A kilátástalanság érzése, a megfelelő minta hiánya, a kifejezett öntörvényűség, a csúcsegoizmus, a düh, a kétségbeesés, a szenvedés.
És ezek hogy függenek össze?
Ahogy a könyv borítója is mutatja. Egy színes graffiti. Szimbolizálja a gyerekekben és a felnőttekben is jelenlevő káoszt. Nem találják az egyensúlyt.
Az egyensúly azért komoly teljesítmény, felnőtt állapot.
Nagy és fárasztó meló, de hajlamosak vagyunk a könnyűnek látszó utat választani, és hitegetni azzal magunkat, hogy van még idő változtatni. Majd megoldódnak a dolgok. A "Pató Pál"-effektus nagyon bennük van.
A gyerekek egy csomó kétség között mozognak, és nem találják az utat, mert a felnőttek nagyon sok mindent nem magyaráznak el nekik. Sokszor nem is tudják, hogyan kellene elmagyarázniuk. Egyik kedvenc témám, amikor előadást tartok, hogy a férfiak érzelmileg mennyire zárkózottak, mennyire nem tudnak beszélni a szexualitásról serdülő gyerekeikkel.
Ez valami kulturális probléma?
Abszolút.
Ha a gyereknek megfelelően elmagyaráznak valamit, gyosan megérti. Ha nem, gyorsan kiókumlál magának valami megoldásnak látszó dolgot, és azt követi. A felnőttnek meg az marad, hogy autoriter módon azt mondja, ez azért van, mert csak. Mert én mondom.
Mit ért kilátástalanság alatt?
Hogy a gyerek látja a szüleit megszürkülve vegetálni napról napra.
Milyen megoldásokat keres a gyerek?
Mint mindannyian, boldog szeretne lenni. És a boldogság megszerzésére ez a világ számtalan alternatívát kínál. A könnyű boldogságra is: a duhajkodástól a drogokig, túlzott vásárlásig, túlzott internetezésig, a minél véresebb és erőszakosabb játékokig.
Sosem Quake-ezett?
Kétségkívül van varázsa, de így visszagondolva, akkoriban elég zűrzavaros állapotban voltam, az elfojtott dühömet és agressziómat vezettem le.
Akkor volt haszna, nem?
Tünetileg igen, de a problémát nem oldja meg.
Minden problémát meg lehet oldani?
Mindent. Ez döntés kérdése. Adott időben és helyen eljutsz egy olyan pontra, amikor az út már nem szürke, hanem kétirányú. Az egyik felfelé vezet, a másik lefelé, akár meg akarod látni, akár nem.
Mi van olyankor, amikor a körülmények nem adottak?
Akkor jön az éber türelem.
És ha csak nem akar jönni az alkalom?
Olyan nincs. Az éber türelem során az ember megláthat egy pici szikrát, ami lehet, hogy már nem is csak szikra, igazából fény, és vezet valahova. Éberség nélkül ezt nem sosem fogja meglátni, és azt hiszi, arra ítéltetett, hogy örök sötétségben éljen. Pedig ez nem így van. Rajtunk múlik minden. Mindig.
A kifejezett öntörvényűségen mit ért?
Az öntörvényűséghez nyugodtan hozzá lehet kapcsolni a dacot és ennek következtében a különböző indulatokat. A fiatalok öntörvényűsége zsákutcába vezethet olyan szülők mellett, akik az útvesztőkben vagy azok megmagyarázásában járatlanok.
A kamaszra az jellemző, hogy felülvizsgál minden normát.
Kétségkívül. De elsősorban a hazug normákat vizsgálja felül. Az értékálló, őszinte normákban hisz, de az álszentekben nem. A mai világunk meg tele van álszent normák követésével.
Mióta foglalkozik kamaszokkal?
