Mi kell egy sikeres műfajváltáshoz a magyar popzenében?
Hogy ez előadó hiteles legyen, és képviseljen valamit. Hogy ne mondanivaló nélkül menjen fel a színpadra.
Mondanivalónak tekinthető az, hogy "tekerd fel a hangerőt és rázd a csípőd"?
Majdhogynem mindegy mit, csak akarjon valamit mondani.
Mi az, amiről a leginkább szeretne beszélni?
Az a baj, hogy az embernek sok esetben nem feltétlenül arról kell beszélni egy színpadon, amiről ő akar. Próbálunk elszakadni a rossz sztereotípiáktól, de mégsem tehetjük meg, hogy a dalszövegeink a részecskegyorsításról és az atomfizikáról szóljanak, bármennyire is ügyesen meg tudnánk fogalmazni egy refrént ezzel kapcsolatban. De például a negyedik lemezünkön szerencsére már megengedhettünk magunknak olyan dalokat, amik feszegetik az élet komolyabb kérdéseit is.
Mondana egy példát?
Az egyik dalunk egy elégedetlen kiáltás a világba, hogy miért van az, hogy az emberek mindig csak várják azt, hogy a dolgok megváltozzanak, de tevőlegesen nem akarnak részt venni benne? Amikor azt a dalt írtam, akkor nagyon sokat vitatkoztunk, és csak nagy harc árán került fel a lemezre. Mindenki azt mondta, mi a francnak kell nektek egy ilyen komoly dal? Szomorú, hogy sok esetben, ha csinálunk húsz dalt, akkor a lemezre nem az a tíz fog majd felkerülni, amire azt mondjuk, hogy na itt most kulturáltan sikerült átadni, amit szerettünk volna.
Milyen kompromisszumot kell kötniük még?
Azt az egy szabályt soha nem veszítjük szem elől, hogy nem csinálunk olyat, amit nem szívesen vállalunk fel. Azzal a tíz dallal is elégedettek vagyunk, de néha rá kell jönnünk, hogy van, hogy fölösleges magvas dolgokról beszélni ma a magyar könnyűzenében.
Miért fölösleges?
Mert tíz emberből, ha nyolcat megkérdezünk, fogalma sincs, miről szól az az aktuális sláger, amit egy perce még fütyörészett. Ezért is történhet meg, hogy olyan zenekarok írnak dalokat, akiknek fogalmuk sincs arról, mit írtak le. Volt a tévében egy riport, amiben megkérdeztek több zenekart, miről szól ez és ez a daluk? És volt aki nem tudta megmondani. Ez milyen már? Hogy lehet olyan szintre fejleszteni mindezt, hogy még rögzítik is úgymond az örökkévalóságnak, hátrahagyják a hülyeségüket? Nem tudom felfogni. És akkor a világ cikijére még bele sem tudnak magyarázni olyat, hogy figyelj, az a helyzet, hogy berúgtam és egyszerűen csak ez jutott az eszembe. Na ezek a meredek dolgok.
Az a támadás éri a latin zenét játszó magyar zenészeket, hogy nekünk semmi közünk a latin kultúrához. Önök például miért azt a kultúrát választották?
Mi nem kultúrát választottunk, hanem a zenét választottuk. Vagy inkább azt mondanám, a zene választott ki minket. Hiszen Tomi (Knapik Tamás, a Fiesta másik tagja) és én is rockzenét játszottunk, és másmilyen úton, de mindkettőnkhöz eljutott a latin zene, és meg tudott minket érinteni. A latin zene, és abból is a merengue számomra ugyanazt az energiát sugározza, mint tizennyolc éves koromban a rockzene. Ez nem úgy zajlott, hogy ültünk otthon és forgattuk a földgömböt, becsuktuk a szemünket mondván, majd olyan zenét fogunk csinálni, ahol megáll - még jó, hogy nem a törököknél állt meg. Egyszerűen eljutott hozzánk egy apró kis kulcson keresztül, rákapcsolódtunk, és kinyílt egy új világ.
Azért tudok csillogó szemmel beszélni a zenéről harminchat évesen, mert újra át tudom élni ugyanazokat az érzéseket, mint amikor nagyon fiatal voltam és szívtam magamba a rockzenét. És, hála Istennek, úgy hozta az élet, hogy időnként kimehetünk Puerto Ricóba, sőt a három utolsó lemezünk nagy részét ott tudtuk felvenni. Ráadásul pontosan azok játszanak a lemezen, akik miatt elkezdtük ezt a zenét. Az egyik ismerősünk szomszédjában lakott az egyik énekes, rajta keresztül megismerkedtünk a zenekarral, akik miatt elkezdtük ezt az egészet.
