Egy Ferika nevű blogger így ír rólad: „megfoghatatlan, megszelidíthetetlen musztáng, ízig-vérig ösztönlény.” Lehet ösztönösségről beszélni abban a műfajban, amelyik minden részletében meg van szerkesztve?
Akkor izgalmas ez a műfaj, ha megjelenik benne az ösztönösség.
És ha ugyanazt játszod minden este, a rutin nem erősebb, mint az ösztön?
Igyekszem, hogy ne legyen erősebb, nekem is akkor élvezet. A közönség reakcióiból látszik, hogy benne vagyok-e teljesen egy előadásban, vagy csak a testem teszi azt, amit már megszokott. Ez utóbbi csak akkor fordulhat elő, ha fáradt vagyok. Ha ezt észreveszem, akkor óhatatlanul vissza akarok kerülni a körforgásba.
Az Egy szárny nélküli angyal élete című musicalrajongó blog írója a következőképp jellemez:„berobban a színpadra, és onnantól kezdve megszűnik nekem tér és idő” Ez nem egy musicalidézet?
De, egy kis részlet az Elisabethből. Én is pont azt szeretem a színházban, ha elragad. Amikor még nem volt közöm ehhez a pályához, Székesfehérváron láttam a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadást. Olyan sodró volt, olyan energiával dolgoztak a színészek, ami teljesen magával ragadott. Azt mondtam utána; ha ilyet lehet csinálni, akkor ezt szeretném.
A sodró energia feltétele, hogy a darab zenés egyen?
Azt szokták mondani, hogy ott kezdődik a zene, ahol a próza véget ér. A prózai darabokban kevesebb az esély az elemeltségre, meseszerűségre. Ott nagyobb a valószínűsége annak, hogy a realitással találod szembe magad. A zenés műfaj elvarázsol.
Jobban boldogulsz ezen a pályán, mintha az eredeti terveidnek megfelelően rockénekes lettél volna?
Igen. Nagyon fiatal voltam, és éretlen arra, hogy egy rockzenekar frontembere legyek. Azt tapasztaltam, a zenekar sosem volt egyszerre fontos mindenkinek. Szükségem volt a Színművészetire, hogy megtanuljam, magamnak kell létrehozni amit akarok, helyettem nem csinálja meg senki. Aztán, amikor a színházba bekerültem, úgy éreztem, ebben a világban jól érzem magam. Itt is énekelhetek.
Meddig lehetsz hősszerelmes? Mi a karaktered fejlődéstörténete?
A musical fiatalos műfaj. Az a szerepkör, amiben vagyok, jó esetben még öt évig az enyém lehet. Aztán van a cinikus fakk. Az is foglalkoztat, hogy idővel komolyabb műfajban is kipróbáljam magam. Akár operettben, akár operában. De addig még sok énekóra áll előttem.
Az operett miért komolyabb?
Az énektechnikát illetően, más hangképzés, más műfaj, más énekkultúra. A hősszerelmes szerepe az operettben negyven éves korig is eltolódhat. A régi szerzők úgy írták meg a darabjaikat, hogy figyeltek a szerepkörök hangi jellegzetességére. A férfihang harminc éves kor körül érik meg, persze egyéne válogatja. És állítólag a külső is számít, de ha elhízom, elmegyek komikusnak (nevet).
Mi az a cinikus fakk?
Klikk!
Például Mozartban Colloredo. Az a karakter, amelyik szoros kapcsolatban áll a főszereplővel, és kommentálja annak cselekményeit. Legtöbb esetben cinikus humorral, vagy fölényeskedően teszi. Most Szabó P. Szilveszter és Földes Johnny viszi a cinikus vonalat.
A cinikus szereplőket sokan szerethetik; a fórumok alapján összeállított musicalszínészek toplistáját Szabó P. Szilveszter vezeti.
Igen, ez a karakter szerintem is nagyon fontos, nélküle elképzelhető, hogy unalmas limonádékat látnának a nézők.
A Súgó Csiga díjátadókon a közönség szavazatai alapján évek óta jól szerepelnek a musicalszínészek. Filmes ajánlatokat azonban ritkán kaptok.