Évek óta. De serdülőkkel foglalkozni teljesen más, hajlékonyságukból adódóan villámgyorsan felveszik azt a formát, amit kívánsz tőlük vagy ajánlasz nekik. De ez nem szívből jön, tudatosan meghajolnak az erő előtt, a játszma része. Egy idő után felmerült bennem, a serdülő csak egy indikátor, jelzi a családban uralkodó bajokat.
A szülők hogyan viselik, amikor arra kényszeríti őket, hogy nézzenek szembe a dolgaikkal?
Nem kényszerítem őket semmire. Alternatívákat ajánlok nekik. Legtöbbször a mamák hozzák el gyereküket. Ez már azt mutathatja, hogy az apa az érzelmi problémákat hárítja, mert arra van kondicionálva, hogy az érzelmeket nem ildomos kimutatni, ez a férfiasság mércéje. Mivel van egyfajta hírem vagy hírhedtségem, tartanak eljönni hozzám. Tehát a mamák jönnek el. És az ilyen családokban gyakran nemcsak a gyereknek, hanem a mamának is komoly konfliktusa van az apával. Például a mama, ahelyett, hogy szembenézne a párkapcsolatában levő problémákkal, a gyerekre támaszkodik, boldogtalanságát kompenzálja a gyerek úgynevezett nevelésével, hogy én jó anyád vagyok. Szövetségre lép vele, bevonja a gyereket saját játszmájába. Ilyenkor következik a kérdés: kedves asszonyom, ön mióta boldogtalan?
Meglepődnek?
Ilyen kérdésre nincsenek felkészülve, bár talán sok mindent láttak tőlem vagy olvastak rólam. Az élő beszélgetés más, mindenki hozza a félelmeiből fakadó bizonytalanságait, amelyekre én éberen figyelek. A minap járt nálam egy narkós lány meg az anyja. Azt mondja a csaj: alig várom, hogy vége legyen ennek az egy órának. Nem akarok beszélgetni. Mondom, nem velem beszélget, én csak egy eszköz vagyok, benne vagyok az ön fejében és kimondom, amitől tart.
Mikor jött rá, hogy könnyedén zavarba tudja hozni az embereket?
Még az egyetem alatt egy buliban. Ott volt az egyik csoporttársnőm, aki szerelmes volt egy másik pasiba. Kimentünk az utcára sétálni. Beszélgettünk mindenféle semleges dologról, és váratlanul tettem egy csavart, és rákérdeztem kettejükre olyan szavakkal, ami a hétköznapi kommunikációban nem szokás.
A szerelemről a legtöbb ember úgy gondolja, ha kimutatja, akkor kiszolgáltatottá teszi magát. Ez nem igaz. Ő válik erőssé. Ha valakinek őszintén azt mondom, te nekem fontos vagy, de a másik megretten a kiejtett szó felelősségétől, akkor várok pár napot, és újra megpróbálom, már volt ideje megnyugodni. Bár az azt is jelezheti, hogy az illető nem tud rugalmasan, gyorsan váltani; jön egy váratlan megmérettetés, és ennek következtében reped, mert nincsen rákészülve. Pedig a váratlan megmérettetések mutatják meg, hogy ki mennyit ér. Ha a másiktól nem kapom vissza ugyanezt a gyorsaságot, nyíltságot, bátorságot, akkor ő nem az én emberem. Ahelyett, hogy nyűglődnék hosszan és sokat, gyors vagyok és hatékony. Erre jöttem rá akkor, azon a bulin.
Később pedig azt vettem észre, az emberek őszinte kérdésekre őszinte válaszokat adnak. De akkoriban kifejezettem vad voltam, és kegyetlenül keményen kérdeztem. Erőszakosan. Most már az erőszakosságom kezd átalakulni egy olyan fegyverré, amire nincs ellenszer. Esetleg kontrában jöhet valami. De akkor neki is rendelkeznie kell ugyanazzal a fegyvertárral, megfelelő önismerettel és gyorsasággal. Az ilyen ember viszont nem fog eljönni hozzám, mert jól érzi magát.
