Hallottam egy történet. A hetvenes évek végén Marlene Dietrich egy Cartier karórát ajándékozott önnek.
Szép emlék, de nem teljesen így történt. Úgy pontos, hogy rajta keresztül kaptam. ’79-ben Párizsban két forgatási napot terveztek velem egy filmben, de a kettőből hat lett. Von Semering bárónő szerepében Dietrich már öreg volt, és nehezen tanulta meg a szerepét, ezért csak másfél órákat forgattak vele naponta. A Cartier-üzlet nagyon közel volt ahhoz a helyhez, ahol laktam, mindennap arra sétáltam. A kirakatban kinéztem magamnak egy gyönyörű órát, hihetetlen régimódi, a tízes-húszas évek formája. Azt mondtam, ha tényleg hat napot forgatok, és tényleg kifizetnek, akkor én azt a pénzt át sem veszem, legfeljebb addig, míg az el nem jutok a márkaüzletbe, és az órát meg nem veszem. Így jutottam én ahhoz az órához, amit a mai napig nagy becsben őrzök.
Mit jelent, hogy a tízes-húszas évek formája?
Nyolcszögletű, nagyon vékony, extra lapos óra régimódi, krokodilszíjas, szép csattal. És főleg emlékeztet Marlenére.
Melyik volt az a film?
Schöner Gigolo, armer Gigolo. Nagy klasszikus film volt.
Hogyan választották ki önt?
Engem eredetileg Paul szerepére, vagyis arra a főszerepre néztek ki, amit végül David Bowie kapott meg David Hemmings rendezőtől. Azt mondták az amerikaiak, hogy bár engem jól ismernek a német nyelvterületen, nekik valaki olyan kell, aki világsztár. David pedig olyan nagy sztár volt akkor is, most is, hogy őt választották ki.
David Bowie jó színész?
Nagyon, és iszonyatosan izgalmas volt vele dolgozni. Egy hónapig össze voltunk zárva. Visszatérve az órákra, az óra nálam ékszert jelent. Egy férfi ne hordjon ékszert, az órája legyen az ékszere. Ezért van néhány olyan darabom, ami igazán különleges, és története van annak, ahogy eljutott hozzám. Soha nem az volt számomra fontos, hogy bemenjek az üzletbe, és kinyissam a pénztárcám, hanem hogy megtaláljanak a dolgok, vagy megszerezzem azokat. Az az érzés a fontos, hogy amikor a sors úgy hozza, és valamibe belebotlik az ember, azt mondja, nem tud nélküle élni.
Volt már olyan tárgy, ami ilyen érzést váltott ki önből?
Volt, mert elég fetisiszta módon kötődöm tárgyakhoz és járom a világ nagy ócskapiacait Párizstól Nizzáig. Most Bécs ócskapiaca is nagyon izgalmas hely, de lehetőségben Franciaország a legjobb évtizedek óta.
Mi kell ahhoz, hogy valaki egy ócskapiacon kincset találjon?
Affinitás. Azokban az embereknek, akiknek hál’ Istennek már majdnem mindenük megvan, és luxusban élnek, azok megtehetik, hogy ne célzottan keressenek. Az én luxusom az, hogy azt mondom, lepjen meg egy tárgy. Szeretném, ha meglepődnék, amikor meglátom. Ha akkor létrejön egy szerelem egy tárggyal, akkor rögtön átgondolom, hová tudnám tenni. Kétlaki vagyok, Bécsben és Budapesten élek. Múltkor vettem gyönyörű art deco poharakat és likőrtartót. Édesapámnak is volt egy art deco likőröskészlete, persze a háború alatt összetört, és amikor hozzám került, alig volt köztük ép darab. Az a pár pohár most együtt van nagy becsben. Az egyik készletnek van egy szép, családi története, a másiknak pedig az a története, hogy megtaláltam.
Tehát megengedheti magának azt a luxust, hogy a tárgyak megtalálják?
