Adjunk egy kis súlyt a szavaknak, játsszuk azt, hogy csak az lehet a szövegben, ami itt elhangzik! Rendben? Egyébként írott szó vagy élőbeszéd?
Nem tudom. Mire bárki életében súlya lesz a szavaknak, az nagyon hosszú folyamat. Általában, szerencsére meg nem szerencsére, nincs nagy súlya a szavaknak, amiket az emberek egymásnak mondanak. Pláne manapság! Úgyhogy nem gondolnám, hogy az én szavaim olyan súlyosak.
Mintha azt olvastam volna, hogy nem szereti a felszínes fecsegést.
Nyilván azért mondom olyan sokszor, mert én is hajlamos vagyok rá, mint mindannyian. Ennyi.
A könyve elbeszélője bizonyára több személyből van összegyúrva. De mégis, mennyiben önéletrajzi?
Ezzel kapcsolatban annyit kívánnék megjegyezni, hogy sajnos ez egy kompromisszum volt a kiadóval. Úgy állítják be a regényt, mintha teljesen önéletrajzi lenne.
A borítón is ez áll.
Egy beskatulyázott személyiségtől érthetetlen egy ilyen könyv. Ez inkább szárazabb szépirodalom, ha lehet ilyet mondani. De sajnos sokan félreértik, és nyilván a sajtó is azt ragadja ki, ami botrányszagú. Tehát vannak benne önéletrajzi ihletésű részek, de alapvetően fiktív regény.
Hogy kerültek bele a fényképei?
Ez is a kompromisszumok egyike. Adódtak is kellemetlenségek belőle. A nővérem, aki Hollandiában él, igen zokon vette. Ezúton szeretnék bocsánatot kérni tőle, hiszen ő nagy szeretettel és gonddal gyűjtögette a képeket, de mivel nem volt itthon, nem tudtam vele egyeztetni. Most tanulom meg a kiadás árnyoldalait. Nyilván döntenem kellett, hogy megjelenik-e a könyv. Ez nekem becsületbeli ügy volt, és a kedvesem miatt is rendkívül fontos volt.
Ő bíztatta, hogy írja meg?
Nem. Mindegy. Fontos volt. Úgy éreztem, amikor írtam, hogy sok fontos dologra sikerült rátapintanom. De más okok miatt is szerettem volna megjelentetni. A szüleim miatt is, és kedvesem miatt is. De ennek ilyen kompromisszum volt az ára. Az írás árnyoldalai.
A narrátora 30 éves.
33-34.
Ön is annyi.
Jó, most lehet a kákán is csomót keresni.
Nem csomót keresünk.
Vannak teljesen önéletrajzi könyvek. Például Albert Györgyié. De az én esetemben ezt valahogy nem találtam elég értelmesnek vagy célravezetőnek. Ha egy az egyben a saját élményeimen siránkozom, nem tudok túlemelkedni a helyzetemen, ezért rengeteg körülményt és helyzetet megváltoztattam, alapkörülményeket is.
Miért írta? Végig akarta gondolni a dolgait? Vagy fel akarta dolgozni, ami önnel történt?
Nem, arra már nincs szükség. Inkább összegzés volt, a feldolgozás eredménye, meg a küzdelmeimé.
Ön humorral dolgozik. Vannak ugyan a regényben humoros kondatok, de az elbeszélő mintha nagyon komolyan venné a dolgokat.
A narrátor a reklámszakmában dolgozik, nyilván nem parodista, nem humorista. Biztos sokan őrjöngve dobták falnak a könyvet, akik szaftos történeteket meg vicces sztorikat vártak.
A vicces sztori és a humoros elbeszélői hang között vannak azért átmenetek.
Az előző regényem sem volt humoros. Lehet, hogy írásban nincs humorom, viszont sokkal őszintébb tudok lenni, mint parodistaként. Ugye a paródia is úgy jött és azért lett a hivatásom, hogy el tudjak bújni egy-egy figura mögé, hogy ki tudjak bújni azokból az áldatlan helyzetekből, amilyenekben voltam. Ez a menekülés egyik fajtája. Sokszor úgy tudtam feldolgozni a helyzeteket, hogy utólag eljátszottam, és az volt az érzésem, hogy felülemelkedem azokon az embereken, akik megaláztak vagy nehéz helyzetbe hoztak.
Egy 33 éves narrátortól furcsa ez a nagyon kamaszos hang. Vagy tartsam meg a véleményem magamnak?