Ez az eszköz pedig a halk szavú, cinikus mosoly. Ez sokkal erősebb, mint a kiabálás.
Mindig azt hittem, a pszichiáter távol tartja magát a szituációtól, ön viszont mintha bevonódna.
Én sem vonódom be.
Valamennyire meg kell nyílnia. A kamasz észreveszi, ha pusztán kommunikációs stratégiát követ.
Ha a kamasz azt érzi, hogy ez csak technika, akkor hiteltelenné válok. Megnyílok, ha a helyzet úgy hozza. Az önismeret azt jelenti, hogy adott helyzetben gyorsan és őszintén tudsz beszélni akár a saját életedről is. Nem jelent gondot, mert számtalanszor kimondtad, megrágtad, valamilyen megoldást kerestél, és így tudsz róla beszélni nyugodtan és oldottan. De ilyenkor nem a kamasznak mondod ezt, hanem magadnak. Egy önmegerősítő folyamatban vagy benne, nem a másik szituációjába vonódsz be.
Jól értettem? Az előbb azt mondta, hogy feladta a nagyon keményen beszólós módszert?
Most is beszólok. Ami pedig a keménységet illeti, borzasztó gyorsan tudok váltani. Egyik pillanatról a másikra. Ebben nem változtam.
Ideálisan hogyan néz ki egy ember?
Olyan ember, aki hisz abban, amit csinál. Kiegyensúlyozottan, jól és tűzzel tud funkcionálni a maga nemiségében, a barátaival, az összes kapcsolatában, a munkahelyén. Oldottan, kiegyensúlyozottan tud pihenni, szórakozni. Aki nyugodtan tud belenézni a nap végén a tükrébe.
Ez a felnőtt állapot?
Ez a felnőttség kritériuma.
Hülye kérdés lesz. Melyik generációnak volt könnyebb kamasznak lenni? Most vagy tíz-húsz éve?
Régebben kevesebb feszültségoldási eszközünk volt, de bizonyos szempontból rosszabbul jártunk, mint a mostani generáció. A lassú tempó következtében bizonyos problémák lassabban alakultak ki. A jelenlegi világban, ahol irgalmatlanul nagy csábítások sorozata van, a pokolra jutás gyorsabb, mint nálunk. És sokkal gyorsabban válik el, hogy valaki megdöglik vagy talpra áll.
Említette a szenvedést. Mit tanulhatunk a fájdalmunkból?
A fájdalom megfelelő átélése elengedhetetlen a fejlődésben. Azért fontos, hogy ne felejtsük el, milyen az a pillanat, amikor bekövetkezik az öröm, hogy a sikert tudjuk értékelni.
Mit érnek el azok az emberek, akik fájdalmaikat tompítani akarják valamivel, nyugtatóval, alkohol, narkóval? Először is el akarják felejteni azokat a lépcsőfokokat, amelyeken idáig jutottak. Ha pedig elfelejtik, újra bele fognak lépni.
Vagy mondok más példát. Azt mutatja a gyerekének, hogy ő, mint szülő, csak addig jó, amíg egészséges. Ugyanis a nagyit, amikor megöregedett, szenilis lett, és elkezdett teher lenni, szépen eltette az útból, öregek otthonába, pszichiátriai osztályra, elfekvőbe. Pedig ha éber lenne, látná saját, keserves jövőjét; hogy a gyereke egyszer majd be fog jönni hozzá a kezében egy banánnal, hogy egyél anyuka, minden jó lesz. És ezt megismétli havonta. A fájdalmat, az öregséget, a halált nem akarja elfogadni, de csodálkozik, hogy a gyereke menekül a saját fájdalma elől a maga eszközeivel. "Édes kisfiam, hogy okozhatod azt a szegény mamának, hogy drogozol?" A szülei sem akarják a fájdalmat átélni, ő is tompítja magát hol ezzel, hol azzal, piával, narkóval, játékkal vagy lázadással, hogy nem akarok olyan elkúrt életet élni, mint a szüleim.
|