horoszkóp

Pokorny Lia: "Senki nem látja, hogyan lesz ez az átadás-átvétel dolog"

2011.11.18. 09:28
Az Új Színház színésznője szerint ők is csak nézik az eseményeket, mint valami meccset, de nem nyugodtak, viszont ez a színpadon összetartja őket. A Társas játék nagyorrú főszereplője utálná, ha mindig tökéletesnek kéne lennie, de biztos abban, hogy bebizonyították, lehetne jó sorozatokat készíteni. A színésznővel az év utolsó Beugrója után beszélgettünk.

Azt mondják, valósággal lubickolsz a Társas játék című HBO sorozat nagyorrú lányának szerepében. Ritkán adódik lehetőség csúnya lányt játszani?

Éppen ellenkezőleg, de törekszem is rá, hogy így legyen. Voltak olyan szerepeim, hogy édesanyám nem ismert meg, még a hangom alapján se. Cigányasszonyt is játszom színpadon, amihez külön kértem, hogy legyen nagyon kövér, és felismerhetetlenre maszkíroztam az arcomat. Azért van a színésznek az agya, meg a teste, meg a lelke, hogy mindennek a végére járjon, kipróbáljon végleteket. Amikor megszületik egy szerep, annak külsőségei is vannak, ki kell találnom, milyenek az arcvonásai, vagy hogy hordja a haját. Unalmas lenne mindig tökéleteset játszani, hiszen azon nincs mit. Amikor olvasom a szerepet, már kattog az agyam, hogy mi hogy legyen, aztán a jelmeztervezővel kitaláljuk, és mindig jó, ha lehet valami őrültet tervezni.

Mégis, miben volt más Lővey Gabi orra?

A színházba ezt a maszkot magamnak csinálom, míg a Társas játékban a nagyorrú nőt egy profi stáb kreálta. Egészen közelről vesz a kamera, ehhez képest nehéz objektíven eldönteni, hogy miből dolgozz, miből fogalmazz . Ez volt az első nagy dolog, amiben filmen kísérletezhettem, megtanított, hogy mindent egészen finoman kell csinálni.

Nincsenek nagy gesztusok, az orrod magáért beszél.

Tényleg működik, hogy csak gondolok a dolgokra, azok meg megtörténnek. Fontos, hogy ne csináljak semmit, csak figyeljek, mi történik akkor, ha valaki mond valamit. Elég, ha a gondolatot átadod a másiknak. Közben persze tudom azt is, hogy vesz a kamera, és ez a kettő egyszerre kell, hogy működjön. Mondjuk, ez színpadon is így van. Két síkon folyik a történet, egyik részem azzal foglalkozik, hogy mit játsszak, a másik meg a praktikus dolgokkal. Maradjak képben, fényben, jelben. Olyan, mint a sínpár, a vonat sem tud egy sínen menni, a kettőnek egyszerre kell jelen lennie.

Mitől működik a ti sorozatotok? Mert azt túl egyszerű kijelenteni, hogy a többiben rossz színészek játszanak.

Az idő. Három hónap volt a tizenhárom részre, egy nap alatt, amennyire én tudom, tíz percnyi hasznos anyagot vettünk fel, nekik erre nincs idejük. Mi amúgy is el voltunk kényeztetve, elegancia vette körül az egészet. A stáb csupa maximalistából állt, nagyon komolyan dolgozott mindenki, hogy ez a legjobb legyen. Ezért aztán nem volt probléma, mindenkinek csinálnia kellett a saját dolgát, semmi mással nem kellett foglalkozni. Egyszer csak szóltak, hogy tessék, és akkor oda kellett magunkat tenni. Az idő és az elegancia együtt fontos, ezért lehet ez más, mint a többi.

Ha működik, akkor mennie is kell tovább.

Erről még semmit nem tudni. De jó, hogy adatott egy lehetőség, amire nagyon régóta vártunk, és tudtunk élni vele. Ebből is látszik, hogy tudnánk sorozatokat csinálni, mégis vajon miért nem csinálunk? Ki vannak éhezve a nézők, meg mi is arra, hogy legyenek, akkor miért nincsenek? Nekem is csak kérdéseim vannak. A nézettségről én nem sokat tudok, de a kódolatlan bemutatót sokan látták, és tényleg jók a visszajelzések.

Akkor beszéljünk a kellemetlenebb dolgokról, mi történik az Új Színházban?

Nem vagyunk nyugodtak. Különös ez az állapot, mert most majd pontot kell tenni valaminek a végére. Augusztus elsejével kezdődik az évad, aztán addig tart, kinek milyen szerződése van.

Egyszer csak bemasíroz az új vezetés, és átveszi a hatalmat?

Senki nem látja, hogyan lesz ez az átadás-átvétel dolog. Mi is csak nézzük a történetet, mint valami meccset. Mindenki megpróbálja elmondani, mit érez, de szerintem a legkevésbé ez fog számítani.

A munkára nem nyomja rá a bélyegét?

Az az egyetlen, amiben meg tudunk nyugodni. Végre bemegyünk a színpadra előadásra vagy próbára, aztán a büfében remegő kézzel dohányzik mindenki. Örülünk, amikor behívnak, és csinálhatjuk a dolgunk.

Még jobban összekovácsolt ez titeket?

Most még fontosabb lett, hogy nagyon koncentráltan dolgozzunk, nagyon hiszünk ebben, hiszen még együtt vagyunk. Érdekes, hogy ki az, aki csendesebb, megül egy sarokban, ki az, aki folyamatosan beszél. Vagy emberek, akikkel kevesebbet beszéltél most már sokkal több témád van, és nem is érted, hogy eddig miért nem beszéltetek. Összetart, hogy most még itt vagyunk, de elég csak egymás szemébe nézzünk, mindent tudunk. És ez fájdalmas.