horoszkóp

Igent mondunk, ha kell két rossz arcú idegen

2007.11.30. 10:20
Néhány évvel első közös, Jappán című könyvük után Horváth János és Badár Sándor a tengerentúli élményeit is megírta Ámerika címmel. Badár elmondta, a szeme kameraként működik, és az agyában élére állítva tárolja a történeteit, Horváth pedig arról beszélt, könnyebb férfinak lenni Alaszkában.

Ha felhívják valamelyik ismerősüket azzal, hogy képzeld, reggel voltam az okmányirodában, és a következő történt ott… Akkor meddig tart a beszélgetés?

Horváth János: Három perc és három óra közt bármennyi ideig. Ha lenne ideje az én jó komámnak (Badár Sándorra mutat), elmesélhetné, hogy amikor Horányba ment hazafelé, és útközben durrdefektje volt, hogyan cserélte ki a kereket.

Badár Sándor: Nálunk a történetmesélés alapvető, mert abban az időszakban nőttünk fel, amikor nem volt digitális felvételi lehetőség. De azóta is úgy élem az életemet, hogy a szemem kameraként felveszi a történeteimet, és be vannak raktározva hátul az agyamban élére állítva, és adott pillanatban elő tudom húzni.

Képek az Ámerika bemutatójáról

Horváth: Szoktuk azt játszani, hogy a kedvenc műveinkből mondunk fel oldalakat egymásnak. Sanyi sokat hangoztatja, hogy utál szerepet tanulni. Pedig pillanatok alatt megjegyzi.

Badár: Sajnos a nyugati világ elkényelmesedett. Egyszerűen olyan szinten van megoldva az életük, hogy már nem kell történeteken gondolkozni, és ez rossz.

A Cadillac Drive forgatásán önök is részt vettek, és ezekből az élményeikből írtak egy könyvet. Mi jut eszükbe arról a kifejezésről, hogy amerikai kultúra?

Horváth: Nekem az angolszász kultúrát jelenti, amit a puritánoktól a XX. század elejéig nagyon szeretek. A mi európai őseink teremtették meg Amerikát, tehát a maga faramuciságával mindez nem más, mint az európai kultúra furcsa leképzése.

Badár: Amikor kiutaztunk, az első napokban borzasztóan taszító volt az ország. Az emberek taszítóak akarnak maradni az úgymond betolakodókkal szemben. Másfelől automatizált világot tapasztaltam meg, ahol minden meg van oldva. Nem rügyeznek azon, hogy vannak nagyon szegények és nagyon gazdagok, de a másik oldalon pedig képesek gider-gödör nélküli autópályát építeni Alaszkába. Amikor azt láttam, hogy mennyire jól közlekednek, az jelezte számomra, hogy egymással szemben is ugyanazt a távolságot tartják, nem pedig nekünk szólt a mértékletesség.

Horváth: Egy 2005-ös adat szerint az Egyesült Államok 5 százaléka van csak beépítve. A filmélmények alapján Amerika a felhőkarcolók országa, azokból teljesen más képet kapunk arról a világról. Például Los Angeles a maga őrületével ugyanaz a nagy, büdös spanyol falu, mint százötven éve volt.

Az ott élő emberek azért nem ugyanolyanok. A legelterjedtebb kép róluk, hogy a saját testkultúrájuk megszállottjai.

Horváth: Csak egy részük. A tizenkét millió ember több mint fele még csak nem is tud angolul. Csak spanyolul beszél az árva lélek.

Badár: Az jutott még eszembe, hogy az amerikaiak az automatizált világukban a problémákat a legnagyobb természetességgel oldják meg. De megtaláltuk a szöget a koporsón, amikor rájöttünk, mi az, amitől a legjobban tartanak: a bonyolultságtól.

Horváth: Amerikáról azt mondják, hogy a szabadság és az egyéniség országa. Ebben a dologban, amit az én jó komám elmondott, látszik, hogy a valóságban éppen ellentétes dolog történik: feloldódik az egyén. Az egyik célunk az volt egyébként a könyvvel, hogy picike görbe tükröt tartsunk Amerika elé, és a visszatükröződésből saját magunkat is láttuk.

