Tinédzserként kezdtél el verseket írni?
Igen akkor, amikor hozzám hasonlóan valószínűleg tízből hét fiatalember elkezdi. Csak ez nekem megmaradt, olyannyira, hogy már megjelent egy könyvem, most pedig a verseskötetem. Hogy kifejezzem és érthetővé tegyem magam, mindig is célom volt. Talán nem lep meg senkit, hogy tévésként, szavakban szeretem leginkább. Nem írok verseket, villanásokat, és szabadverseket viszont igen. Írtam már novellát, regényszerűséget. Nem a műfajhoz ragaszkodom, inkább csak ahhoz, hogy elmondjam, amit el szeretnék.
Mi kell ahhoz, hogy az ember ilyen formában akarja kifejezni magát?
Lelkiállapot, meg a világról egy gondolkodás, és az állandó rengeteg kérdőjel, ami bennem van a minket körülvevő dolgokról, magamról, a barátaimról és a munkámról.
Ez egy útkereső kötet?
Az sem, elég pontosan tudom, mit szeretnék csinálni, és hogyan szeretnék élni. Inkább annak a feszültségnek a levezetése, ami a „lehetséges” és a „van” között van. Kamaszkorunkban inkább a lehetséges dolgokkal foglalkozunk, felnőttként pedig a vannal próbálunk megbarátkozni.
Mennyire racionálisak a verseid?
Nagyon. Lehet, hogy ez merészen fog hangzani, de túl azon, hogy milyen költők hatottak rám, nagyon sokat számít az, hogy milyen műfajban dolgoztam. Híradóban, hírműsorban, ami kötött műfaj, ahol nagyon rövid idő alatt, nagyon pontosan kell meghatározni dolgokat. Azt gondolom, röviden és pontosan fogalmaztam meg, amit el akartam mondani.
Tényszerűen?
Tényszerűen, ritmusosan. Verstanilag nem tudnám őket elemezni, nem is ez a tanult szakmám - az jogász lenne -, de nem is biztos, hogy lehet. A versek többsége villanásszerűen beugrott, nem is javítgattam őket. Hetven százaléka megszületett, elindult és kész volt. Mikor újraolvastam, akkor is azt gondoltam, kész van.
Vannak elvárásaid a kötettel kapcsolatba?
Igen. Szeretném, ha mindenki úgy olvasná, ahogy én nagyon ritkán vagyok képes bármire reagálni: nyitottan. Érdekes azt elvárni, amire magunk is csak ritkán vagyunk képesek. Remélem, működik.
Úgy gondolom, hogy az a híradós, aki verseket ír, idealista lehet.
Minden hírműsor szubjektív, hiszen megszerkesztik, mert a világ összes hírét nem lehet beletenni. Nyilván vannak benne szűrők, amik objektívek, hiszen az, hogy hány embert érint, hol és mekkora dolog történt, számít. Azon belül már van mozgástere az embernek. Nekem például a bulvárhírek nem fontosak. Soha nem érdekelt, hogy egy ismert ember a magánéletében mit csinál. És ezt nem feltételeztem másokról sem, amit feleségem azért próbál helyrerakni. Van egy idealisztikus elképzelésem: a munkám azért fontos, hogy tájékoztassam az embereket. Vagyis inkább a produktum fontos, a körítés kevésbé. Az, hogy otthon biciklizek, a homokzsákokat ütöm vagy verseket írok, kevésbé fontos. A versírás talán annyiban más, hogy van benne üzenet. Azt remélem, aki olvassa őket, gondolkodik is. Más nem marad nekünk harmincasoknak: kérdőjeleket teszünk, nem esszük meg, amit elénk raktak vagy legalább egy kicsit kételkedünk abban, ami körülvesz minket.
Akkor
ha bármikor,
ha bárkivel,
ha nem, de persze mégis,
ha benne,
ha vele,
ha ellene.
ha csak úgy,
ha csak kedvtelésből,
ha alkalomból,
ha csöndben,
ha közösen üvöltve,
ha megkúrnám, aki szembejönne,
ha miért ne,
rossz a szagom, de elvegyül,
rábasztam, ha ez a titok, kegyetlenül.
A bulvárt miért utasítod el ennyire? Verseket írsz, így te is betekintést engedsz a magánszférádba.
