Eljutni odáig, hogy huszadmagammal három percre megpillanthassam az amerikai First Ladyt és az őt kísérő legalább negyvenfős állandó sajtó-és biztonsági stábot, összesen mintegy 124 órányi előzetes intézkedést, várakozást, telefonálást, átvilágítást, szép ruhában fényképezkedést igényelt, mely során számtalan alkalommal kellett megmutatnom a személyimet, kinyitnom a neszeszeremet és átszagoltatnom virágos táskám belsejét a bombakereső kutyával.
Női programok
Azért, hogy a hivatalos elnöki látogatások során a First Ladyk se unatkozzanak, úgynevezett külön női programokat szerveznek nekik, ami legtöbbször úgynevezett női elfoglaltságot takar, mint például a kórház-vagy iskolalátogatás, esetleg jótékonysági intézmények úgynevezett felkeresése. George W. Bush budapesti látogatása során sem volt ez máshogy.
Mi az aznapi hatodik ilyen női programra, a Losonci téri Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék egyikébe voltunk hivatalosak, ami, mint ahogy azt megtudtuk, Dobrev Klára szívügye. A Biztos Kezdet programban részt vevő bölcsődékről a sajtóanyagból megtudtuk, hogy „70 gyerek jár, akik közül nagyon sokan származnak különösen hátrányos helyzetű családból. A program lényege pedig az, hogy az intézmény sokkal szorosabb kapcsolatot alakít ki a családokkal, mint az más hasonló gyermekintézményekben szokásos, például igazodik a szülők munkarendjéhez.”
A többórás várakozást a fekete napszemüveges, fülhallgatós-kitűzős, amerikai titkosszolgálati emberek tették felejthetetlenné, akik a bugyiba is belenézős ellenőrzés után rövid tanfolyamot tartottak nekünk, modortalan újságíróknak arról, hogy hogyan is kell viselkedni egy ilyen illusztris személlyel, akitől semmi esetre sem szabad semmit sem kérdezni. De mindezt csak azután, hogy egy Amerikából hozatott, leginkább egy rendes korcsra hasonlító kutyával végigszagoltatták a tőlünk három méterre elhelyezett táskáinkat. A kutyáról megtudtuk, hogy jövő héten Afganisztánba megy, egyébként meg nagyon aggresszív, szóval jobb, ha senki nem megy a közelébe.
Ismeretlen tevékenységek
Miután átjutottunk a biztonsági kapun, kiderült, hogy az eddigi két belépőnkhöz járó harmadik belépő azt jelenti, hogy leellenőrzött bennünket az amerikai titkosszolgálat, majd ezen közepesen meglepődve elpróbáltuk, hogy milyen is lesz, ha itt lesz majd a First Lady. Bejártuk a szokványos lakótelepi óvodára hasonlító óvodát, megtudtuk, hogy hova léphetünk és hova nem, merről merre és hogyan kell majd mozognunk, ha az ősz főszervező Bo, egy „nem pontosan definiált, de egyértelmű jelzéssel”, tudtunkra adja majd, hogy a „tevékenykedős” szobából, ahol a hároméves gyerekek a biztonsági szolgálat szakzsargonja szerint egy ismeretlen tevékenységet fejtenek ki (azaz festegetnek, esetleg színeznek), az „éneklő szobába mozgunk”, ahol egy „ismeretlen gyermekdalt” adnak majd elő gombnyomásra a gyerekek. Majd külön a lelkünkre kötötték, úgy tizedszerre aznap, hogy semmiképp se kérdezzünk semmit a First Ladytől.
Az erősen filmszerű jelenetek után nagyrészt egy lakótelepi iskola lépcsőjén ülve, a harmincöt fokban töltöttük a következő másfél órát, majd végül tíz percre láttuk is Laura Busht, aki pont olyan volt, mint a tévében. Leült a kirakatba helyezett roma, magyar és kínai gyerekek mellé, még egyszer azt is mondta, hogy miau, festett egy macskát is, de különben mindvégig pont úgy viselkedett, amint aki kétszáz ilyen óvodát látott már Bangalorétól Bukharáig. Dobrev Klára sem tűnt kevésbé rutinosnak, érdeklődve kikérdezte a kismajomként kezelt gyerekeket jeleikről, majd vicsorítva rajzolgatott velük.
Inkább a cipős esemény
Azt nem tudtuk meg, hogy Laura Bush mit szól a Biztos Kezdet projekthez, mert azt leszámítva, hogy angolul kérdezgetett a háromévesek rajzolási szokásairól, nem mondott semmit. Miután távozott, Dobrev Klára még elmesélte, hogy ők nem csak a csipkéről, a herendi porcelánról és az ország szépségeiről szoktak beszélgetni a First Ladyvel, hanem ilyen fontos dolgokról is, mint ez a bölcsőde, majd hozzátette, hogy persze csakis úgy, mint a mindennapi emberek. Mi meg távozás közben azon morfondíroztunk, hogy mennyivel jobban szórakoztunk volna, ha mondjuk a két First Lady közös cipővásárlására lettünk volna hivatalosak, mert az jóval életszerűbb volna, mint orángutánként kezelt gyerekeket arra kérni, hogy énekeljék el az ec-pec-kimehetszt.