Nem. Nem probléma. Szerintem az írók két nagy csoportba sorolhatók. Van Rousseau, a nagyon érzelmes, kamaszos áradás. Meg Dickens vagy Dosztojevszkij, akik a szív hangján írnak. Lehet, hogy ez nyálasnak vagy ömlengősnek hat, de ezt is be kell vállalni. A másik típus Voltaire, Thomas Mann vagy Salinger, Sartre, akik sokkal fiatalosabb, vagányabb, önkritikusabb, reflektívebb, talán eredetibb nyelvet használnak. Én nem tartozom ebbe a cinikus csoportba.
Ők nem cinikusak.
Ó, jaj!. De. Ismerem az életüket és a munkásságukat. Mindegy. Cinikusak és ateisták. Ezen lehetne vitatkozni.
Milyen visszajelzéseket kapott azoktól, akiknek ad a véleményére?
Nem tudom, adok-e valakinek a véleményére.
Nincs mondjuk olyan prózaíró, akit ismer és felnéz rá?
Nem. A helyzet az, hogy mivel én parodista meg humorista vagyok, nem tartozom abba a klikkbe bele. Egy hermetikusan zárt csoport, és nem is vesznek tudomást rólam. Nem létezőnek tekintik az írásaimat.
A könyvbemutatón azt mondta, részben az volt a célja, hogy megváltozzon a nevelőintézeti rendszer. Ez az ügy hogyan áll?
Bármit nyilatkozom, mindig máshogy jelenik meg.
Most pont úgy fog megjelenni, ahogy mondja.
Reméljük, majd meglátjuk. Nos, a tény az, hogy most éreztem először erőt magamban ahhoz, hogy valamiféle lelki táplálékot vagy lelki segélyt adjak azoknak, akik hozzám hasonló helyzetben vannak. Persze, szeretném ezt a rendszert kicsit megváltoztatni. Körbe is néztem, kerestem sorstársakat, akikkel összefoghatok, de sikertelenül jártam. Volt például egy nagyon érdekes haverom, aki nevelő egy ilyen jellegű intézményben. Azt mondta, nem látja értelmét, ezek gyilkosok, bűnözők, kegyetlen emberek lesznek, nincs megoldás. Ezeknek az élete teljesen értelmetlen. És ő maga is nevelőintézetis, ami azt bizonyítja, hogy mégis.
A parodista élettel le akar számolni?
Nem. Ősszel folytatódik Olivérrel közös műsorunk a TV2-n. Más lesz, mint a Banánhéj, teli vagyunk friss ötletekkel, de konkrétumokat még nem árulhatok el, a meglepetés erejével szeretnénk hatni a nézőkre. Nyilván persze intenzívebb és impulzívabb voltam fiatalon. Mindenkit parodizáltam, ez jó is volt meg rossz is. Viszont ma is szükségem van a paródiára, ma is kerülhetek megalázó helyzetekbe. Sokszor találkozom idegesítő, kellemetlen emberekkel, és úgy tudom feldolgozni, hogy otthon eljátszom a szituációt magamnak Nyilván felnagyítom a hibáit, és így könnyedén le tudom zárni a helyzetet.
Visszaüt?
Nem. Ő nem látja.
Tudom, hogy nem látja.
Visszavágok magamban.
Mikor lett hívő ember?
Hiú soha nem voltam.
Hívő!
Hirtelen megijedtem, annyira sok negatív fogalmat mondott. Hívő? Nincs éles határ, hogy hívő, nem hívő, de inkább hívő. Mindig is úgy éreztem, hiszek Istenben, még gyerekkoromban is.
Mindig volt valami istenképe?
Mindig. Egy vigyázó isten.
Vigyáz ránk?
Úgy gondolom, igen. Mi nem vigyázunk magunkra. Úgy érzem, bele is avatkozik az ember sorsába, ha akarja. Ha nem akarja, akkor nem.
De ezt nem nagyon tudjuk megkülönböztetni.
De azért az emberek szabadok, így vagy úgy. Az életnek csak egy része, amit látunk és megtapasztalunk. Vannak más dolgok, amit Kant magánvaló dolgoknak nevezett. De úgy érzem, van ez a hatodik érzék meg az éles szem, amiről Blaise Pascal is írt: az intuíció, amely érzékeltet velünk bizonyos dolgokat. Bizonyos tendenciákat tudunk érezni, megérezzük a rosszat is és a jót is. Érzek igazságot is a világon, és hogy előbb-utóbb diadalmaskodik. Mindenki megkapja a méltó büntetését és a jutalmát is.
Megérdemeljük, ami életünkben történik velünk?
Minden jót és minden rosszat.
Ha megérdemlünk minden rosszat, hova teszi a gyerekkorát?
Legalább részt vállalhattam az általános szenvedésből. Úgy van, ahogy Pilinszky mondja: „botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”.