Ki szeretnének költözni?
Nem. Igaz, hogy a zenei élet minőségében ott sokkal jobb, mint itthon, és bár magunkat nem tartom világszínvonalúnak, ezek az emberek viszont tényleg azok, a szakmai legnagyobbjai, mégis szomorú, hogy sajnos ugyanolyan jellegű anyagi problémákkal küzdenek, mint a magyar zenészek. Van például a merenguében egy speciális basszusgitározási technika, egy Elizer Gonzalez nevű zenésztől hallottuk élőben először. Folyt a könnyünk, amikor gitározott. Hogy azzal a hangszerrel, amivel napi közelségben vagyok már húsz éve, ilyet lehet művelni. Mondtuk a srácnak, Elizer, te vagy a legnagyobb! Ő azonban annyira szerény volt, hogy folyamatosan elvörösödött.
Tavaly tudtuk meg, hogy a srác nemcsak hogy jól játssza, hanem ő maga találta ki azt basszusgitározási módot, amit ma a merengue bomba-nak nevezünk. Szóval mindenki, aki ezt a műfajt űzi, ennek a 26 éves fiúnak köszönheti, hogy egyáltalán létezik az, amit ő csinálhat.
A hazai megítélésükön változtatott, hogy Puerto Ricóban vették fel az utolsó három lemezüket?
Egyre kevesebb lemezt adunk el. A lemezeladás öt éven belül akár teljes mértékben megszűnhet, egyre inkább a letöltéseké a jövő.
Ez személyes kudarca?
Nem, más is kevesebbet ad el. Amíg mi egy héten játszunk 6-7 helyen, és az emberek szeretnek, és működnek a bulik, addig nem aggódom. A kinti munka oly módon hat ránk, hogy hazajövünk – Miamiban még megállunk, mert az a második kedvenc helyünk – és több hónapra feltöltődtünk. Onnantól kezdve van benzin, fel vagyunk tankolva, és lehet nagyokat érezni.
Problémája van a hazai mentalitással?
Igen. A magyar nép rettenetesen irigy, csak azzal foglalkozik, a másiknak mije van. Már az iskolásoknál is megfigyelhető, hogy nem adják kölcsön a ceruzájukat. Ha pedig valakinek ötöse van, az kis hülye, eminens. Totál rossz felfogásban élnek a magyarok, amivel nem egymást erősítik, hanem gyengítik. Nekem rengetegen mondják, mit akarok én? Nem csinálok semmit, csak tinglitanglizok jobbra-balra. Persze. Felkelek reggel, és feléneklek valamit. De ezt bárki megteheti.
Mi a kinti ellenpélda?
Elmesélek egy történetet. Puerto Ricóban a zenészeknél be van osztva, ki hányra jön a stúdióba. Aznap a fúvósoknak egyáltalán nem kellett jönniük, mert egész nap egy másik lemezt vettek fel, és nem mindegy, hogy előtte hány órán át fújtak. Egész nap dolgoztak, de hazafele beugrottak hozzánk megnézni, mi van a magyarokkal. És nem hazarohantak a családjukhoz - mindenkinek van öt gyereke, ott az a szokás - hanem bejöttek hatkor. Este tízig ott dumálgattunk.
Aztán azt mondták, még nem fáradtak, és hajnalig dolgoztunk. Bejönnek és tapsolnak egymásnak. Le voltam döbbenve. Összeölelkeznek, és imádkoznak. Áldást kértek a stúdióra, felvételre, ránk, magyarokra, és az egész népre. Nálunk fekszik valaki az utcán? Kit érdekel? Nem arra megyek. Ott meg nem ilyenek. És azért tartanak ők egész máshol.
Úgy érti, a zenében?
Is. Sokkal intelligensebbek, alázatosabbak, nem próbálnak a másik fölé kerekedni, professzionálisan végzik a munkát. Ezért kérdem, hogy jönnek ahhoz itthon, hogy meg akarják mondani, milyen zenét csináljunk? Lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de nem hiszem, hogy ebben az országban valaki jelenleg jobban rálát erre a műfajra, mint mi. Odakint bekerültünk a körükbe, ott örülnek, hogy Magyarországon van két fiú, aki ezt a zenét hirdeti. Ha egy amerikai iskolában megkérdik, mennyi kettő meg kettő, és mondod, hogy négy, akkor az egész osztály feláll és megtapsol. Aki ki tudja mutatni az érzelmeit, az többre tudja vinni az élet bármilyen területén. Mert végül is mindenütt az érzelmek dominálnak. Ez most kicsit Kozsós volt, de így gondolom.