Zenés film itthon nem nagyon van. Azt viszont megfigyelhetjük, hogy az ügyesebb filmesek csempésznek zenét a filmekbe, és azok a sikeren sokat lendíthetnek. Félő, hogy van egyfajta előítélet a filmesek körében a zenés műfajban dolgozókkal szemben. Talán úgy gondolják, ha valaki nagyszínpadon ugrabugrál, a csillogásban, nagy gesztusokkal dolgozik, akkor az kamerában borzasztóan néz ki, és biztos meg sem tud szólalni. Ami engem illet, szívesen játszanék filmben.
Szappanoperában is?
Nem.
Egy komolyzenészt is megkérdeztem a musicalről. Kiderült, az ő körükben is létezik előítélet ezzel a műfajjal szemben. Közönségesnek tartják.
Nem szeretem az előítéleteket. Mindenkit meg kell becsülni abban, amit csinál. Mindenki használja ki, amihez tehetséget adott neki a teremtő. Az előítéletek gátolják a tehetséget és nem inspirálják a rokon művészeti ágakat. Meg kell ismerni a műfajokat. Minden stílusban fel lehet fedezni csodálatos és szégyenteljes produkciót, legyen az komolyzene, próza, vagy musical.
Magyar szerzők miért írnak kevés musicalt? Többségében adaptációkat játszanak a színházak.
Ebben azok a komolyzenészek is felelősek, akik zeneszerzés szakon végeznek. Lenézik ezt a műfajt, mert pénzt lehet keresni vele. Elszántan, a művészet oltárán áldozzák fel az életüket, és zenéiket a kutya nem hallgatja. Egy időben valóban sok helyen felkapták, hogy minél gyorsabban törekedjünk a sikerre, hozzunk be külföldön bevált darabokat. De közben vannak próbálkozások hazai musicalekre, most az Abigélt készíti el a színházunk, de ott vannak a nagy sikerű Dés, és a Klezmer, darabok a Mária evangéliuma…. Mindenkit, aki zeneszerző szakon végez, szívem szerint arra kérnék, üljenek le azokkal, akik a Színművészetin dramaturgiát, vagy rendezést tanultak. Nem hiszem el, hogy ne találna egymásra a két társaság, hiszen mindkettő ötletekben gyümölcsöző műhelyből jön.
Ötletekben gyümölcsöző öt évet töltöttél az egyetemen?
Megtanultam többféleképp gondolkodni. Másképp gondolkozik egy alkotó és másképp egy előadó, és ezeket a művészeti iskolákban jól meg lehet tanulni. Aztán nagyon sokat kell gyakorolni, idővel a mennyiség minőséggé válik. Nagyon régen sokat ordítottam, és egy ideje már énekelgetek és remélem még énekelni is fogok. Próbálkozni kell, és csinálni nagyon sok rosszat és még több jót.
A hazai kritikát ismerve kijelented, hogy Magyarországon sokat lehet hibázni?
Nagyon sokat. A magyar embereknek nagy a szívük, akkor is el tudnak fogadni valamit, ha nem tökéletes.
Az Oltári srácokról is írt néhány blogger. Úgy tűnik, általános vélemény, hogy a második felvonás, amelyben már megjelennek a konfliktusok, jobban megragadta a nézőket, mint a koncertszerű első.
Először azt gondoltam, hogy az elsőt jobban fogják majd kedvelni, mert konfliktusmentes, szórakoztatás a végtelenségig. Úgy látszik, hogy a nézők színházat és drámát is szeretnének látni, nem csupán koncertet. És ezt kapják a második felvonásban.
Könnyebben befogadható, ha ennyire egyszerűen van felépítve az öt karakter?
Az Oltári Srácok egy koncertelőadás. Nem a karakterekről szól, a szereplőknek nem jelentős a jellemfejlődése. Keveset tudunk a fiúkról. Az én karakteremről annyi derül ki, hogy volt egy húgom, aki kiugrott a negyvenedikről, és ez a fiú vezeti a sót. Juanról, hogy a szüleit hiába keresi, meghaltak. A tragédiák egy-egy mondatban jelennek meg. Mondanivalója azonban van a darabnak. Kitaláltak egy lélekszenzort, ami azt mutatja meg, hogy a teremben hány bűnös lélek van. Micsoda hülyeség. Ezen keresztül azt akarjuk megmutatni, hogy az emberek hajlamosak túlzásokba esni – akár a vallással, és a hittel kapcsolatban is. Az utolsó pillanatban mégis egy felsőbbrendű valaki beleszól a banda életébe így térítvén őket a helyes útra. Tehát hinni kell, és érdemes, és még a hogyanja sem oly fontos mint néha gondoljuk.