtuk, hogy rossz fát tettünk a tűzre, de akkor még fiatalok voltunk. Mindig megérdemeltem a büntetést. Engem végül kirúgtak, a többieket felfüggesztették. Otthon persze nem mertem megmondani, hogy kirúgtak. Elmentem otthonról, és az Erzsébet-presszóban ültem, mikor a beszédóráink lettek volna délután. Egyszer Básti Lajos tanárom észrevette, hogy ott vagyok. Megkérdezte, hogy mit csinálok itt? Mondtam, hogy engem kirúgtak. Veszekedett egy nagyot, aztán csináltak egy új fegyelmit, így aztán visszavettek.
Kicsit beszéljünk a magánéletéről. Az első nagy szerelem Töröcsik Marival volt, aki később a felesége lett. Hogyan ismerkedtek meg?
A főiskolán hárman vetettünk szemet Marira, Csurka Laci, Kóti Árpi, meg én. Halálosan szerelmesek lettünk, és fogadtam Csurka Lacival egy forintba, hogy Mari a feleségem lesz. Mondta, hogy ez nem lehet, mert holnap lesz az esküvője. Mondtam, az nem számít. Végül megnyertem az egy forintot.
2014-ben a 80. születésnapjára a fia ötletére egy könyvet kapott, ami Nyolcvan év, nyolcvan történet, nyolcvan recept címmel jelent meg.
Így van. Az érdekes az, hogy nincs meg belőle egy példány sem. Még nekem sem jutott. Ha valaki tud egyet szerezni, akkor szóljon nekem.
Melyik történetre emlékszik a legszívesebben?
Gyerekkoromban elvesztem a piactéren. Kerestek mindenhol a szüleim. Én valahol az árusok között beszélgettem. Aztán amikor a szüleim megtaláltak, kérdezték, hogy hol voltál? Mit csináltál?
Mondtam, hogy beszélgettem az árusokkal, és sok mindent tanultam. Megkérdezték a mamáék, hogy mit tanultál? Azt tanultam, hogy a pisálás fingás nélkül olyan, mint a bál zene nélkül. A szüleim nem tudták hirtelen, hogy sírjának vagy nevessenek. Én viszont nagyon büszke voltam arra, hogy milyen új versikét tanultam. Ezt a történetet sohasem fogom elfelejteni, és a történet valóban igaz.
Annyi szép dolog történt önnel, mégis visszagondolva, mi volt élete legnagyobb csalódása?
Nem tudom. Nem vagyok egy ilyen csalódáspárti ember, de egyszer nagyon nagy csalódást éltem át egy kollégámmal kapcsolatban. Név nélkül szívesen elmesélem a történetet.
Felterjesztettek a Príma Primissima díjra. Én pedig teljes nyugalommal odamentem hozzá és azt mondtam, hogy szükségem lenne az aláírására. Ő viszont őszintén és egyenesen válaszolt, hogy sajnos nem tudja nekem aláírni, mert már másnak adta az aláírását. Ez azért volt nekem nagy csalódás, mert én soha semmiért nem mentem senkihez.
Utólag szégyelltem is, hogy odamentem és kértem, hogy aláírja. Ez egy nagy csalódás volt az életemben.
Hogy van most az egészsége? Nem is olyan rég sokakat megijesztett.
Hál' Istennek jól. Azt szoktam, hogy átmenetileg jól vagyok.
Utolsó kérdésem. Ha a jövőben találkoznánk és beszélnénk egy újabb interjú kapcsán. Mikor, hol és hány év múlva találkoznánk, és mit kívánna az akkori Bodrogi Gyulának?
Értem a kérdést. Saját magammal találkoznék, mint Karinthy? Akkor azt mondanám:
Figyelj ide, minden nap mondjuk azt, hogy holnap is találkozunk, akkor elég sokáig megmaradunk.”
(Borítókép: Bodrogi Gyula. Fotó: Kaszás Tamás/Index)