Milyennek látták magukat az út során, és a tapasztalatokból mit szűrtek le?

Képek az Ámerika bemutatójáról

Badár: Az a tapasztalatom, hogy a magyar ember bárhol közlekedik a világban, mindenütt otthon érzi magát. Megtaláltuk a magunk útját, és az nem az volt, amit ránk írtak. Jó, hogy magyar mentalitással tudtunk ott létezni, pedig sok probléma gördült elénk. Az országnak vannak olyan szabályai, amiket ők automatikusan betartanak, de mi természetesen rögtön áthágunk.

Tehát szembekerültek a törvénnyel?

Badár: Volt olyan pillanat. Az egész amerikai földrészre semmi forgatási engedélyünk nem volt, de ki tudtuk dumálni.

Horváth: Ilyenkor segít a magyar virtus. Reménytelen lett volna belegondolni, hogy mi pénzbe került volna az egész Egyesült Államokra engedélyt szereznünk. Egy amerikai agyában azonban fel sem vetődik, hogy végigmegy az országon egy külföldi stáb és nem rendelkezik forgatási engedéllyel.

Badár: De más furcsaság is volt. Az építkezésükön sokat gondolkoztam, amolyan technikai őrült vagyok. A házaikat fából építik, hogy mindenáron mobilis legyen. De nem értem, miért fából csinálják, mert mindig rettegnek, hogy minden le fog égni, mégsem építkeznek kőből. Most is leégett egy óriási terület. Az is érdekel, hogy miért nem megy Alaszkába lakni senki. Pedig akkora a terület, mint az út Moszkva és London közt és az állam még fizet is azért, hogy ott éljenek emberek.

Talán élne Alaszkában?

Badár: Igen, Jani pedig élt is ott. Csodás vidék, és borzasztóan szabad.

Miért volt ott jó élni?

Horváth: A nagyvárosi létet ismerjük. De ha kifelé megyünk, akkor a hagyományos szerepek szerinti lét karakteresebbé válik. Jobban elkülönül az, hogy férfi, nő, tél, tavasz. Nem akarok nagy szavakat használni, de tényleg igaz, hogy jobban érezheted, hogy nő vagy, vagy férfi egy olyan helyen, ahol nem természetes, hogy kinyitod a csapot, és akkor abból folyik a melegvíz. Az ottani életstílus lehetőséget ad arra, hogy jobban megtaláld önmagad.

Badár: Alaszkában az ember azt csinálja, amit évszázadok óta szokott. Nagyon tudnám ott élvezni a természet adta lehetőségeket, foglalkozhatnék kutyaszánhajtással, halásznék, vadásznék. Vonz ez a fajta lazaság.

Ki tudnának szakadni abból az életritmusból, amiben most élnek? Le tudnának mondani a film és reklámszerepeikről, fellépéseikről?

Badár: Elcsépelt fogalom az, hogy hazaszeretet, de a szülőföld visszahúzza az embert. Azt mondom, ha a lehetőség adott arra, hogy az ember elmenjen egy másik vidéket kipróbálni –nem úgy, mint harminc éve, amikor ha elment, nem jöhetett vissza, és nem volt választása – akkor rá kell jönni, ez nem olyan feszes kérdés.

Horváth: Tudjuk, hogy azokat a fajta dolgokat, amiket csinálunk filmekben és egyéb előadói formákban, amiért némelyek esetleg valamilyen szintű művésznek tartanak bennünket, azt csak ebben a környezetben és nyelvi kultúrában valósíthatjuk meg. Ha arra gondolunk, hogy ugyanezt máshol is csináljuk, akkor az a válasz, hogy a korunknál fogva nem tanulnánk meg úgy az angolt, azt a fajta nyelvi világot és előadásmódot, hogy amit most csinálunk, azt ugyanolyan szinten csináljuk máshol is. Persze ha egy nagyszabású hollywoodi produkcióba kellene két, rossz arcú idegen, arra természetesen nem mondhatnánk nemet.

Badár: De mi szeretjük itt a kisemberek életét élni.