Igen, és megtalálnak. Én úgy élek a tárgyak közt, hogy azoknak története van. A nappaliban vagy a hálószobában található dolgoknak felidézem a történetét, és a történet melegíti fel a környezetet. Nem szabad hideg tárgyak közt élni. Csak vásárolt vagy csak rendelt tárgyakkal berendezett szobák számomra hidegek. És akármilyen ízléssel és akármilyen sznobériával vették meg azokat, nem szólítanak meg.
Mit jelent, hogy ízléses?
Ami a személyiséghez valamilyen módon kapcsolódik. Mindenkinek van ízlése. Ha azt mondjuk valamiről, hogy ízléstelen, akkor a tulajdonosának az ízlését szapuljuk, noha az az ő személyiségét tükrözi. Az emberek és az ízlések különbözősége miatt tudjuk olyan tarkára kreálni a világot.
Magyar ócskapiacon is szokott találni tárgyakat? Nehezen tudom elképzelni önt, ahogy a Komjádi Uszoda előtti MDF-piacon válogat.
Ott ritkán találhatok nekem való tárgyakat, mert inkább az a jellemző, hogy egy kisfiú kihozza a régi sílécét. De a Petőfi Csarnokban gyakrabban találok érdekességeket, az egyik legjobb lelőhelyem. Járom a várost bakancsban, a hátamon táskával. Ma már inkább ez a kivétel, ahogy kegyed is lát most: öltönyben, nyakkendőben. Én ennél lezserebb vagyok, nem egy skatulyából kirángatott, a konvenciókra túlzottan adó ember. Így élek, aki nem tud így elfogadni, azt már késő meggyőznöm, aki pedig elfogad, tudja, milyen vagyok. Nyitott szemmel járok a városban, és sokat járok az utcán.
A nyitottságából fakad, hogy szeret könyveket írni?
Annak alapvetően az az oka, hogy számomra nem volt elég a színész kiszolgáltatottsága. Engem mindig zavart, hogy amikor egy színész megkap egy szöveget, azzal csak a hatodik vagy nyolcadik lehet a láncolatban. Valaki kitalál egy történetet, és megírja. Felkeres vele egy producert, aztán jön egy rendező, és gondol egy színészre, aki esetleg én vagyok. Úgy éreztem, én, mint gondolkodó ember, megérdemlem, hogy előbbre kerüljek ebben a rangsorban. Ezért kezdtem bele produceri munkákba, és ezért kezdtem el írni. Mára az írás hihetetlenül kitölti az életemet. A Németországban forgatott filmjeimből élek a mai napig, de Németországban is gazdaságilag kemény az élet.
Az ön szempontjából ez mit jelent?
Hogy jóval kevesebb a megbízás, de az ismétlési pénzek nagyok. A televíziók a régi filmeket vetítik sokszor. Mindig megkérdezem magamtól, a néző nem jön arra rá, hogy ezt látta már három évvel ezelőtt? Visszatérve, nemrég jelent meg a hatodik könyvem, a Tapadós tangó. Másfél hónappal ezelőtt letettem, és most, őszintén megmondom, hiányzik, hogy nem írok.
Általában nőkről szokott írni?
Ez, a legutolsó regényem egy férfiról, és négy nőről szól. Egy furcsa, dekadens, teljesen idegen dél-amerikai történet. Általában azonban nőkről van szó a könyveimben.
Miért érdekesebbek a női történetek?
Mert számomra a nő sokkal érdekesebb. Lehet, hogy banális, amit mondok, de a férfiaknak az lenne a dolguk, hogy a nőket mindenféle módon kiszolgálják. Ez a gondolat nagy viszályok alapja a barátaimmal, akik gyakorlatilag még mindig kelet-európai módon használják a nőket, és nem látják azt, hogy mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék őket. Ez valahol egy logikai buktató.
Mit ért kelet-európai mentalitás alatt?
Minél keletebbre megyünk, annál pasásabbak a férfiak. És ez a pasaság sajnos még Magyarországra is jellemző. Ausztriában, Németországban és Franciaországban a nő egy külön piedesztálon áll, és ezt meg is érdemli, mert anya, mert szerető, meg minden.