A kitárulkozást csak akkor fogadom el, ha annak van valamilyen célja, vagy értelme. Ennek a verseskötetnek is van. A magánélet apró-cseprő dolgait a szűk, családi, baráti körön kívül nem gondolom, hogy értelme van megosztani másokkal.
Mi a célja a kötetnek?
Annyira vagyok eredeti, hogy Lévai Balázshoz nyúlok, aki mondta: a tévéből hiányzik a vagányság, kevés az olyan műsor, ami vagány vagy bevállalós. Úgy érzem, az én generációm nagyon szépen megbeszéli otthon, hogy mit és hogyan kellett volna másként csinálni, de közben ugyanúgy csináljuk a dolgokat, ahogy egyébként nem vagy nem mindig kéne. Nem nagyon látok kreativitást, nem látok ötletet, valami új utat. Nekünk harmincasoknak kell, hogy legyen valami víziónk a világról, kell, hogy akarjunk valamit tenni. Én ezen vagyok, ez egy ilyesfajta üzenet. Magamból például azt hiányoltam, hogy nem mindig teszek fel releváns kérdéseket az interjúalanyaimnak. Miközben kívülről megelégedettség fogadta a szereplésemet, belülről azt éreztem, számos olyan kérdést nem tettem fel, ami valójában fontos lenne. Mindenki csak lavírozik.
Mi lenne az a kérdés, amit relevánsnak éreznél magaddal kapcsolatban?
Mi bajod a sok ismeretlenes egyenlőtlenséggel?
És mi?
Nem vagyok elég öreg hozzá, hogy elfogadjam. Ami a legjobban bosszant, hogy sorban állunk. Nem merünk mást csinálni, mint amit a rendszerváltás óta eltelt húsz évben kijelöltek számunkra. A legtöbb helyen olyan emberek ülnek felelős beosztásban, akik egy nem létező igényszintet próbálnak kielégíteni, ahelyett, hogy megpróbálnának igényt teremteni valamire. Kultúrára, művészetre, gondolatra.
Úgy legyen
ami engem illet
most már téged is illet.
amit csak sejtettem,
veled egyetlen igaz hitté lett.
ami hozzá, az hozzám is,
ami pedig hozzám,
már hozzád is vezet.
amikor ítélnek rólad,
rólam is kimondják
az ítéletet.
Az RTL Klubtól átmenni az ATV-hez nem sorban állás?
Az éppen hogy nem az. Hányan hagyják ott a biztos sikert, a lebetonozott, kiépített, hosszú távon belátható és működő utat a bizonytalanért. Az ATV-s műsoromat kitörési pontnak gondoltam. De nem lehetne akkora pofám, amekkora van, ha nem az RTL-nél dolgoztam volna nyolc évet. Az ATV egy kísérlet volt egy másfajta műsor készítésére, ami a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt végül nem sikerült. Azért is most jelent meg a kötetem, mert februárban abbahagytam A.Z. Ábra című műsoromat, és volt egy kis időm összerakni ezt az egészet.
Parkolópályán vagy?
Ha egy hónappal ezelőtt kérdezted volna, akkor azt mondtam volna: nem tudom. Most azt mondom, a jelenlegi felkérések miatt elsősorban rajtam múlik, hogy meddig. Igyekszem okosabban és megfontoltabban dönteni, mint amikor eljöttem az RTL Klubtól. Van tévés lehetőség is, meg azon kívüli is. Szerencsémre.
Híradóznál vagy oknyomoznál inkább?
Az oknyomozó újságírás nagyon hiányzik Magyarországon, az összefüggéseket feltáró újságírás és a színvonalas szórakoztató produkciók is. Állandóan rágunk egy gumicsontot, ugyanazok az emberek merülnek fel, ugyanazokat az arcokat látjuk, ugyanazokat a históriákat, így van ez a politikában, a gazdaságban, a médiában és a celebritások világában is. Ezen kell túllépni.
Tervezel még könyveket?
Írni mindig fogok. A feszültéséget ezzel vagy futással vezetem le. Itt vagyok szabadúszóként, most részben attól függ a jövőm, amit eddig csináltam, részben az ismertségemtől. Amit csináltam vagy csinálnék, az a kicsi halmaz, az ismertségem a közepes, és ahogyan barátkozom, az a legnagyobb halmazt tölti ki. Ez valószínűleg így is marad, de igyekszem a halmazok arányán egy kicsit változtatni. Meg fogom találni az a lehetőséget, amiben kibontakoztathatom magam, és haszna is van.